Jelige: Hiszed, nem hiszed? – Ezek a mai gyerekek!

Hát, az én szerencsétlen húgom is jól megjárta a fijával!

Mán gyereknek is olyan fura vót, túl okos, mindig mondtam. Hát mi az, hogy még ő oktassa ki a tanítókat! A felnőttekkel úgy beszél, mintha egyenrangú lenne vélük. Hát hun marad a tisztelet? De hát ilyenek ezek a mai gyerekek. Pedig akkor kellett vóna fenyíteni. Nem árt az a kis verés egy gyereknek. Abbul tanul becsülletet, nem másbul.

Na, de ez a gyerek, a húgom fija! Láccott rajta, hogy nyughatatlan egy lélek. Egy darabig még megült otthon, segített az apjának a műhelyben, ahogy az kell. Tanúta a mesterséget, de gyanús vót, hogy nem bírja ki sokáig.

Csavarogni kezdett. Mondtam is akkor Márinknak, hogy jó lesz vigyázni. Bajba keveredik még. Ki tudja milyen népséggel áll össze? Meg osztán, mibül él? A csavargásbul? Kódulásbul? Hogy nem szégyelli meg magát! Meg az apja, anyja fejire is csak a szégyent hozza.

Pedig akkor mán fess fiatalember vót. Inkább a házasodáson járt vón az esze! De még azt is beszélték, hogy valami rosszféle nővel látták, teremtőm, ne hagyj el! Hogy ezt kellett megérni az én szegény hugomnak.

Azt is hallottuk, hogy valami halászokkal barátkozott, féltettük is, hogy majd a vízbe fúl. Eccer oszt mesélték, hogy látták a vizen járni, ne félcsük, mer’ olyan ügyes, hogy úgy sétált rajta, mintha csak a szárazfődön lett vóna. Na, én aztat el nem hiszem! Ki hallott mán olyat? Úgy láccik kitanulhatott valami szemfényvesztést. Annál is inkább, mer’ azt is hallottam, hogy nem is messze innen egy esküvőn borrá változtatta a vizet. Én nem vótam hivatalos, de Márink ott vót, váltig állítja, hogy igaz. Jaj, csak ilyen bolond szülők ne lennének! Mingyá’ jobb lenne az egész világ. Ahelyett, hogy akkor is inkább megszidta vón, oszt hazahozza a műhelybe, hogy segíccsen a szegény apjának. Nem! Még csodálta, meg bámulta, hogy milyen ügyes!

Mondtam pedig akkor is, figyeld meg, rossz vége lesz még ennek!

Na, oszt a fijú csak csavargott, járta az országot keresztbe, hosszába. Biztos, hogy valami varázslómesterséget tanulhatott ki, mer’ mán azt beszélték, hogy a vakokat gyógyította, a bénákat talpra állította, ördögöt űzött. Úgy jártak a nyomában, mint valami vándorcirkusznak. Mondtam is Márinknak, ezt a szégyent, há’ mán mutatványosnak állt a fijú? Ládd, nem tudtad megnevelni rendesen. De az csak hallgatott, olyan makacsul, ahogy szokott. Láccott, hogy nem ért egyet velem. Ilyen egy elfogult vót mindig.

És a végén mégis kinek lett igaza? Na, kinek? Há’ nekem! De aszondom, bár ne lett vóna, mer’ nem vagyok én a hugom rosszakarója, oszt azt a fájdalmat nem kívánom még a megölő ellenségemnek se, nemhogy a saját véremnek, de ezen mán nem lehet segíteni.

Mer’ az úgy vót, hogy nagyon a fejébe szállt a dicsőség meg a hírnév a fijúnak. Akkor mán gazdag vámszedők, rangos katonák társaságába is látták. Akármerre ment, mindenütt járt a tömeg a nyomába. Oszt kitalálta valaki, hogy ű a király. Még állítólag ű is terjesztette magáról eztet, de el nem tudom képzelni hunnan vette. Meg hogy az ű apja az Isten. Tán a fejével is valami baj lehetett, hogy ilyent mondott? Méghogy a Joci!? Hogy ű lett vón az Isten? Teremtőm! Ilyent kitanálni!

Oszt a végin annyira mondta mindenki, hogy ű az Isten fija, meg a Király, hogy a papoknak is elegük lett, meg a kormányzónak is, oszt bíróság elé állították. Még tán meg is úszhatta vón, ha egy kicsit bolondabbnak tetteti magát, mint amilyen amúgy is vót szegény, de nem úgy lett, oszt csak elítélték. Gonosz latrokkal feszítették keresztre a szerencsétlent. Márinkat nem is vigasztalja mán meg senki. Sajnálom is szegényt, de féltem is, mer’ a fájdalom igen megzavarhatta a fejét. Mer’ most mán arrul beszél, hogy Immánuel nem is halt meg, kigyütt a sírbul, mások is látták, még beszéltek is vélle. Na, eztet mán akkor se hiszem, ha a saját szememmel látom!