Jelige: Ray – A légy

Egy szép nyári napon leheveredtem a kanapéra. A szoba az elmúlt éjszaka viharos hangulatában tett szellőztetésnek hála kellemesen hűvös. Azóta az ablakok zárva, redőnyök koppanásig leeresztve. Ennyire futja légkondi híján, ha az ember egy panel tömbben lakik, aluvezetékek hálójában.
Délután egy óra van. A Gyerekek a kakaó komától már rég alszanak, egyik szomszédnak se jut eszébe, hogy vasárnap a huszonötödik lebegőpolchoz lyukakat fúrjon. A környék házaiban sem éreznek kényszert a fűnyírásra, vagy indokolatlan flexelésre és szerencsére a kutyáknak sincs nagy kedve ilyen melegben ugatni. Tehát, a bolygók együtt állasának betudható szerencsémnek következtében, úgy határoztam, megpróbálkozok egy kis alvással.
Van az elalvásnak egy kezdeti fázisa, melyben még beszűrődik a külvilág egy-egy apró zaja, de nem törődsz velük, mert az álmok csápos karjai húznak lefelé. Természetesen ez a zaj most egy zümmögés volt, melyhez társult egy irritáló apró, szőrös, csiklandozó lábmozgás is az orromon. Maradjunk annyiban, hogy azok a bizonyos csápos karok hamar feladták a leckét a tudatom a mélységek felé való elmozdítására tett kísérletet.
Ott találtam magamat szemben a lénnyel, aki nem volt más, mint egy Légy. Elhatároztam, hogy kerül, amibe kerül, teszek róla, hogy többet ne Légyen.
Leszállt az orrom hegyére és onnan nézett velem farkasszemet. Éreztem tekintetét, hogy méreget, figyeli, mire vagyok képes, ezért helyezte ennyire látványos piedesztálra magát.
Ha harc, hát legyen harc! Minden fürgeségemet összeszedtem, és – huss! – lecsaptam. Mire Ő zümmögve tovább állt én pedig fájó orral figyeltem merről támad legközelebb. Három dolgot sikerült levonnom az első csatánkból, a fájdalmat leszámítva:
Egy: Ő baromi gyors.
Kettő: én nem vagyok Bruce Lee.
Három: ha testnedvem nem is csöppent, de éreztem, hogy ez egy vérre menő küzdelem lesz.
Hallottam, hogy újra itt zümmög felettem, leszállópályát keresve. Felvettem hát az alapállást, vártam a kis bestia támadását. Ütöttem, amerre csak látni véltem. Hol a levegőbe, hol pedig a testem valamelyik pontjára. Suhintás, csapódás, jajgatás hangjai és a magyar nyelv nyújtotta cifra lehetőségek tárháza váltották egymást a nappaliban, de az a fránya zümmögés csak nem szűnt. Sőt, fokozódott, mint ahogy az izgalom és a bőrpír is a félre sikerült csaposoktól. Külső szemmel úgy nézhettem ki, mint egy szerencsétlen néptáncos, aki túlzásba vitte a lámpaláz űző, kerítés szaggató pálinkát a falunapon.
Százból semmi, ezt szomorúan konstatáltam két levegő vétel között.
Nem, hogy Bruce Lee nem vagyok, de még a mester papucsába is több fürgeség szorult, nyugtáztam magamban egy újabb fájdalmas térden csapást követően.
– Repülnél már ki végre egy nyitott ablakon! – dünnyögtem parancsolóan.
– Hát nincs benned irgalom? Válaszát meg sem várva szegeztem neki a kérdést.
– A földön fekvőt sem rugdaljuk!
Ő mit sem törődött a bajuszom alatt elmorzsolt mondatokkal. Sőt, egészen elszemtelenedett, s ismét az orrom hegyén találta magát.
Most vagy soha! – gondoltam magamban. Újbóli suhintás majd jajgatás egy kis káromkodással fűszerezve, és a végén a megsemmisítő hang: – Zümzümzüm... –
A nagy csatazaj közepette, észre sem vettem a kinyíló gyerekszoba ajtaját, ahonnan kikandikált két pinduri fejecske.
Kánonban jött a kérdés.
 – Apa, mi történik?

Maradék önbecsülésemet összeszedve feleltem.
– Sir Zümögivel lovagi tornát tartottunk, de mivel láthatóan én vagyok az erősebb, ezért gálásan hagyom nyerni.
Végül maradva a rögtönzött szerepben, elkiáltottam magam, miközben térdre rogytam.
– Feladom, kérhetsz, bármit megadom magam, csak kérlek, távozz már azon a rohadt ablakon!
Mire ő egyenest az ablakhoz repült, és a kilincsnél vadul körözött.
Ekkor hasított belém a felismerés és a fájdalom – amit magamnak okoztam –, amiről ne is beszéljünk.
– Ó én balga, rég ezt akartad, azért zümmögtél, hogy nyissam ki az ablakot!