Jelige: Azt a kutya mindenit! – Csakugyan...
(…) 6 óra 22 perc. 6 óra 34 perc… Szinte prűd módon tekergette az aranyozott percmutatót… Mintha valami meglepetésszerűen-komplikált belső következetességnek engedelmeskedne.
– Még nem mondtad meg a neved, szivi – susmorgott cérnavékony hangján, a férfi elnyúlt fülcimpáját morzsolgatva.
– A nevem… Csakugyan… - mondta lassú, reszelős-vontatott hangon. Nem hinném, hogy túlzottan nevesítene.
– Az a repedtsarkú hogy szólít?
– A (…)?
– Ja!
Meztelenül egyszerű, nevetős, vidám és ártatlan flört volt.
– Nem kimondottan csípem, ha bárki is nevesít – nyüszítette ugyanazon a lassú, érdes, reszelős s vontatott hangon.
– Hm, szóval?
– Nem.
– De igen…
– Tényleg nem.
– Csakugyan?
– Nem.
– Hát akkor?
– Mi?
– Semmi.
A Kóckirálynőből harsány, de határozottan kislányos kacagás buggyant ki, mintha valami rendkívüli muriságot hallott volna. Kicsi öklével óriásit sózott a férfi bal térdének kiálló kalácsára, vehemensen, elragadtatott mozdulattal kísérve. (…) Csakugyan ártatlan dolog volt, senkinek sem származott kára belőle. Csupán csak a férfi térde fájdult meg. Járulékos veszteség.
Megkeményített arccal pislantott a nőre. De aztán elhatározta: somolyogni fog. Csakugyan, miért ne somolyogna?
Hangot váltott. Udvarias lett; cukrosan émelyítő udvarias.
– Mit szólnál hozzá, Kóc, ha a Kilencvenkilenc Finom Falat-ban ebédelnénk?
A Kóc nevetett egy kicsit. Majd megtornáztatta marhavérszínre lakkozott lábujjait. Mily gyorsan, mily elevenen! A férfi köhintett párat; s dünnyögött is valamit, nem lehetett érteni.
– Kis csacsi! – sivította a Kóc, majd jókorát csettentett a nyelvével. Csettentett, közönséges hangon. Aztán halkan dudorászni kezdett: Csakugyan, babám, csakugyan…
A férfi a nadrágját törölgette, melyre ráömlött a túlfáradt narancslé. Bosszúsan nyögdécselve, zavartan vihorászva.
– No, jó, a szirmokat…
– Micsoda?
– A ruhádat! Dobd le! Kíváncsi vagyok, hogy belé
