Jelige: Nevetni jó! – Mircike

El kell vigyem Mircikét vidékre, olyan kicsi és soványka, a városi levegő határozottan nem tesz jót az egészségének–úgyhogy fölszállok a vonatra, csak ne nyávogjon, imádkozom gondolatban. Legalább addig bírja ki, míg elindul a vonat.

Kint állok az előtérben, egyszer csak…miaú. Megszólalt. Azonnyomban két némber néz rám meglepetten. A fancsalibb képű azt mondja a másiknak, de úgy, hogy a süket is meghallja: 

– Nahát, az öreg nyávog!

Végre, szerencsémre, mozgásba lendül a vonat. Bemegyek, a fülkében nem tudom milyen csoda folytán, de csak egy szabad hely maradt, mégpedig az ablak mellett. Átkászálódok az ablakig, leteszem a táskát és akkor láss csodát–egy újabb miaú–és most minden szem rám irányul. És ekkor mit tesz az ember? Furcsán elmosolyodik. Bedobom hát a legmegnyerőbb filmsztár mosolyom.

Per pillanat mindenki megnyugszik, de én szemem sarkából meglátom az ismerős mancsocskát, ahogy kikandikál a nyíláson, amit azért hagytam, hogy meg ne fulladjon a drága. Ezután őrült forgolodásba kezd és pillanatok alatt már ki is toppant. Most ott áll a Mirci. Aki nem ismeri, annak csak egy kedves, tigrisbundájú, ártalmatlan háziállat, de én, tudván amit tudok, érzem, hogy borsódzik a hátam. Leugrik az ülésről, el akarom kapni, abban a pilanatban leesik a kalapom és Mircike persze már fölfele halad a szemben lévő asszony harisnyáján. Ordít is a szerencsétlen, olyasmiket, hogy:

– Tönkrement a harisnyám a döge miatt!

És itt az a pont, amit nem bírok elviselni én sem, meg Mircike sem. Szaladgálni kezd, fújva meg karmolva mindenkit, ahol és amit ér. Valaki a sértettek közül segítséget megy kérni a jegykezelőtől. A hangzavar közepedte Mircike egyszer csak letelepszik a szemben ülő öregember kalapjára és szemtelenül, mindenki láttára lepisili. Az arcok grimaszba fagynak, az áldozat csak annyit mond:

– Az ünneplő kalapom… és megfogja a grabancát a kicsi drágámnak. Közben megjelenik a jegykezelő  és megígéri az utasoknak, hogy ki leszünk tessékelve az első állomásnál. Persze, hogy tiltakozni kezdek.

– Már az ember a kis kedvencét sem viheti magával, nem is kell ennek külön állatszálító kosár, méltatlankodom. Míg megyünk a folyóson, végigkisérnek a  haragos tekintetek. Amikor leszállunk egy fiú utánunk kiabál, hogy:

– A macskák Hannibál Lektere! És erre már szitkokat-átkokat szórok rájuk. A vonat futyülve áll tovább. Mircike édesdeden alszik a táskában, én fölnézek és hallgatok, nehogy megzavarjam. Vajon milyen  állomás ez?

Rónavár. Hát persze, ide akartam jönni, csak nem tudtam, hogy pont az első állomás lesz.