Jelige: Aprócseprő – Edények, kencék, papucsok...

Mindig csak egy dologra koncentrálni! – szajkózom magamban, pedig hej, be nehéz is ez a manapság zajló hektikus világban! És különösen nekünk, nőknek. Mert ugyebár elindul az ember leánya mondjuk a konyhából a fürdőbe, hogy visszahozza a mosogatószert (t.i. az jól oldja a ruhafoltot), de közben látja, hogy ki kéne teríteni az ott ázó ruhát. Na hamar megejti. Fél szemmel a polcon porosodó kencére sandít, amit hetekkel ezelőtt az arcára szánt. Be jó lenne felkenni! Közben beszól a gyerek (gyerek?! már rég nem az!), hogy anya, nem találkoztál véletlenül a csipesszel? Jaaaj, deee, mintha láttam volna valahol. Indulok megkeresni. De ez most melyik is?! Vajon nem ezzel rángattuk a múltkor a kutyából a kullancsot?! S nemigen értünk rá fertőtleníteni? Óóóhhh, a virágok is szikkadoznak, jót tenne nekik egy öntözés. És a szemétkosár ott buggyadozik a sarokban. Meg a másik kosár is... Na de mért is jöttem én a fürdőszobába?! Olvastam valahol, hogy vissza kell menni a tett színhelyére, és ott ripsz-ropsz eszünkbe jut. Valami hely(iség)hez kötött memória-dolog. Nagyanyám is mindig visszatért a spájzból anno, s a konyhában eszébe ötlött, hogy hát az itt-ott már zománcvesztett zsírosbödönért indult volt. Meg is lelte ízibe a kopott stelázsin. Igaz, közben bekapott egy Cavintont. És tényleg működik ez a visszamegyek-dolog. Nálam még Cavinton nélkül is. Jaaaj, szegény szertelenül punnyadó szinapszisaim! Tudom már! Hát mosogatni akartam! Teszek valami dinamikus zenét, hátha majd attól. És nekiveselkedem. Bár nem sok időm maradt indulásig. Csusszan a kezem alatt edény, tányér. Na tessék! Most meg berreg a telefonom! Gyors kéztörlés, nézem, ismeretlen szám. Nem kéne felvennem, de ha már kezet töröltem... Persze, rögtön megbánom, pont egy negédes hangú kence ügynök, seperc alatt megfiatalít. Hát ez vicces! Mára már megtanultam (bár nem elég markánsan) număntereseazădoamnát* mondani (plusz, hogy măsimttânără**). A hang kissé sértődötten búcsúzik. Látom, sms és whatsapp üzenetem is jött, sebtében reagálok. Pillantás az órára, indulnom kell. Nem baj! Még rostokolnak egy darabig mosatlanjaim. Vagy hátha épp ráér, és estére elmosogat valamelyik márnemgyerkőcöm. Húúú, még zuhanyozni is akartam, de már szóba se jön. Fél perc macska-mosdás, és indulnék is sebtiben, de hol a maszkom?! Az a bizonyos egyszerhasználatos. Richtig, hogy nem találom sehol. Hamar elhappolom a lányomét, úgyis egy bacilusfelhőben ődöngünk. Javában loholok a busz után, hát mintha béka kuruttyolna, jelez a gyomortájékom. Igaz, régecskén ettem, pedig bízisten szokásom. Majd bekapok valamit menet közben. Szedem a lábam, igyekszem, de valahogy nem elég fiatalosan, na... Inkább csak csoszogok. A francba, hát lábbelit se cseréltem! Hamar lerúgom piros házipapucsomat, kicsit forró az úttest, de legalább nem bukom orra. És szörén-szálán a buszt is elérem.

Még szerencse, hogy nyár van, nyár.

*nem érdekel, hölgyem

**fiatalnak érzem magam