Prága valamikor a múlt század harmincas éveiben.

Jellegzetes kocsma, valahol a vár alatti utcában.

A kocsmában az asztal körül egy csapat üldögél. Karel Čapek, Jaroslav Hašek, Bohumil Hrabal, Milan Kundera és szerénységem. Az első négy, ugye a cseh irodalom nagyjai. Sikerült őket összeterelnem.

Egyelőre szótlanul sörözünk.

Hrabal már nem bírja tovább:

– Miről is lenne itt szó?

Halkan és bizakodóan megszólalok

– Írnom kellene egy nekem tetsző könyvről.

– Hát írjon!  Mondja Hrabal, Hašek is bólogat. Kundera hallgat.(Ő mindig hallgat. Ő komoly)

Rám néz.

– Ki lenne az áldozat?

Én:

– Čapek, és tőle is a Zsebtörténetek című novellás kötet.

Hrabal megjegyzi:

– Pont Ő?

Hašek kortyol egyet, Kundera ugye hallgat.

Én:

– Választanom kellett!

Čapek:

De miért pont ezt? Írtam én annyi minden mást is. Például drámákat is, és állítólag én vagyok a modern tudományos-fantasztikus irodalom előfutára.

Én:

– Tetszik ez az elvarázsolt világ. Két zseb tele novellákkal. Egyszerű emberek, egyszerű történetek, humor és persze a groteszk. Bűnügyi esetek, de mindenki még a legelvetemültebb gyilkos is „ember”, vagy pont fordítva, mindenkinek lehet egy csontváz a szekrényében, amiről lehet, hogy nem is tud. Élünk nyugalmasan, gyanútlanul és bármi megtörténhet, bármi jöhet még.

Az nagyon groteszk, hogy most amikor beszélnem kellene a könyvről sehol nem találom. Fiatal korom házi bibliája, amit – akárhová kerültem– mindig magammal hurcoltam. Ki tudja melyik költözésemnek, könyvkölcsönzésemnek esett áldozatul. Ez is egy Čapek történet lehetne. Még jó hogy vannak könyvtárak!

– Ha egyet kiemelhetnék: A költő című írás. A kedvencem.

Čapek:

Eegen…A nyers valóság és belső valóság közötti különbség…A vers szabad szürreális képzetek egymásutánja, amelyet a valóság – a költő tudata alatt – életre hív…– Bla…bla! – hangzik valahonnan Hrabal irányából.

Én:

– Hát jó legyen egy példa: „a hattyúnak, kebel, dob és cintányér” amit a költő belsőleg lát. Ez a gyakorlatban egy gázoló gépkocsi rendszáma: 235. A hattyúnyak a 2-es, a kebel a hármas, a dob és cintányér pedig az ötös szám.

A többiek bólogatnak, kortyolnak sörből.

Csend van…

Én:

– Mester, mit üzen a jövő nemzedékének?

Čapek:

– Olvassanak, olvassanak és olvassanak!

Hrabal:

– Mi meg majd írunk!

Hašek bólint, Kundera hallgat (Ő komoly).