Jelige: Randea – Már megint ordít!

Már megint ordít, ezt nem hiszem el, ebben a pillanatban tettem le újra, századjára. Olyanok a karjaim lassan az állandó fel-le rakogatástól és ringatástól, mint egy testépítőnek a verseny napján, amikor erőlködéstől arcára fagyott mosollyal áll ki a nagyközönség elé a színpadra beolajozott idomait mutogatni. Legalább ez az egy testrészem vállalható állapotban van. Olvastam valahol, hogy minél többet ringatnak, simogatnak egy gyereket, annál több új idegi kapcsolat alakul ki a fejében, annál jobban fejlődik az agya, tehát annál okosabb lesz,… vagy valami ilyesmi. Mindenesetre az én kölyköm egy zseni lesz, ha ebből bármi is igaz mert huszonnégy órából huszonötöt van kézben. Legalább könnyen összekeresi majd a pénzt az anyja ideggyógyászati ellátására valami előkelő magánklinikán, ha ugyan megélem, vagy még gyógyítható állapotban leszek addigra.

Hol vannak már azok a szép idők mikor magassarkúban, miniszoknyában vonulva alig győztem a férfiak elismerő pillantásainak záporát – legalábbis így rémlik; stratégiát terveztem, elemzéseket készítettem, komoly üzletláncok vezetőivel tárgyaltam? Most csak egy kitaposott tornacipőt, egy farmert meg valami mérsékelten lehányt vagy leevett pólót kapok fel, mindegy, csak kényelmes legyen nap mint nap a játszótérre indulva.

Egy pelenkázó tejüzemmé lényegültem át, olyan fontos kérdésekben hozok döntéseket, mint például, hogy áttérjünk-e már az eggyel nagyobb méretű pelusra, vagy abból is ugyanúgy kifolyik majd a tartalma, mint a kisebből; hogy próbáljunk-e ki egy újabb bébipapit, vagy adjuk fel, ha az eddigi ötfélét kiköpte ezzel a hatodikkal sem lesz ez másképp – megjegyzem én is így tettem volna miután megkóstoltam. Ezen funkció ellátásához pedig ez az öltözet tökéletesen megfelel, nemhogy smink nem kell, de még fésülködni sem szükségszerű, általában nem is szoktam, így néha meg is riadok mikor a babakocsit betuszkolva a liftbe feltekintek és meglátom magamat a tükörben. Jaj, ki ez a zombi? Kócos, színtelen haj, szürke bőr, karikás szemek, és lejjebb inkább ne is nézzünk. Egyetlen pozitív testi változás a karok izomzatát leszámítva a mellek területén figyelhető meg, na azok megnőttek, és ezt az erősebb nem képviselői, férjemmel az élen, nem szokták sérelmezni. Legalább ez is nagyobb, ha már minden más is. Azt hiszem az egyéb külsőmön bekövetkezett esztétikai módosulásokba már lassan beletörődtem, egyedül csak egy átaludt éjszaka, na jó egy fél, vagy csak pár óra alvás hiányzik nagyon, már az elég lenne a boldogságomhoz. Arra vágyom csak, hogy visszakapjak kicsit az elveszett életemből és eltölthessek pár órát nélküle, csak magammal törődve. Nem véletlen, hogy az elképzelhető legembertelenebb kínzás nem az, ha valamiféle szörnyű fizikai fájdalmat okoznak valakinek, hanem az, ha nem engedik aludni, abba egy idő után beleőrül a szerencsétlen, jelen esetben én.

Nem is tudom mit csinálnék inkább, ha kapnék egy szabad órát, mert persze olyankor aludni mégsem tudok. Innék egy pohár bort, ennék egy tál finom ételt ülve késsel-villával, fürödnék egyet, egy hatalmas kád forró vízben áztatnám magamat, hogy ki sem látszanék a habokból; vagy azt hiszem csak ülnék a kanapén és bámulnék magam elé és nem csinálnék semmit, de úgy igazán semmit, és az agyamat is lekapcsolnám valahogyan, hogy ne aggódjak azon, hogy tele a szennyestartó, a mosogató, hogy nincs megfőzve, hogy be kéne vásárolni, fel kéne porszívózni, hogy…. de nem is folytatom.

Na végre elaludt!… Most meg csak nézem, nézem a karomban ezt a kis tündért, ahogy hatalmas pilláit lecsukva piheg, ahogy apró ujjacskáival fogja álmában is a kezemet. Milyen kis védtelen, tiszta, ártatlan csöppség. Hirtelen már nem is értem, hogy lehetett fontos, hogy szólhatott az életem érkezése előtt arról, hogy nőjön az eladás, emelkedjen a piacrész, javuljon a márkaismertség, …egyáltalán volt nekem életem ő előtte? Most, hogy itt van létem megkeserítője és megédesítője, hirtelen elhomályosul minden, csak ő számít igazán, úgy szeretem ahogy ember csak szeretni képes, ő a legszebb, legügyesebb és legokosabb az egész földkerekén. Tudom, hogy megtennék mindent és bármit érte, szeretném az egész világot a lábai elé tenni, és puszta léte, egy kacaja, egy mosolya kárpótol minden lemondásért. Nem azért, mert ilyen önzetlen vagyok, nem, hanem mert ilyen önző, mert azt hiszem ez anyának lenni; hogy többé már sosem lehetek igazán boldog, csak ha őt annak látom.