Jelige: Danrea – Pánik a paradicsomban

Itt vagyunk végre, nyaralunk. Az imént emelkedtem ki a habokból, egy kissé megfáradtabb és kopottabb, de jelentősen érettebb Vénuszként, mint Botticelli híres képén az látható. Oldalamon istenségek helyett két visítozó úszógumis kis szörnyeteggel. Most fekszem a tengerparton a napernyő alatt, mellettem a gyerekek apával már nagy műgonddal építik a homokvárat, védve a naptól, megetetve, megitatva, úsztak, pancsoltak, csendben vannak végre, egymást sem ölik, boldogan, békésen homokoznak, egyszerűen minden tökéletes. Azt hiszem ennél szebb már nem lehet az élet, arcomat simogatja a hűs tengerparti szellő, lábujjaimmal mélyen beletúrok a meleg homokba, egy jéghideg limonádét szürcsölgetek, …talán ez már a nirvána, vagy ilyen lehet a mennyország, mintha angyalkák édes suttogását is hallani vélném.

– Anya, kakilnom kell!

…vagy talán mégsem. Nem tartott túl soká az idill, pont addig míg kényelmesen elhelyezkedtem, és lehunytam a szemem. Ennyi jutott, egy röpke pillanat a paradicsomban.

Hála az égnek öt perc sincs gyalog a szállásunk, kis szerencsével ha gyorsan összekapjuk magunkat még biztonságban elérhetünk a célig. Gyorsan megragadom a nagyobbik, dolgát végezni készülő utódomat és már indulok is, miután biztosít róla hogy kibírja még odáig. Magamban elrepesek egy halk imát, hogy tényleg így is legyen, és már rohanunk. Egy tökéletes világban ez így is működne, nyilván hogy a kisebb ott maradna a parton apával, azonban az élet nem ilyen egyszerű. A kicsi ugyanis ahogy távolodni lát ordít, visít, hogy ő is jönni akar. Rendben, semmi gond, akkor anya marad a parton a kicsivel, apa rohan fel a naggyal. Na de nehogy már neki apával kelljen kakilni, nem, ő határozottan csak anyával hajlandó. Apa sem igen favorizálja ezt a megoldást, a pisi témában még benne van, de ez a kaki dolog már végképp „nem az ő világa”, bezzeg anyának, neki a világa, minden világok legkedvesebbike! Egész szép csetepaté bontakozik ki lassan a strandon a kérdést megvitatandó, hogy akkor most ki, merre, hogyan. Addig vitázunk, hogy félek lassan kicsúszunk az időből és okafogyottá válik a kérdés, így végül gyors döntést hozok. Apa marad a strandon a törülközőkkel, napernyővel, heti élelemmel és úszógumikkal, felfújható akármicsodákkal, homokozós kislapáttal, vödörrel, egyéb a túléléshez nélkülözhetetlenül fontos felszereléssel, anya pedig két gyerekkel eszeveszett rohanásba kezd a szállás felé mielőbb orvosolni a felmerült problémát. Persze a kisebbik méreteiből adódóan alapban nem túl gyors, de ha ez nem lenne elég az úton fellelhető összes kavicsot, bogarat, fűszálat is mindig tüzetesen meg kell vizsgálja, a nagyobbik pedig igyekszik benntartani ami ki akar jönni, így a rohanás nem épp zökkenőmentes. Húzom-vonom felváltva őket, hangos „be ne merj kakilni nekem” kiáltások közepette. Itt úgysem érti senki mit beszélünk… remélem.

Isten velünk, bár végeláthatatlanul hosszúnak tűnik ez a párszáz méter a célig, mégis sikerül valahogy teljesítenünk még időben. Veszett kutyaként tépem fel az apartman ajtaját és a következő pillanatban már robbanunk is be a fürdőszobába. Egyik kezemmel még gyorsan letépem magamról a tengervíztől csöpögő hideg bikinifelsőt, behajítom a sarokba és már húzzuk is le a nadrágot a nagyobbikról, dobom is rá azonnal a wc-re. Guggolok és két karommal tartom idősebb sarjam, mivel nyilván wc-szűkítő nincs nálunk, így igen könnyen a kagylóban kötne ki ha elengedném, de sikerült, igen, sikerült, megérkeztünk.

Mióta beléptünk a kicsiről egész meg is feledkeztem, annyira a feladatra összpontosítottam. Csak most, hogy már biztonságosan megoldottuk a kaki ügyet kezdtem el végigpásztázni a terepet őt kutatva. Szerencsére minden rendben, ott áll a fürdőszoba ajtajában. Békés nyugalommal szemlélte a folyamatot ahogy forgószélként söpörtünk át a terepen, és látva hogy már nyugodt minden, most indult neki komótosan megközelíteni a bevetési területet. Megállt mellettem, csodálkozva végigpillantott rajtam ahogy ott görnyedek a wc-csésze előtt, aztán egyszerre felcsillantak a szemei, és hirtelen ötlettől vezérelve befurakodott a karjaim alatt közénk, aztán fogta magát, mintha csak jelen helyzetben ez lenne a világ legtermészetesebb dolga és rácuppant a bal mellemre. Gondolta, ha már így megterítettem akkor ő most neki lát az evésnek, felcsatlakozott hát, és boldogan belekezdett.

Döbbenetemben hirtelen nem is tudtam, hogy most sírjak vagy röhögjek. Görcsbe merevedett combokkal, remegő karokkal, a rohanástól izzadtan, só marta bőrrel, homokosan, tengervíztől csöpögő bugyiban néztem ahogy egyik ül a wc-n és nyökögve, szemeit összeszorítva erőlködik hogy kijöjjön aminek ki kell jönnie, miközben a másik boldogan, rebegő pillákkal szopizik lentebb. Több mint természetes ahogyan családilag az emberi anyagcser folyamatokat kezeljük, azt hiszem ezt ember nem vonhatja kétségbe.

Mindeközben apa valahogy csak összeszedte a temérdek cókmókot amivel levonultunk a strandra és felküzdötte magát. Pont betoppant amint én a sírj vagy röhögj dilemmáján rágódtam, és ahogy ő is megérkezett a fürdőszobába és meglátta a wc-re fonódó furcsa Laukón szoborcsoportunkat, csak ennyi hozzáfűzni valója volt:

– Ti meg mit a frászt csináltok itt, siessetek már, feljöttem én is, mert mindjárt bepisilek!