Ezen a szép őszi délután, megjegyzem, vasárnap van, mindig ilyenkor érek a végére a ház körüli, családi teendőimnek. Minden bizonnyal a családos nők többsége ilyenkor időzít a kimosott, beszáradt ruhák vasalására. Bár, hallottam olyat is, hogy csak akkor hajlandóak vasalni, ha épp szükségük van rá, hogy felvegyék. Nagyon tudom irigyelni az ilyen nőket, mert szinte minden reggel az első dolgom, hogy kinyitom a szekrényt és végigpásztázom a vállfára akasztott ruháimat, hogy aznap mit is kellene magamra venni. Ilyenkor minden elismerésem azoké a dolgozó anyáké, akik előre tudják, mert én nem tartozom közéjük. Meg is van a kedvenc vasalóm, ami természetesen gőzölős, mert ezzel időt takarítok meg, gyorsabb, mint gondolnánk. Igen ám, de pont a vasalni való ruhák kellős közepén jártam, mikor úgy döntött a vasalóm, nem gőzöl tovább. Elkezdtem himbálni, ide – oda mozgatni, nyomogatni, hát, ha csak ennyi baja van, de nem. Valóban megadta magát, mert a víz ott lötyögött benne. Egyre bosszúsabb lettem és a szobából, ahol vasaltam kihallott a káromkodásom, amit a párom is jól hallott. Egyből bekérdezett:

– Víz van benne? Lehet csak nem öntöttél. – Ezzel a lendülettel a nappaliba tovább hallom, ahogy a távirányítóval csatornát vált és kiérzem a hangsúlyán a tipikus „ szőke nő „ beszólását. Mire ezt válaszoltam, kissé lassan, hangsúlyozva, hogy felfogja a különbséget:

– Szőke vagyok Drágám, de csak kívül! – Majd széles mosolyra váltottam és kiléptem a szobából, mutatva a kezembe a vasalót, hogy víz az van benne, de akkor se működik.

– Akkor Szívem venni kell egy másikat, ha ragaszkodsz a gőzölő funkcióhoz. – Nyugtázta Robi, hogy együtt érez velem és nem akart bántani a helytelen feltételezéssel.

Nem is sértődtem meg, hisz tudom, nem rosszindulatból mondta. El is határoztam, a jövő héten el kell menni, venni egy másikat, hisz csak jó lenne, ha ez így járt. Majd Robihoz fordulok:

– Elviszel valamelyik nap a bevásárló központba?

– Persze Szívem! Kedden jó lesz?

– Tökéletes. Munka után legyél kedves értem jönni és mehetünk.

– Ahogy szeretnéd. – Folytatta a filmnézést, de nem vagyok benne biztos, hogy fel is fogta mit mondott. De a kételkedésemet el is hessegettem.

Hozzáfogtam inkább a gyümölcslevest készíteni a konyhában, mert az nagy kedvenc és főve szereti mindenki. Mikor az összes gyümölcs megfőtt, picit szoktam hűteni, mert a turmixba nem jó forrón beletenni, de ennek ellenére, még is csak beletettem és persze, hogy elrepedt a műanyag. Csak azt nem tudom, ha ennyire gondolom mi lesz a hőhatás miatt, miért is teszem bele? Jó, most lehet nem gondoltam át, de már mindegy. Épp meg tudom csinálni, de ennek a gépnek is annyi. Mi jöhet még? Robi ismét kiszólt a szobából, hogy tudja, mit műveltem ilyen rövid idő alatt, hogy a szitkozódások, bosszankodások tömkelege hagyta el a szám.

– Meg merjem kérdezni mi is történt? – Kérdezi finoman.

– Szívem, most a turmixot tettem tönkre, de egyébként semmi. – És váltottam széles mosolyra, ami úgy fakadt ki belőlem, hogy ezt nem hiszem el! Ilyet is tudok.

– Azt hiszem, ma már nem kellene semmihez se fognod, gyere inkább ide mellém és pihenj. Kedden elmegyünk az üzletbe. – Nem szálltam vitába, nem volt értelme, de ez a vasárnap nem az enyém volt.

 

Kedd délután jött értem a férjem és elindultunk a plázába ahol a műszaki dolgokat árulják, hogy vegyek egy új, gőzölős vasalót. Az előzőt régen vettem, azt gondoltam, az ár nem nagyon változik majd. Beértünk az üzletbe, de valami volt a levegőben, mert elég sokan voltak a nagy műszaki áruházba. Családosak, gyerekek, mindenki. Nem szeretem, ha sokan vannak, mert nézelődni szeretek, akár a többi nő és egy vasalót választani nem egyszerű. Robi próbál segíteni, mutatja merre is menjek, de akkor pont feltűnik a gondolák közt a vasaló hegyek. Egyik szebb, mint a másik. Megállok egy csinos darab előtt és elkezdem nézegetni. Szép piros és nagy a felülete. Kezdek barátkozni vele, de akkor Robi rám néz és kérdezi:

– Szívem, az ára is fontos lesz? – Nem értettem miért kérdezi, de akkor ránéztem és láttam, hogy bizony ez rablás! Ennyiért magától is vasalhatna már és nyomban visszatettem, hogy válasszak másikat, hisz a pult tele volt.

– Köszönöm, hogy szóltál! Ennyi valóban sok egy olyan vasalóért, ami nem magától vasal. – El is mosolyodtam, de láttam Robi is.

– Nézd csak! Ahhoz mit szólsz? – Mutatott kettővel arrébb egy másikat.

Elhúztam a szám, mert innentől kezdve csak az árakat néztem és egyik sem volt szimpatikus. Kezdett felmenni a pumpa, főleg, hogy nem is tudtam nyugodtan nézelődni, mert néhány gyerek játszótérnek használta a gondolák közti kis helyeket és hol ide, hol meg oda kellett lépkednem, hogy ők elférjenek, a nélkül, hogy bármit is leborítanának a polcokról. Ez olyan érzés, amikor érzi az ember, hogy elönti lassan a düh és mehetnék, csak innen szabaduljon. Pont így kezdtem érezni, mikor bevillant, hogy akkor inkább nem is vasalót veszek, hanem turmixot, mert az is tönkre ment. Használhatatlan. Talán azt olcsóbban megúszom, mint a vasalót. Próbáltam nyugtatni magam, hogy végül is lehet használni csak gőz nélkül. Mondtam is a férjecskémnek.

– Elengedem most a vasalót, hisz gőz nélkül még tudok vasalni, de akkor nézzünk egy másik turmixot, mert azt is pótolni kellene. – El is indultunk arra, ahol a konyhai gépek vannak.

Ott már nem szaladgáltak gyerekek, csak apukák, akik valami informatikai kütyüt néztek. Számos gépet láttam, de megrökönyödtem, mikor az árakat néztem. Ezek sokkal drágábbak voltak, mint a vasaló. Kezdtem kétségbe esni és ezt látta Robi is. Próbált vigasztalni.

– Drágám, ha venni kell, akkor venni kell. – Kedvesen megsimogatta a vállam, hogy ne szomorodjak el annyira.

Erre én azt gondoltam ki, hogy a gyümölcsleves az ő kedvence, legfeljebb nem főzöm ebbe a formába, akkor nem is kell venni. Nagyon hamar le is beszéltem magam a turmixról. Akkor eszembe jutott, hogy a hajszárítóm még nem romlott el. Mi lesz, ha elromlik? Hogy menjek ki az utcára, ha nem jó a hajam? Rövidre van vágva, minden reggel be kell szárítani. Megálltam és elkezdett kattogni az agyam ezen a hirtelen váltáson és irányba álltam, hogy a hajszárítók fele menjek. Azzal se törődtem a remek ötlettől vezérelve, hogy Robit közbe elhagytam valahol az üzletbe, de gondoltam csak meg lesz a kasszánál. Megláttam a hajszárítókat. Volt ott minden féle - fajta. Kicsi, nagy színes, amit csak akarok. Nézelődtem és közbe a szemem sarkából látom, hogy egy magas férfi kutatva nézelődik, keres valakit. Egyre közelebb ér és a semmibe elkiáltja félhangosan magát.

– Eszti! Hol vagy? – Erre csípőből válaszoltam én.

– Itt vagyok. – Kérdőn néztem rá és vártam a reakcióját.

Lenézett rám, ahogy közelebb ért, meglepetten a váratlan döbbenettől, de kedvesen mondja.

– A kislányomat keresem, Esztit. Kicsit nagyobb nálad. – Kizökkentettem egy pillatara a koncentrált keresésből és elmosolyodott. Értette a poént, ahogy láttam és tovább ment, de már mosolyogva.

Kiválasztottam a hajszárítót és lassan elindultam a pénztárhoz. Most meg én kerestem Robit a tekintetemmel, de valaki hátulról a derekamra tette a kezét és megszólal.

– Úgy látom, megvan, amiért jöttünk. – Szinte végszóra, mert velünk szembe jön egy kislány a magas apukával, aki oda is köszön nekem messziről mosolyogva, mondhatni vidáman a történtek után.

– Szia, Eszti! – Robi tágra nyílt szemmel kérdőn néz rám, hogy lehet, az hogy a nevemen szólítottak egy nagy műszaki áruházban, ahova nem vagyunk járatosan. Erre csak ennyit feleltem.

– Tudod, népszerű vagyok, már említettem, nem?  Engem mindenhol ismer valaki. – Mint a kisbéka úgy mosolyogtam az értetlenül álló páromra, aki csak ennyit mondott.

– Bejöttünk vasalót venni, de majd nem vettünk egy turmixokat és látom, egy hajszárítóval távozunk. Ez a női logika! Amit, soha de soha nem fogok megérteni!

Majd a pénztárnál ki is fizette lovagiasan a hajszárítót és mosolyogva csóválta a fejét, mert semmit, de semmit nem értett. Biztos gondolta, hogy a nőket képtelenség kiismerni. Megérni meg pláne senki se próbálja.