Jelige: Mindenkinek nehéz – Nézőpont

Ó, de utálok szarvasnak lenni. Rohadt kimerítő egy élet ez, mindig ugyanaz. Menekülni a vadászok elől, nehogy trófeaként végezzük egy nappaliban, ahol a büszke vadász mutogatja a fejünket az idióta vendégeinek. „Mondom én Julikám, olyan dög volt ez, csak a harmadik golyó lassította csak le, pedig tudod rólam hogy marha pontos egy ember vagyok.” Rosszabb esetben meg a hálószobában végezzük, ahol a kitömött fejünk nézi, ahogy az emberek párosodnak, vagy veszekszenek, mert nem párosodnak.

Ha már a párosodás. Nekünk is mindig verekednünk kell, hogy ki viszi haza a nőstényt. Minden alkalommal szétbarmolják az agancsomat. Ha meg valami csoda folytán megmarad, úgyis leesik magától és növesztek egy másikat. Minden a rutinról szól. Bárcsak normális agancsot tudnék növeszteni, már az is haladás lenne. Egyszer amikor belenéztem a víz tükrébe, azt hittem egy szétvert parabola antenna áll ki a fejemből. Azóta csukott szemmel iszok.

Ha már ivás, akkor evés is. A kérődzés marha gusztustalan egy dolog. Megkajálod a seízű füvet meg minden szar növényt, amit később unalmadban – mi másért, mi dolgunk lenne?! – visszaöklendezel a szádba, hogy most azt a kesernyés seízű szart rágd meg még egyszer. Ha már egyszer csináljuk, csináljuk már rendesen! Mindig mindent utólag még egyszer kijavítani, tök felesleges. Amelyik ősünk ezt kitalálta, szétöklelném! De lehet az is elég, ha ránéz az agancsomra és halálra röhögi magát. Vagy halálra kérődzi magát. Ennék én azért valami rendeset is. Egyszer volt szerencsém egy félig megrágott sajtburgerhez. Na, azért érdemes élni. De én se várhatok fél éveket, hátha valamelyik szerencsétlen autós kihajít egyet az erdőbe menet közben. Különben is, ki dob ki ilyen mannát?! De azért áldom is, mert belekóstolhattam a mennybe. Mondjuk ha nem patáim lennének, és jobban összefogom a szendót, biztos nagyobb lett volna a hatás, minden ízt egyszerre érezni. Az orrommal sikerült felszippantanom az egyik uborkát, basszus mire az kijött! De legalább volt mivel elfoglalnom magam egy napig. Még így is jobb volt, mint a nővényi vackok.

Nem élet ez én mondom. A gondolat hogy kinyírjam magam, egyre vonzóbb. Valaki egy hete csak a mamára gondol, én meg a halálra. De nem ám odavetem magam egy nyeszlett kis vadásznak! Lenyúlom a puskáját, fejbe lövöm magam, aztán meg felmászok a kocsijukra? Várj, ez a sorrend nem is… áh baromság na!

Én valami drámaiabbra gondoltam. Elüttetem magam! Talán még egy embert is magammal viszek. Már két napja tervezem, hogy kiugrok egy autó elé, de eddig csak lovas kocsi jött, meg bringások. Volt autó is, nem mondom, de olyan rohadt gyorsan jöttek, hogy mindig későn landoltam az úttesten.

Kiügetek az erdő szélére, hátha ma szerencsém lesz.

A check engine piktogram megint felvillan. Basszus, most hoztam el a szerelőtől. Még hány bőrt akar rólam lehúzni? Jól van, most meg már az olaj is kevés neked?! Édes Istenem. Mi a bánatból fogom ezt kifizetni. Meg egyáltalán minek? Most jön a hármas ikrek, nem tudom, tetriszezzek velük a hátsó ülésen? Az azért durva lenne, kirakom őket, aztán egyszer csak huss, eltűnnének. A kocsiban hangosan felröhögök, ma először. Szép, a rádió is elkezdett sercegni. Kábé Erzsi is így sercegne a viccemtől. Azt is minek vettem el.

Lehet fizetésemelést kellene kérnem. A nyolc évemmel talán rászolgáltam. Ma megint két embert kellett kirúgnom a műszakomból. Ezért csak jár valami, legalább az egy havi bérüket kapnám meg, hogy rendbe tegyem ezt a szart. De lehet az is kevés lenne. A kopaszodás mellett ezt a huszonegy éves Skodát örököltem fatertől. Anyutól meg a zsírmelleket. Emlékszem, egyszer annyira megundorodtam magamtól hogy megint gyorskaját zabálok, hogy a fél szendvicsemet kidobtam az erdősávnál. Komolyan jó érzés volt. De a kilóktól nem tudok ilyen könnyen megszabadulni.

A rádió teljesen elhalt. Hiába kapcsolgatom ki meg be, semmi. De olyan rohadt fáradt vagyok már, hogy ez sem zavar igazán. Legalább hallom, ahogy a motor úgy kopog, mint a bedrogozott Fakopáncs Frici. Biztos hogy ötösben vagyok? Igen, biztos. Akkor miért olyan hangos, mintha kettesben mennék kilencvennel? Kereket is kéne cserélnem, apu olyan lusta volt, hogy az elmúlt húsz évben egyedül csak az autóillatosítót cserélte havonta. Amikor a piacra dobták „Az új kocsi illat”-ot, madarat lehetett vele fogatni. Nem viccelek, egyszer a hónalja alól is kifityegett. Az olaj olyan sötét lehet benne, hogy minden fényt elnyel, de talán az egész univerzumot is magába szippantaná. Bele se merek gondolni, milyen csontvázak vannak még a motorháztető alatt. Az is lehet, hogy tényleg van ott egy-két csontváz, ahogy fater vezetett. Az a hülye szerelő meg a farzsebét is a sliccénél keresi, nem is venné észre azokat.

Ránézek a műszerfalon világító órára, fél tizenegy múlt három perccel. Szeretem a délutános műszakot. Nem úgy indul a nap, hogy minden el van cseszve a termelésben, csak úgy folytatódik. Előtte legalább tudok tenni-venni nyugodtan.

A kormány is kezd döglődni, egyre nehezebben fordul el. Nem is kell sokat várnom és ki is dobja a szervokormány hibát. Szerencsémre, csak a gázt kell nyomnom ezután a balos után, aztán tíz perc és otthon leszek.

Az autónál csak ez az éjjeli köd az utálatosabb, komolyan, holnaptól inkább buszozok.

Az erdősávnál baloldalt a bekötőúton egy szarvas jár fel és alá. A közeledő autó hangjára felkapja fejét, megdermed. Lassan az út szélére lopakodik.

Az autó egyre furcsább hangokat ad ki. A hűtővíz felforrt, a sofőr szitkozódva a fékre lép. Ahogy a férfi lassít, a szarvas kivetődik elé bőgő hangot hallatva.

Az öreg Skoda megáll a szarvas előtt két méterre. A szarvas, aki eddig behunyta szemét, értetlenkedve mered a gőzölgő fényszórókra.

– Ó bassza meg! – bőgi a szarvas.

– Hú, hál istennek – így az autós.

– Лайно[1]! – így az ukrán kamionos.

[1] Лайно (ejtsd: layno): picsába (ukr.)