Jelige: Megúsztuk – A füstölt kolbász

Életünk folyamán nagyon sok esemény történik velünk, amiről később nevetve, vagy könnyek között emlékezünk meg. Ilyen kis történet a következő is, ami mikor eszembe jut igazi nevetés tör ki belőlem.

Olyan 8-9 éves kislány lehettem, amikor karácsony előtt egy szombati napon szüleim disznót vágtak. Emlékszek, hogy ilyenkor édesanyám mindig ideges volt, mert az apám szerette itallal kiütni a zsíros ételeket. Reggelire boros tea, vagy rumos tea, és bő hagymával készített disznóvér volt.

A disznó feldolgozása közben pedig egy-egy kis pohár bort ittak.

Én, mint gyerek nem tudtam, hogy miért is kell haragudni anyunak, ha apu iszik, de majd amint nőttem azt is megértettem.

Nos, a disznót felbontották, elvégeztek mindent, amit kellett, és szép lassan estefelére vége lett a nagy felhajtásnak.

Mivel az apám Budapesten dolgozott, és vasárnap este már vissza kellett neki menni, indulása előtt a kolbászt beletették egy teknőbe és átvitték a nővéremékhez, mert ott volt füstölő.

Másnap pedig édesanyám szépen lassan megfüstölte a kolbászt, de nem akarta éjszakára otthagyni, mert félt, hogy a kutyák bemennek a füstölőbe, és megpocsékolják. Szegény azon tanakodott, hogyan vigye haza, mert a nővéremék dolgoztak, így nem tudtak segíteni. Mivel a frissen füstölt kolbász könnyen törik, nem akarta leszedni a rúdról, hogy a teknőbe rakja.

Láttam rajta, rendkívül nagy gondban volt, mikor megkérdeztem tőle: „Én nem tudnék segíteni?” Elnevette magát, és azt mondta: „Gyere, nézzük meg, hogy bírod-e?”- Elmentünk a füstölő kis ólhoz, és ő óvatosan levette a rúd egyik ágát, és a kezembe adta. „Na bírod?”- kérdezte kíváncsian. Két kezemben fogtam, és határozott igent mondtam, hogy a kételyeket eloszlassam belőle, és hát, hogy a disznóvágásban csak nézőként voltam ott, most pótolni akartam. Láttam rajta, hogy amit mondtam, azt elhitte, mert biztatóan mosolygott rám.

Aztán azt mondta, hogy most még világosan nem vihetjük haza, meg kell várni, hogy sötét legyen, akkor már nem járnak az utcán.

Közben, a nővérem hazajött, de közölte velünk, hogy neki még vissza kell mennie és nem tud segíteni.

Édesanyámmal hunyorogva néztünk egymásra, és tudtuk, hogy megoldjuk együtt a szállítást, ha besötétedik.

Bent várakoztunk a lakásban, de gyakran ki kellett nézni, nehogy a kutyák a kolbász szagra előjöjjenek.

Aztán, egyszer mikor bejött, azt mondta: „Elég sötét van már, és az utcán sem járnak ilyenkor, most már elindulhatunk.” Míg odaértünk a füstölőhöz, elmondta, hogy szépen vigyük, nem szabad ugrálni vele, rángatni, vagy a földre letenni! Ha elfárad a kezem, akkor át kell venni a másikba, de szóljak neki, hogy akkor ő is cserél. Ne csapjak zajt - már mint ne nevessek - hogy  az emberek fel ne figyeljenek ránk! Mondjuk, nem értettem, hogy minek ez a csendjáték, mikor a magunkét visszük, nem lopjuk. Én elég vidám gyerek voltam, és rendkívül tetszett a kolbászszállítás, már míg mentünk a szállítmányért, addig is vidáman ugráltam az udvaron. Anyu csak nézett rám, fejét megcsóválta, de nem szól semmit.

Aztán, szépen leemelte a rúd egyik végét és odatette a kezembe, a másik végét meg ő megfogta. Óvatosan ballagtunk az udvaron és én közben azt számoltam, hogy ebben az utcában van öt ház, aztán átmegyünk a kövesúton, az már a mi utcánk lesz. Ott meg a harmadik ház a miénk. Ekkor értünk a kapuhoz, és anyu szólt, hogy ne himbáljam, a rudat, mert lepotyog a frissen füstölt kolbász! Igaz is, ezt már hallottam, hogy az könnyen törik ilyenkor – gondoltam.

Szépen átjutottunk a kapun, és kanyarodni kellett a járdára, mikor nevetve felkiáltottam: „Na most indexelj anyu!” Persze, a váratlan hülyeség, őt is nevetésre készttette, de rögtön szólt, hogy hallgassak már! Na, szépen igyekeztem fogni a rudat, és ekkor eszembe jutott ismét valami: „Mi lenne, ha most kicsúszna a kezemből a rúd vége?”  Na, erre újra kitört a nevetés belőlem, de nem tudtam megállni, hogy ne közöljem anyuval. Megjött neki is a kedve, és szépen haladtunk a szállítmánnyal. Mikor vagy 2-3 házat elhagytunk, akkor az árokból előszaladt egy kiskutya, ami elkezdett ugatni bennünket. Erre megkomolyodtunk, és mind a ketten arra ügyeltünk, hogy ne lóbáljuk a kolbászt, de ugyanakkor a kutyát is csitítsuk. Nem volt könnyű, pláne meg akkor, mikor az egy kiskutya hangjára még négy kutya előjött az utcán. Azok az előbbinél nagyobbak voltak, és ezek már nem minket ugattak, hanem a finom kolbászból zsákmányt akartak szerezni. Azért öt kutya már majdnem egy falka, és elég volt zökkenőmentesen a kolbászra vigyázni. Mennél inkább kapkodtuk a lábainkat, annál inkább faldosva szaladtak utánunk a kutyák, és mi nem tudtuk, mi legyen a jó.

Végül Anyu azt mondta, hogy vegyük át a jobb kezünkbe a rudat, mert akkor a kerítésfelé esik a kolbász, jobban védve lesz. A kolbász igen, de mi nem, mert kezdtek élesebben támadni, előre szaladtak, hátra is maradt, és oldalról is támadtak. Hirtelen, hogy minél jobban megrövidítsük az utunkat, elkezdtünk szaladni, a kutyák meg utánunk, a kolbászból meg egy-egy darab csak úgy gurult a fehér hóban. Nem törődtünk már vele, ha a kolbászból le is törik, csak meg ne harapjanak bennünket a kutyák.

Mikor átértünk a kövesúton, azon csodálkoztunk, hogy a kutyák nem jöttek utánunk. Ahogy visszanéztünk, láttuk, hogy mindegyik el volt foglalva a saját kolbászával, amit talált. Valószínű nem mindennapi élményben volt nekik sem részük, mert lassan ízlelgetve ették a kiugatott zsákmányukat. Mire meg észbe kaptak, már mi is otthon voltunk.

Bevittük a konyhába a kolbászt, és Anyu félkezével a konyhaszekrény elé húzta az asztalt, és azt mondta, hogy tegyem rá a rúd végét. Ő pedig a másik végét a konyhaszekrényre tette, ami hasonló magas volt.

Majd mi is leültünk, és a nagy ijedtség után, nevetés tört ki rajtunk. Elgondoltuk, hogyan nézhettünk ki, mikor a kutyák elől szaladtunk a kolbásszal, azok meg utánunk? Mi lett volna, ha ijedtünkben eldobtuk volna a kolbász rudat? Vagy letettük volna, és derékba kettétört volna minden kolbász? És jött belőlem a sok-sok ha……

Szegény édesanyám, olyan jóízűen tudott nevetni ezen a történeten, hogy míg élek nem felejtem el. Jó rágondolni, hogy ez a nevetés nem a mai humor miatt volt, ami néha nem is tudni, mi akar lenni, hanem átélt, igazi szívből jövő nevetés. Az ilyen ízes nevetéseknek alig akart vége szakadni, mert még a meg nem történt dolgok is feljöttek bennünk. Mi lett volna ha….?

A fő az volt, hogy a kolbászt kevés híjával biztonságban tudhattuk, és mi is megúsztuk a kutyainváziót.