Jelige: Húsleves – Szemen szedett szomszédok

Az Udvarias házaspár szentül hitte, hogy jól döntöttek, amikor feladták belvárosi otthonukat. Rövid utcácskájukban két sörözőnek mondott kocsma is működött teljes gőzzel, főleg estétől reggelig, ráadásul az egyik éppen a házukkal szemben, egy pincében. Egy idő után elunták, hogy a szórakozó tömegek önfeledt jókedvüket, valamint a pincében összegyűjtött cigarettafüstöt az utcán engedték szabadjára, némi házfallocsolással összekötve. Valószínűleg abban a hitben tették, hogy száraz időben kifejezetten jócselekedetnek minősül a falra vizelés. A szerencsés házfal történetesen éppen Udvariaséké volt, akik már-már úgy érezték, mintha egy nyilvános illemhelyen laknának.

Udvarias apuka egymaga nekilátott hát új otthont keresni, és talált is. Nagy reményekkel megvásárolták a belvároshoz közeli, földszinti társasházi lakást, melynek gyönyörűen zöldellő közös udvara csupán lombsusogástól, madárcsicsergéstől és méhek zúgásától volt hangos.

– Zene füleimnek – szippantott nagyot a virágillatú levegőből Udvariasné, merthogy nagyon vájt fülű asszony volt, és szerette a finom harmóniákat. A virág és a nyilvános vécé közötti illatkülönbséget talán nem szükséges ecsetelni, azt zongorázni lehetett.

A gyerekek ugyan nem estek elragadtatásba, hiszen a nehéz és küzdelmes tiniéveit taposó Udvarias Viki barátnője szinte elérhetetlen, úgy tízperc gyaloglásnyi távolságba került, Tomika pedig eskü alatt vallotta, hogy ebben a házban olyan nagy a csönd, hogy itt biztosan csak múmiák laknak, s mint ilyenek, nem részei az emberiségnek. A szülők azonban nem nyugtalankodtak. Tudták, hogy gyermekeik hamarosan örömmel veszik birtokba külön szobáikat. Izgatottan várták hát, hogy a mesteremberek befejezzék reggeli, tízórai, déli, délutáni és vacsoraidei, valamint a mezőgazdaságban, vasútnál, közúton, egészségügyben és oktatásban dolgozók iránti szolidaritási pihenőkkel tarkított megfeszített munkájukat, hogy a sűrű cigarettaszünetekről ne is beszéljünk. Mint tudjuk, a türelem rózsát terem, így a tűkön, vagyis töviseken ülő Udvariasék számára, ha vánszorogva is, de elérkezett az idő, amikor minden készen állt.

Anyuka a költözés előtti napokban teljes harci felszereléssel érkezett az új lakásba, hogy a gondos szakemberek nyomait eltüntesse az ablakokról, ajtókról, parkettáról, csempéről, vécékagylóból, satöbbi. Kitárt ablakok mellett egész nap négykézlábra ereszkedve, majd a változatosság kedvéért olykor térden állva súrolt, suvickolt, vakart és kapart. Már az első napon majdnem kórházba került, amikor felállt, hogy kicserélje festékkapirgálásban kicsorbult pengéjét. A nyitott ablakot minden előzetes figyelmeztetés nélkül, mint túlméretezett rémkép, az egyik lakótárs töltötte be hiánytalanul. Rá lehetett nézni, de a napra nem, mert teste tökéletesen kizárta a külvilágot, így aztán egy vacak, anorexiás kis fénycsíkocska nem sok, annyi sem tudott beszivárogni az ablakkeret és Mányóné között. A látványtól Udvariasné szíve ijedtében megállt, de nagy szerencséjére a néni harsány „Isten hozta” kiáltására újra beindult. Mire eljött az este, már neki is ébredtek kétségei az új otthon felől, de most már muszáj volt költözni.

Amikor elmeséltre Udvarias apukának a rémséges találkozást, ő nem értette, mi a baj.

– Találkoztam már minden szomszéddal. Olyan helyesek, kedvesek – mondta hunyorogva. 

– Nem kellene neked szemüveg, édesem? – fürkészte gyanakodva Udvariasné.  

– Dehogy drágám, hisz kifejezett sasszemeim vannak, csak a nap zavar, ha a szemembe süt. Az asszony kételkedve ingatta a fejét, lévén, hogy este volt, de nem firtatta tovább a dolgot. Remélte, hogy efféle megrázó élménye nem lesz többé. A remény azonban hiúnak bizonyult, pedig lefekvés előtt megszámolta a szoba négy sarkát és kívánt is valamit.   

Az első reggelen a kávéjukat iszogatták a konyhában, amikor valaki egészen közelről, horrorfilmbe illő recsegő hangon beordított az ablakon, hogy „Mari, itthon vagy?”. Ijedten néztek egymásra. Az Udvarias családban nem lévén egy szem Mari sem, hát lapítottak, még levegőt sem mertek venni. Az ordítás azonban megismétlődött még néhányszor, egyre vastagabb és ordenárébb hangon. Viki remegve, holtsápadtan jött elő a szobájából, mert azt álmodta, hogy Dartvéder a fülébe hörög, és Marinak szólítja. Anyjával együtt kikukucskált a lehúzott redőny résein. Mindketten rémülten ugrottak hátra. Nem Dartvéder, hanem maga a vasorrú bába állt odakint. Sárgás-fehér, száz redővel barázdált arca, kócos, halványlila haja, vérvörösre rúzsozott szája döbbenetes összhatást gyakoroltak, és ehhez társult még a beteg varjú károgására emlékeztető dobhártyaszaggató hang. Szájában hosszú cigaretta fityegett.

Udvariasné lemondóan állapította meg, hogy a babonák sem a régiek már, majd drámai hangon felkiáltott: – Látod Viki? Ezért nem szabad dohányozni! Te is így fogsz kinézni.

A lánynak ez örökre szóló lecke volt, és a szobájába menet megfogadta, hogy ha ingyen adnák a cigit, akkor sem, soha. … Persze, ha ingyen adnák, akkor talán … esetleg… mégis.

Udvarias apuka szintén kikandikált a redőny résein, és csodálkozva kérdezte: – Mi bajotok ezzel a hölggyel? Olyan kedvesnek látszik. No, és már el is megy. – Ezzel elvonult a tévéhez meccset nézni.

Tomika furcsán nézett rá, aztán anyukára, végül vállat vont. – Én szóltam! Múmiák.

Udvariasné még alaposan kikémlelte az udvart a redőny résein át, majd miután ő maga is meggyőződött róla, hogy a vészhelyzet elhárult, felszabadultan felhúzta a redőnyt, és hozzáfogott megfőzni a vasárnapi ebédet. Közben bekapcsolta a rádiót, mert munka közben szerette hallgatni, mi zajlik a nagyvilágban. Bár ne tette volna! Épp arról beszéltek, hogy világszerte valami csúnya járvány tört ki, amit egy vírus okoz. Valami korona. Karatén… bezártság… online hitoktatás… idősávok… home office és a többi, a szavak szédítő iramban kavarogtak Udvariasné fejében. Tomika morogva elvonult a számítógépéhez, Viki visított és elájult. Erre már apuka is előkerült. Mi van már megint? Az asszony zaklatottan sorolta, amit a rádióban hallott, mialatt felmosta Vikit a padlóról.

– Most mi bajotok? Jól megleszünk itt, hisz nem vagyunk bezárva! Van egy szép kis udvarunk, jó kis lakóközösségünk, piknikezhetünk, kertészkedhetünk. Hát nem csodás? – Apuka akkor is nyugodt maradt, amikor éktelen ordítozás tört ki az udvarban. A többiek az ablakhoz rohantak, és a függöny fedezékéből döbbenten nézték, ahogy az egyik emeleti lakó a földszinti „Horrornénit”, mert így nevezték el a reggeli kiabálót, leönti egy fazéknyi meglehetősen kétes eredetű folyadékkal. Horrornéninek sem kellett több, felkapta az ablaka előtt görbedező szilvafa alól az első keze ügyébe eső rohadtszilvát, és Felsőlakó bácsi száját telibe találta vele. „Megvolt a desszert”, kuncogott Tomika. Erre már Felsőlakó néni is előjött a lakásból újabb fazéknyi munícióval, de Horrornéni a túlerő láttán gyorsan visszavonult.

Felsőlakó néni diadalmasan körülnézett a kiürült udvaron. Sasszemével észrevette a függöny mögött tolongó Udvarias családot. Szélesen elmosolyodott, és odakiabált: – Ugye milyen szép itt? Jó, ez a kis udvar, mit szólnak? Lehet közösségi életet élni, nem úgy, mint egy bérházban.

– Milyen kedvesek – mosolygott apuka a terített asztalhoz ülve. – Na és az illatok! Biztosan isteni a húslevest főztél, drágám! A húsleves a vasárnap megkoronázása.

Anyuka hirtelen szoborrá merevedett, pedig éppen a gyönyörű porcelántálban gőzölgő aranysárga húslevest vitte az asztalra.

– Most tényleg kellett ezt mondanod?

– Mi mondtam már megint? – vonta föl szemöldökét Apuka méltatlankodva.

– A koronát – sóhajtotta anyuka, és már éppen újra elindult volna a levessel, amikor kitört odakint a háború. Mintha bomba robbant volna az ablakuk előtt. Ki lepődne meg ezek után azon, hogy a húsleves a porcelántállal együtt, szárnyak nélkül is elrepült? Mindenki az ablakhoz rohant, kivéve anyukát, aki sírva bámulta a húslevesek remekét, amint lefolyt a konyhaszekrényen és a falon, és sírva ismételgette: utálom a koronát! Utálom!

A fölöttük lakó család a teljes konyhai eszköztárat kilövöldözte a ház túlsó oldalán helyet foglaló földszinti lakóra, aki ki tudja honnan származó, előre gyártott sárgolyókkal válaszolt. A kert tele volt már fedőkkel, lábasokkal, késekkel, sőt még egy öntöttvasból készült, történelmi értékű húsdaráló is földet ért, jókora krátert képezve a pázsiton. Innen származhatott a robbanásélmény. Miután valószínűleg a ládafiát és a cipőszekrényt is kipakolták, sárosan, de elégedetten visszatértek otthonukba. Az üvegcsengésből arra lehetett következtetni, hogy folytatták a légi hadművelet idejére megszakított kedélyes poharazgatást.

A másik fél zárszóként még a becsukódó ajtóhoz vágta a kezében lévő utolsó sárgombócot. Akkor vette észre az ablakban szorongó Udvarias családot. Csöppet sem zavartatva magát, azonnal rögtönzött egy nyájas üdvözlőbeszédet.

– Isten hozta magukat! Örülünk ám, mert akik azelőtt itt laktak, nem voltak finom emberek. Remélem, jól kijövünk majd magukkal, mert kérem, ez itt egy igazi lakóközösség!

– Hát nem szimpatikusak ezek az emberek? – lelkesedett Udvarias apuka.

– Nem, nem azok! És holnap első dolgod lesz elmenni a szemészetre! – parancsolt rá anyuka szigorúan.