Jelige: rémKrém – Egy rémes krémes

– Uram! Ez a krémes egyszerűen rémes! – A nívós budai cukrászda előkelő közönsége rögtön visszamondott néhány adagot, amint a fiatal dáma elkezdte a panaszáradatot. – Olyan száraz a teteje, az ember foga csak törik bele. A hab is vékonyabb, mint kellene, és édesebb krém se ártott volna bele.

Fel is pattant erre egy fiatal pár, pontosan a szomszéd asztalnál. Szó nélkül hagyták el a helyszínt, kanaluk még csak nem is érintette a kávén úszkáló tejszínt. Elégedetten, sőt, helyeslően nézett utánuk a dáma, mint aki tőlük pontosan ezt várta.

Botrányt szimatolva diszkréten az asztalához lépett a pincér, kinek ijedt arcáról lerítt, hős helyett inkább gyámoltalan egy cincér.

– Elnézését kérjük. Ha nem elégedett, esetleg felajánlhatok egy másik szeletet. Azt hiszem, az ön habitusához inkább passzolna egy nagy szelet citromtorta.

E szavak nyomán nem maradhat kétség, előre ítélni szörnyen rút egy vétség. A hölgy arca megvonaglott, mintha már a szájában is lett volna az a bizonyos említett citromtorta.

– Fiatalember, ön felettébb szemtelen, de meg kell hagyni, a stílusát kedvelem. Hívja csak elém a gazdáját, hogy szemébe méltathassam munkáját.

– Értse meg, kérem, tőle kapom a bérem. Meg kell kóstolnom, hogy tudjam, valóban rémes-e a krémese. Míg nem biztos a dolog, ez csak egy rémmese! – Azzal előhúzott a zsebéből egy makulátlan villát, amivel ostromolni kezdte a kocka egyik érintetlen sarkát. Amint a falatot a szájába tette, kezét máris eléje emelte. Kevéssé nagy vállalás megtippelni, mit jelentett a szemében tükröződő iszony, az nem lehetett más, csak az ízhez fűződő kétes viszony. – Hogy mit gondolok most, az orrára nem kötöm, inkább hívom a főnököm – jelentette ki végül szinte öklendezve, és elbotorkált kétrét görnyedezve.

Több se kellett a sarokban ücsörgő lánynak, pillanatok alatt már párjával együtt álltak. A döbbenettől elbambult fiú az asztallap mellé szórt némi aprót, ami csilingelve ostromolta a kövezett padlót. Ettől hirtelen a figyelem középpontjába kerültek, szégyenükben hanyatt-homlok menekültek.

Kisvártatva feltárult a konyha ajtaja, s kilépett rajta a cukrászda ura. Határozott léptei nyomán behúzott nyakkal poroszkált a lábadozó számlahozó. Tippelni már nem is merek, mire várhattak az emberek, érdeklődve figyelték a felvonulást, mint felcsigázott nézők a kezdődő előadást. A panaszos hölgy felvont szemöldökkel mérte végig új ellenfelét, kinek kis híján a plafon verdeste a fejét. Székét nagy nyikorogva hátrább tolta, hogy a köztük lévő távolságot kissé megtoldja.

– Egy cukrászatnak nem jó cégér, ha a cukrászmester ilyen cingár – állapította meg hangosan, és újra végignézett rajta, jó alaposan.

– Mondja ezt egy olyan hölgy, ki alatt az imént sírt fel a tölgy – felelte a cukrász nem kis éllel, és arcába tóduló vérrel.

– Na, de kérem! Üzletének igazi ünnep, ha betér ide egy efféle ülep. Mondjuk csak ki, ön abból él, hogy bennem eltűnik megannyi sütemény. Illetve csak élne, ha portékája nem volna jó ízlésem problémája.

– Mi a gondja, kérem, mondja el most szépen! Ez csak egy sütemény, nem egy Ady költemény – tárta szét a karját, hogy visszafogja magát.

– Nem várok költeményt, csak ehető süteményt. Ez viszont itt ehetetlen, vagy én volnék telhetetlen? – Sértődötten a krémesre mutatott, közben a pincér rémültnek tetsző tekintetében kutatott.

– Olykor hiú remény a mennyei sütemény, de nem nálunk, mi csak finomat kínálunk. Ha megengedi, magam is megkóstolnám, rögvest kiderül, pimasz-e a panasza. – A választ meg sem várva feltűrte az ingujját, és maga elé húzta a hölgy tányérját.

– Csak tessék! Ha ez kell, hogy mással ne etessék…

A közönség lélegzetvisszafojtva kémlelte, lemegy-e a falat, vagy kínjában inkább kaparni kezdi a falat. Lett is ám meglepetés, mikor az arcára kiült a diadal, hamar végződik hát a viadal? Gyilkos volt az a szemrehányó tekintet, amivel a pincérre tekintett.

– Jöjjön csak közelebb, fiam! Ugyan mi volt ez az eszeveszett iram? Azt mondta nekem, jöjjek azonnal, mert baj van az egyik fazonnal. A süteménynek semmi baja, akkor mitől állt égnek a vendég haja? Megkóstolt egyáltalán egy falatot, mielőtt engem iderángatott?

– De még mennyire, hogy megkóstolta – kacagott fel a dáma –, a szájába vett egy adagot, amitől majdnem a fűbe harapott.

– Képtelen egy beszéd, hát lelje meg az eszét! – csattant fel a cukrász. – Ilyen hazug ügyletet, rontják itt az üzletet.

Egy öreg pár is megelégelte a jelenetet, diszkréten lopózva elhagyták a területet. Rajtuk kívül csupán egy magányos fickó akadt, aki a végkifejletig a helyén maradt.

– Márpedig a süteménynek semmi baja, ennek a kettőnek flúgos az agya! – lépett oda hozzá a tulaj, ki alatt ingoványossá vált a talaj. – Adhatok egy falatot? Ilyen jót még nem kapott!

A fickó érthetően húzódozott a felkínált lehetőségtől, amivel csak olajat öntött a tűzre, a cukrászt ezzel hozta végképp tűzbe. Annak meg már lilult a feje, szinte teljesen elment az esze.

– Kóstolja meg azon nyomban, vagy talán a szájába nyomjam? – Azzal üldözni kezdte a menekülőt, mire az fordulásból úgy becsületesen képen törülte őt.

– Mi ez itt!? Kocsmai verekedés? – lépett be az ajtón a cukrászné, Ágika, ki egyébiránt hivatásos hárpia.

– Nem, drágám, ez egy összeesküvés! – kiáltotta a férj lüktető púpját markolva.

Közben az asszony mellett kislisszant az ajtón egy kemény ököl, kivel még a tulaj sem tököl.

– Az összeesküvés már délelőtt megtörtént – mutatta fel mosolyogva gyűrűsujját a fiatal dáma, miközben feltápászkodott a székről. – Jöjjön Tóbiás, itt végeztünk mára, üzletünk reggel már a vendégeket várja – tartotta a karját a volt pincérnek, kit nevezzünk mostantól újdonsült férjnek.

Így sétáltak át srégen az utca másik oldalára, cukrász és neje csak nézett utánuk szájtátva. Egy nyitásra váró cukrászdába mentek be, a nagy esemény holnapra lett hirdetve.

– Az orra előtt történt, és észre sem vette? – kérdezett a hárpia, s a férj megrettent.

– Miért? Talán evidencia, hogy orvul támad a konkurencia? Történt, ami történt, a helyükben nem lennék, hisz holnap majd maga lesz náluk az első vendég!