Valahol, egy szépen megvilágított szobában, egy olyan kinyitható kempingasztalnál egy háromfős társaság iszogatott. Fő témájuk között szerepelt a foci, a politika, és persze… az oltás.

– Nem is értem, milyen agymosás az egész! – fröcsögött Nemoda Pista, és úgy artikulált kezeivel, hogy majd’ fellökte a söröskorsóját. – De én nem adom ki magam ennek. Nekem még van józan eszem.

– Igen, igen. Van józan eszed, s nekem is van, s itt mindenkinek van. – bólogatott a vele szemben ülő, mély hangú Simonyi bácsi. – De azért sajnálom a Ferit.

– Ugyan minek, az ő hülyesége! Ha nem akar csipet, ne szúrassa meg magát, ilyen egyszerű. – legyintett határozottan Böll Imre, a házigazda, és így épp úgy nézett ki, mint aki egy legyet akar elhessegetni. Vagy talán azokat, akik oltakoznak. – Apropó, mikor jön már az a marha?

– A’szonta késik. – vonta meg a vállát Nemoda.

– Hát ja.

Böll Imre székely volt, az ,,á” hangot ő egy hosszú ,,a”-nak ejtette, és jellegzetesen bólintott, ami inkább hasonlított arra, mintha éppen le akarná fejelni az asztallapot, de félúton meggondolná magát.

Nem kellett sokat várni azonban Pintz Ferencre. Ő egy alacsony, ijedős ember volt, görnyedt, dülledt szemű. Belépett a szobába, és leemelte kalapját. A többiek úgy néztek rá, mint egy suhancra, akinek a szülei megengedték, hogy alkoholt igyon, ahogy lehuppant az asztalhoz, és töltött magának egy sört a barna üvegből.

– Na? – kérdezte Simonyi. – Milyen volt?

Pintz behúzta a nyakát.

– Nem tudom. – mondta. – Kicsit kellemetlen, ahogy megszúrtak, de csak egy pillanatig.

– Igen, az a csip, ahogy belenyomják a vénádba. Az első oltásnál benyomják, a másodiknál beüzemelik. – bólogatott hevesen Nemoda, és mutatta ujjával a szúrás helyét.

– D–de ez nekem a második volt már. – vonta össze a szemöldökét zavartan Pintz.

– Rosszul mondod, Pisti. – vágta rá Simonyi, és kortyolt a söréből. – Először felkészítik a csipnek a helyét, aztán a másodiknál beültetik, aztán a harmadiknál ellenőrzik.

– A–ha! Igaz.

– De–… ez biztos? Engem akkor most becsippeztek?

– Be ám! – bólintott Simonyi. – És megfigyelnek.

Pintz Ferenc arca falfehérré változott.

– És nem lehet valahogy kiszedni?

Egy újabb vendég lépett be az ajtón, de már senki sem figyelt rá, úgy belevoltak melegedve a vitatkozásba.

– Jó estét. – köszönt Recskó, és ő is leült az asztalhoz. Nyugodtan nézte, ahogy a többiek magukon kívül magyaráztak és hadonásztak, majd, mikor megértette, hogy miről szól a vita, nyugodtan közbeszólt. – Na, figyelj, Ferikém.  Ha így félsz, tudjuk ellenőrizni, hogy van-e benned csip.

– Igazán? Hogyan? – kapta fel a fejét Pintz.

– Én most jövök a rendelőből, és nálam van a kutyacsip–olvasó. – Recskó állatorvos volt. – Megnézzük?

Mind bólintottak, és kíváncsian fürkészték, ahogy a doktor elővette a korog–alakú gépezetet a táskájából, és odatette Pintz válla mellé.

Amit azonban nem tudtak, az az volt, hogy Recskó tréfából még pár perccel ezelőtt beakasztott egy kutyacsipet Feri pólójába a vállánál. Ezért aztán mindenki ijedten húzott hátra, mikor a csipolvasó ténylegesen sípolni kezdett, és a gép kicsi képernyőjén ez a szöveg volt látható:

NÉMET JUHÁSZ KANKUTYA

ORSZÁG: HUN

NÉV: MORZSI

 

– A hétszázát… – vakarta a fejét Böll, és bámulta a képernyőt.

Simonyi és Nemoda is csak néztek egymásra, és az egyik kétségből a másikba eső, sápadt Pintz Ferencre.

– Ez egyszerűen hihetetlen… – csóválta a fejét Recskó, alig bírta visszatartani a kacagást.

– Az bizony! – kiabált felháborodva a sápadt Pintz. – Ráadásul kutyacsipet raktak belém a nyavalyások!