„A kritikus tehát bátran fanyalogjon”

Akár írói ars poeticaként is felfogható ez a Bori Erzsébet interjújában (Bori Erzsébet: Nemesebb és nehezebb, 2011) olvasható Bodor Ádám-kijelentés. Valljuk be, az írót övező mítoszok alapján nem is találunk ebben semmi meglepőt. Már a fülszöveg indítása is ráerősít a legendásan kívülálló, és leginkább szikár nyelvezetű novellistaként számontartott alkotó ethoszára: „Bodor Ádám kevés szavú ember hírében áll…” De, mint minden legendáról, menetközben erről is kiderül, hogy néhol bizony „sántít”. Sőt, többnyire igencsak sántít. A „zárkózott, visszavonult és megközelíthetetlen” író toposzát egy szemfüles irodalmárnak köszönhetjük, aki abból a puszta tényből vonta le következtetéseit, hogy Bodor Ádám nem látogatja „szorgalmasan a letaglózóan unalmas felolvasásokat, szakmai megbeszéléseket, pályatársak narcisztikus demonstrációit” (Papp Sándor Zsigmond: Öncsalás lenne ábrándokat kergetni. 2014).

Mert – mint az író 85. születésnapja előtt tisztelgő Az értelmezés útvesztői interjúkötet is mutatja – Bodor Ádám szívesen válaszol, ha kérdezik. Nem is ez az első neki szentelt interjúkötet. Balla Zsófia A börtön szagában (2001) az életrajzra összpontosítva kronologikusan követte végig az írói életpályát. Ennek a könyvnek az alapja egy, a Bartók rádióban 1996-ban elhangzott kilencrészes beszélgetéssorozat, amelyet rendhagyó módon az interjúk alanya, Bodor Ádám szerkesztett némileg kibővítve könyvvé. A jelen kötet ezért mintegy folytatásnak is felfogható, mivel A börtön szaga utáni időszak (2003–2021) interjúiból válogat ki tizenötöt. Ugyanakkor ezek a beszélgetések inkább a pályaképre fókuszálva, a művek poétikai összefüggéseit és keletkezésük műhelytitkait kutatják, kiemelten foglalkozva a két fontos regénnyel, a Sinistra körzettel (1992) és a Verhovina madaraival (2011), valamint az utolsó novelláskötettel, a Sehollal (2019). De Bodor Ádám itt is megtartotta szokását, ha szükségét érezte, bővített eredeti válaszain. Viszont a kérdéseket nem szerkesztette át, így néhol többször visszaköszön egy-egy téma. Ennek magyarázata, hogy nem akarta megbontani az egyes interjúk menetét, egységét. Ugyanakkor ezeknek a vissza-visszatérő kérdésfelvetéseknek van egy nagy előnye is: minden alkalommal más megvilágításban, fénytörésben bontakozik ki előttünk az adott téma, az író hangulatához, a beszélgetések menetéhez, az időbeni változásokhoz igazodva. Így nemhogy nem fulladunk bele az unalomba, hanem élvezzük ezt a kaleidoszkópszerűen villódzó világot. Az ismétlődések az értelmezések terét kitágítva inkább hozzátesznek, mintsem elvesznek a szövegekből.

Ehhez kapcsolódva érdemes külön említést tenni a borítóról. Esterházy Péterhez hasonlóan Bodor Ádám könyveinek tervezője szintén felesége, a grafikusművész Bodor Anikó. Az elmosódott fotó, a kritikákból kiragadott szó- és mondattöredékek megfoghatatlanságukkal jól összecsengenek a címmel, mintegy az értelmezések labirintusának foglalatába zárva a kötetet. Az értelmezés lehetőségeinek száma ugyanis végtelen, ahogy ezt Bodor Ádám Jánossy Lajosnak adott interjújában összegzi: „…ha egyszer írásra adtad a fejed, képzeleted megosztani kívántad egy ismeretlen, igen heterogén közönséggel, máris kiadtad magad, akár illetékteleneknek is, préda vagy, kedvükre marcangolhatnak. Ahogy ezt meg is teszik. Nem árt, ha tudod, annak a fiktív képnek, amelyet történeteid előadása során kivetítesz a világra, egy kicsit óhatatlanul magad is része vagy.”

Az értelmezés útvesztői kötet három hosszabb, szinte életútinterjút – Erős Kinga: Minden a papíron dől el (2004); Selyem Zsuzsa: Mitől lesz az ember író? (2010); Jánossy Lajos: Nagyvizitben Bodor Ádámnál I–II. (2016) – és tizenkét rövidebb, egy-egy éppen aktuális helyzethez kapcsolódó (új mű megjelenése, kerek évforduló, kitüntetés) beszélgetést tartalmaz, amelyek egy kivételével már korábban olvashatóak voltak különböző sajtóorgánumokban. Ez a rendhagyó interjú viszont most jelenik meg először nyomtatásban. Szablyár Eszter az író kérésére elküldött hatvan villámkérdést, Bodor Ádámot pedig annyira lenyűgözte a kérdések spontaneitása, a kérdező tárgyismerete és őszinte kíváncsisága, hogy rögtön írásban meg is válaszolta azokat, megteremtve ezzel a négykezes interjú műfaját. A kötetben lévő beszélgetések megjelenési helyein végigtekintve kitűnik az írót övező figyelem sokszínűsége: a Magyar Narancstól, az Élet és Irodalomtól, a Népszabadságtól, a Literától a Magyar Naplóig, a Heti Válaszig, a Mandinerig és a Székelyföldig terjedően (az Irodalmi Jelennek is interjút adott 2014-ben, a szerzőt Varga Melinda kérdezte). Bodor Ádám bár szellemi és politikai értelemben is világéletében autonóm, öntörvényű ember volt, mégis azon, napjainkban egyre ritkább konszenzusos személyiségek közé tartozik, akik inkább összekötnek, mintsem elválasztanak szekértáborokat. Ízig-vérig európai ember, aki nemcsak beszél, de életével, írásaival példázza is a szabadság, a tolerancia, az elesettekkel való együttérzés fontosságát.

Ahogy Bori Erzsébet megjegyzi a bevezetőben már említett interjújában: „Balla Zsófia… sajnos nagyrészt elette a kenyerét minden további interjúkészítőnek”, mégis Az értelmezés útvesztői számos új adalékkal járul hozzá az életmű és az író megértéséhez. Interjúi folyamatos cáfolatai a műveire ráaggatott értelmezési kísérleteknek és a nemzeti önérzet táplálta megszépített erdélyi múlt legendáinak. Legyen szó írásai és a dél-amerikai mágikus realizmus rokonságáról, a három regény, a Sinistra körzet, Az érsek látogatása (1999), a Verhovina madarai trilógiaként való értelmezéséről, a művek önéletrajzi hátterének kérdéseiről vagy Erdély Móricz teremtette romantikus Tündérkert-mítoszáról, benne szeretett szülővárosával, Kolozsvárral. Mint Bodor a kötetben többször visszatér rá, politikai elítéltként Erdélyben soha, sehová sem tartozó ember lett belőle, aki a kamaszkori börtönélmények tapasztalatából adódóan egész életében lázadt mindenféle skatulya és sztereotip séma ellen. Ezért is érezhetjük találónak Bátori Csaba megállapítását az íróról: „a magány-etika egyik ritka alakja irodalmunkban” (Báthori Csaba: A diktatúra kalandja, 2003). Priusza miatt az erdélyi irodalom berkeiben sem lehetett otthonos. Ezért, bár a kolozsvári Utunkban publikált, mégsem sorolható a Forrás-nemzedék tagjai közé. Szabadúszóként viszont kedvére írhatott, novelláin furcsamód még a cenzúra sem talált fogást. Ahogy múltja miatt a hatalomnak sem kellett megfelelnie, nem kellett különalkukat kötnie, hízelegnie, dicsérnie a rendszert, mint sok kortársának. Lételeme és írásainak ihletője máig az erdélyi havasok szépségesen zord, embert próbáló világa lett, ahová rendszeresen elmenekült az egyre nyomasztóbbá váló diktatúra elől. Kötődése ehhez a tájhoz annyira erős, hogy írásainak színtere 1982-es áttelepülése óta sem változott. Berlinben és Budapesten otthonos világpolgárként is megmaradt erdélyi gyökerű írónak.

Végezetül A barátkozás lehetőségei (2016) novellagyűjtemény címét megidézve, a jelen kötet új és izgalmas barátkozási lehetőségeket nyújthat az író életművét jól ismerő vagy azzal éppen ismerkedő olvasók számára is. Ahogy Bodor Ádám megfogalmazza Erős Kinga interjújában: „Az igazi siker az a pillanat, amikor az olvasó meghitt kettesben a könyvvel valami boldogságfélét érez.”

Bodor Ádám: Az értelmezés útvesztői. Magvető, Budapest, 2021.