Csak emlékezz!

I.
Emlékezz rám, mikor már nem leszek,
Betűkbe forrt, de fennmaradt az elme,
Megannyi évet ébren áttelelve
Öleltek át a sürgető neszek.
A bú között öröm: soványka kis keszeg,
Bársony-álmon foszladó a kelme,
Szétszakadt darabja egybekelne,
Remény a nyár, mi réseket beszeg.
A némaság a végső félelem,
Mellyel annyiszor ha incselegtem,
Visszatolt a súlyos ismeretlen.
S ha lesz erő, mi innen eltörölne,
A kőbe vésve lelheted nevem,
Majd eltűnök messzi néma földbe.

II.
Majd eltűnök messzi néma földbe,
Szól s kiolt, ki végleg eljön értem,
Elképzeltem annyiféleképpen
Lelkemről a testemet letörve.
Tol-taszít a súlytalan mezőre,
Hangja még szelíd, de karja mégsem,
Erős, hogy megpuhult velőbe véssen
Sürgető jelet megint a körme.
Szirénszerű, oly átható a hangja,
Bőr alá folyik, kering, eléget,
Halkul, elmosódva sír, felébred,
Vigyáz a hang, de arra tart kötelme:
Induljak meg súlytalan zuhanva,
Mikor már nem tarthat karod ölelve.

III.
Mikor már nem tarthat karod ölelve,
Siklik át az öntudatlan álom
Előkelőn és könnyeden. Megálljon
még, vagy boldog-engedőn kövesse
Fájdalmatlan-éteri fövenyre
A szót? Nem dönthetek. Az ujja rányom
Szememre. Elcsukódva egyre várom,
Kihagy vajon egy percre még figyelme?
Pillanatra csak, hogy hátralássak
Végül egykoron valós magamra,
Mely, érzem legbelül, hogy fent maradna,
A hang, a lég, a lélek megremeg:
Nincs idő a visszafordulásnak,
Hogyan maradnék! – mégis elmegyek.

IV.
Hogyan maradnék! – mégis elmegyek.
A bőr, a csont, a hús, a súly leolvad,
Nincs fájdalom, mely sejtemig omolhat,
Volt pillanat, hogy vártam ezt? Lehet…
A súlytalan tudat, mi meglepett,
Hogy ily erővel önmagába vontat
Visszatérni erőlködő holtat,
De győz a túlerő a test felett.
A csendesült vihar kiönt a síkra,
Erőtlenül tekint a megmaradt
Tudat az ismeretlen ég alatt.
Mi volt a földi léten ékszered?
Mi fénylik akkor is, ha huny a szikra?
Emlékezz, mert már nem mesélheted.

V.
Emlékezz, mert már nem mesélheted,
Midőn egy fenti szívhez szálakat
Találsz, és megleled, hogy árnyalat-
Szerűen lelked más lelkén lépeget,
De nem lehetsz sosem elégedett,
Mert látod azt, hogy minden vágya csak
Feléd kiált, és kölcsönszárnyakat
Eseng, hogy újra szóljon még veled…
Visszatartja őt a test: a börtön,
Megsimítod bús, árva kis kezét,
Megérzi majd a lényedet: elért,
De vár a fenti szív az éter-túli jelre:
Sürgetőn akarja tudni rögtön,
Miként szól közös jövendőnk terve.

VI.
Miként szól közös jövendőnk terve,
Hisz elfogadhatatlan átmenet,
Hogy elkerül szavad. Talán lehet
Pár napig, mi gondolattal telve,
Hogy nem beszél a lelkek közös nyelve,
De nincs e csend, hogy végleg ránk reked!
Volt, hogy néha oldalra kergetett
A szükség, és mást figyelt az elme,
De nincs olyan, hogy végleg ránk borul!
Ez nem lehet, hisz álmomon vigyázol,
Nem is voltál tőlem sosem távol,
Nem így ígérted ezt! S újra szinte
Kiáltanám lázadó-álnokul:
Csak emlékezz rám, már késő mind, e.

VII.
Csak emlékezz rám, már késő mind, e
Lázadás, a szó-sirám, a könnyek,
Engeded, hogy csendben összetörjek,
Mint kiből az életet kivitte
Hiányod, hogy fájón elterítse
Arcom elé… éjjelente szörnyek
Látogatnak. Sötétedve görnyed
Rám a messzeséged. Hol a kincse
Mindannak, mit nekem te úgy ígértél?
Hol lelhetem hangodat és szavad?
Hol vagy látható vajon, és hol szabad
Megérinthetőn vágyni lényeged?
Mi lesz veled? S mi lesz feléd a végcél?
Jótanács, s imádság – megértheted.

VIII.
Jótanács, s imádság – megértheted,
Vigasztalást most egyik sem terít
A gyászra bent. Parancsolás szerint
Időd nekünk örök-bevégezett.
A kín szorít kelő remény helyett,
A mellkasomra fordul szinte mind,
Mi fájni tud, s ha fojtogat megint,
A könnyeimtől kap ma vérszemet.
A legerősebb felfoghatatlan
Ítélhet csak ilyszerű halálra,
A szív bábozódik, újra lárva.
Még nincs erő, mely emléket eltesz,
Hisz élne mind, mit talonba hagytam
Mégis, ha majd néha elfelejtesz.

IX.
Mégis, ha majd néha elfelejtesz
Látogatni múltba fúlt barátot,
Kin úgy vetülne vissza ritka lángod,
Hogy versein kezed betűje rejtez:
Néhanap csak egy jelet, ha rejtesz
A csend alá, elé. Cserébe látod
A megvakult, riadt kis árvaságot,
Amellyel itt maradt, amelyből elvesz
Napra nap szökő erőt a végzeted…
Úgy szökteted belőlem át az álmod,
Hogy észre sem veszed, pedig lehántod.
Neked már nem fáj, hát neked szabad
Feledni illatot s érintéseket?
S később ráeszmélsz, ne emészd magad!

X.
S később ráeszmélsz, ne emészd magad,
Kontúrjaink nem újraírhatóak,
Más vonású lesz a váz, ha holnap
Erőltetőleg rajzolom. Szabad
Szemekkel vázolom szelíd szavad,
S folyót, a lüktetőt, és rajta csónak,
Hullámokat vetít az álmodónak,
Hol nyugszik is, de mélye-titka vad,
Felszínre kúszva benne elkering.
Vadult vizen ha zúgó átvetett:
Tartsd a csónakod fent, a víz felett!
E régi képek mindje áthalad
Álmomon, örökre benne rejtezik,
A sötét rothadásban nem marad.

XI.
A sötét rothadásban nem marad
Élő a kép, ezért hagy őrizendőt
Az életed megannyi cseppje. Feldőlt
A csónakod, kiszáradt már tavad,
S e nyár helyetted gránit sírt avat.
Add nekem szavad, a fényt igenlőt,
Jajoktól menteset! Szinte meglőtt
Őz vagyok, ki elterült a fák alatt,
S ki utolsó pillantással még kutat!
Hiába kértem azt, hogy óvjanak,
Belém merülsz, magamban hordalak.
Enyhet nincs, mi ad, kortalan vigasz
Talál magának kanyargós utat:
Nyoma e gondnak, s ha nem is siratsz.

XII.
Nyoma e gondnak, s ha nem is siratsz
Meg minden egyes képet, de versed
Fordított lelkeidből megjelentet
Minden betűt. Álmodó és pimasz
Bizonyosságul áll, mert mind igaz
Szó, mit leírtál: az éji kertet,
Hol Brontë fája susog… ült feletted
„Sohamár”, a holló, és ő, a gaz,
Kimondja azt, mi kerge fájdalomban
Itt kísért a szíven, hogy megtaláld:
Hogyan juss tovább, ott, a szirten át,
S Mennybéli Eldorádó merre rejtez.
Vajon a hold iránt majd lángra lobban?
Jobb mégis, ha mosolyogsz, s felejtesz.

XIII.
Jobb mégis, ha mosolyogsz, s felejtesz,
Utazz körül folyékony holdakat,
Kinyílnak verseidből titkos oldalak:
Századot előz és visszakeltez,
Újraálmodón merülsz az ékszerekhez,
Hogy mindörökre körbeóvjanak.
Lettek őbelőlük fordított alak,
Mit képeiddel újra megteremtesz.
Merenghetek Rossetti bús Dal-án,
Vagy borzongatnak súlyos Poe-sorok,
Sorok között a lényedbe kóstolok.
Minden, mi vagy, itt él, és úgy panasz,
Mint hó a sírodon, de kell, talán,
Mintha rám emlékezel, s bús maradsz.

XIV.
Mintha rám emlékezel, s bús maradsz,
A néma sír között a szél seper,
Nyújtózom, hiába, mégsem érlek el,
A tél után hogy ébred új tavasz?
Szívembe fészkel titkon újra az,
Hogy dalod tán néha innen énekel,
Jelet simít fejemre: régi jel,
Túlvilág előlem messze nem falaz.
Vegytiszta párlatú az égi szűret,
Zamattal áldozó, az íz se lep meg,
Tudom, hogy itt és mindenütt szeretlek…
Simítják nevedben érző, lágy kezek
A fájdalomba bújt mindörök betűdet:
Emlékezz rám, mikor már nem leszek!

Mesterszonett

Christina Georgina Rossetti: Emlékezz

Emlékezz rám, mikor már nem leszek,
Majd eltűnök messzi néma földbe,
Mikor már nem tarthat karod ölelve;
Hogyan maradnék! – mégis elmegyek.
Emlékezz, mert már nem mesélheted,
Miként szól közös jövendőnk terve,
Csak emlékezz rám, már késő mind, e
Jótanács, s imádság – megértheted.
Mégis, ha majd néha elfelejtesz,
S később ráeszmélsz; ne emészd magad!
A sötét rothadásban nem marad
Nyoma e gondnak, s ha nem is siratsz,
Jobb mégis, ha mosolyogsz, s felejtesz,
Mintha rám emlékezel, s bús maradsz.
                           
                                      (Rossner Roberto fordítása)