Múltba kódolt kriptográfiák

Bő egy évtizede Költészet, versek, Isten veletek! című művével Vesztergom Andrea egy amatőr portálon elbúcsúzott az olvasóitól. „Volt már átmenetileg hallgatás, krízis, vagy valami olyasmi, akkor azt hittem, nem fogok tudni írni többé. Ez most inkább fogadalom. Amelyet betartok. Megpróbálva lezárni egy szakaszt” – indokolta akkoriban döntését a szerző, akinek addigra több kötete megjelent már, és megalkotott számos szonettkoszorút.

Szerencsére az elhatározásból nem lett semmi, viszont beszédes tény, hogy Vesztergom Andrea költészetének méltó szakmai elismerése egészen 2019-ig váratott magára, amikor is bekerült Az év versei antológiába. Ha netán nem így alakult volna, és a költőnő a mai napig kizárólag műkedvelők köreiben népszerű, internetes felületeken vagy vegyes összetételű antológiákban adná ki az írásait, abban sem volna semmi elfogadhatatlan, még úgy sem, hogy a minimális esztétikai érzékkel rendelkező olvasó is megállapíthatja: itt egy nem mindennapi tehetségű alkotó soraival találkozunk. Nyilván akadnak értékes, magukkal ragadó versek e publikációs terekben, és az önszerveződő társaságokra jellemző csoportdinamika törvényei szerint bizonyos védelemben is részesítheti a közösségek tagjait az összetartozás élménye. Más a helyzet a „hivatásos irodalom” terepén, ahol a szinte kötelező önmenedzselési képességek mellett is klikkesedések, állandó sértődöttség és világnézeti szakadékok akadályozhatják a művészi kiteljesülést. Vesztergom Andrea talán – költészetéből is nyilvánvalóan kitetsző intelligenciájával – korán átlátta a hivatásos alkotói pálya buktatóit, és nem igyekezett állandó szereplőjévé válni a hivatalos kánonnak vagy kánonoknak. Vagy épp lehetősége sem volt úgynevezett meghatározó szakmai fórumokon publikálni, leszámítva egy-két elismert folyóiratot, így az Irodalmi Jelent.

E mellőzöttség hátterében állhat többek között, hogy Vesztergom általában nem a jelen korszak „beszédmódjait” követi; stílusát, kifejezéskészletét tekintve gyakran a régmúlt fogalmi elemeiből építkezik. Egyszerre tekinthető a XIX. századi angol költőnők mai folytatójának, az egykori Nyugat köreihez tartozó formaművésznek, Tóth Árpád unokahúgának – egyszóval olyan alkotónak, aki minden probléma nélkül használja a nyelv már kikopott vagy menthetetlenül lírai kellékeit, és mindezt finom élvezettel teszi. Hiszen sejthetően tudja: az igazi költészetnek egyáltalán nem muszáj naprakésznek lennie, vagy adományaival megfelelnie bármiféle elvárásnak. Ahogy Filip Tamás mondja: „A vers arra a bizalomra épül, hogy a költő meghív a világába, én pedig érdeklődéssel belépek hozzá. A költő világa egy lehetséges világ, hiszen, ha nem az volna, akkor teljesen felesleges lenne írni róla, kimennék az utcára, és figyelném a valóságos világot. Ugyanakkor persze ez az elhihető lehetőségként élő versvilág meg kell, hogy győzzön arról, hogy érdemes volt megszületnie, nekem érdemes volt megismerkednem vele, gazdagabb, átszellemültebb lettem tőle. Ez az érzés jó esetben azonnal végigáramlik bennem, mint egy korty tokaji aszú, és eszemben sincs méricskélni rajta semmit.”
Vesztergom Andrea nemcsak imitálja stílusában a régi korszakok poétáit vagy poétaasszonyait, de mer is vállaltan szecessziós és ódon lenni, maradéktalan költői élményeket ajándékozva így az efféle versvilágokra fogékony olvasóinak. A 2021-es Árnyalhatóan, őrizetlenül című kötet (Kék-fehér Könyvkiadó) a következő a felütéssel kezdődik – mintha egy impresszionista, esetleg múlt századvégi festményt látnánk hajnali vagy alkonyi tóval, néhány költői ecsetvonással ábrázolva a víz messzerajzó tükröződéseit:

A tó tükrén szórt lámpalé remeg,
de kontúrját néha már villantja,
mint pulzáló hajszál-vérerek:
a tavasznak pókfonálnyi lantja.

A hullám még bájtalan, ösztövér,
teste téltől szűkre keskenyítve,
s ahol az éggel végül összeér:
agyonmosott farmerszín a csipke.
                                      (Gradatamente)
 

„Lámpalé”, „pókfonálnyi lant” – a kontúrokban felvillanó víz lunáris közegében, majd a tájkép lezárásával valami észrevétlenül modern képzet, a mosott farmerszín is bekerül a versbe, annyira finom áttűnéssel, hogy semmi disszonáns mellékhangot, színárnyalatot nem érzünk. A festői láttatási mód kiegészítéseképpen a zenei hangsúlyoknak is meghatározó a szerepe, nem véletlen, hogy a kötetben több vers címe zenei szakkifejezés. A költemény folytatása viszont hirtelen megváltoztatja figyelmünket, éberebbek leszünk, közeledünk a valós időnkhöz, már Nemes Nagy Ágnes, Lator László hangján hangzanak a következő sorok:
 

Önmagával összecsap mélye lenn:
mozgása nyugtalan, mint a vállnak,
amit görcsös és szenvedélytelen
zaklató, vad lázálmok dobálnak.
 

Az Affrettandóban szintén egy mai „tárgy” jelenik meg pillanatra az idilli, nádas menti környezetben: egy talán mindennapi kocogását végző alak suhan át a színen, kis lámpával a fején, szinte szellemként. Olyasféle lény ez az alak, aki nem háborgatja a természet egységét. Miközben a futó láthatatlan párjaként a „lidérc” ringatta csónak „integetni kezd” – ami önmagában képzavargyanús lehetne, ha nem egy kiváló költő tollából származna a képzettársítás, mert itt a csónak sziluettje úgy simul a nádas rejtekébe, hogy szinte halljuk közben a finom csobbanást, mialatt a kocogó alak tovatűnik:
 

S mintha lidérc ringatná: csobban egyet
a nádas óvó rejtekén a csónak
vidáman, mert ma újra integethet
a visszajáró, fejlámpás futónak.
 

Hasonlóan mesteri pillanatok időtlenségét vetíti elénk a Decrescendo, ahol a hegyvidéki felsőbb tenger szirénei élnek. Érdekes közelség–távolság játékot űz velünk a szerző, itt (ahogy a címben is utal rá) valóban fokozatosan halkul el a vers, fokozatosan olvadunk bele egy másvilági napszak óvatos fényei közé.
 

A sziklák szeszélyes képlékenyének
redőiben, a csúszós csipketüskén,
a csúcsok keresztjén szirének élnek
és hullámzik a lélegző ezüstfény.
 

Szintén finom és egyedi szóelcsúszás a „képlékenyének”: az egyszerre állapotot és mozgást kifejező leírás részeként e főnév azt az érzetet kelti, mintha mindig is ilyen bizonytalan csipketüskék között járna a vándor, aki méltó a tájban saját lelkének megpillantására, mint egy romantikus festmény hőse. Mint amikor veszélyes csúcsok felé indul „ismeretlen zsigeri izgalomban, / s az idő végtelen spirálnyi titok, / arca tisztán a ködből majd kilobban”. Szerencsés a költő, hiszen lehet egyszerre időutazó és a szavak aranycsiszolója is: bármikor előszedheti és használhatja a köznyelvből rég kihalt kifejezéseket „az ábrándozás boldog tálentuma” érzetével.
Időnként kétsoros formák is előkerülnek Vesztergomnál; így például nemcsak az összetett látvány szépsége, de a kosztolányis hangulatú, kellemes rím is tetszetős a Platánkártyákban: „Cserélhető ábrát vont rá a nyár a / beköltözhető, karcsú kártyavárra...” Ahogyan egészen talányos és közben impresszív hangulatú szakaszok is bőségesen szerepelnek a költő repertoárjában. Ilyen például a már címében is egyedi szóalakot sugalló Merengőzik, nézd című vers kezdete:
 

Merengőzik, nézd, talán cseppet felnevet,
amint a titkos dobozba belenézne,
a nem-lét furcsa, önjáró szerkezet:
ott a tulipán alakú repedése

a barna ajtó ismerős kis sarkának,
a kövünk is ott van máig, őrizetlenül,
talán észrevétlen hullajtott hajszálak
maradtak, de minden itt kívül és belül
 
saját utat jár be...
 

A mondanivaló rétegeire rárakódó ritmus és zeneiség, a szavak közti űr is szerves egységet képez a költői láttatásmód finom és rejtélyes jelekre bízott üzeneteivel. Az Árnyalhatóan, őrizetlenül kötet számtalan helyén találkozhatunk kegyelmi pillanatokat felmutató költészettel – a formailag szinte mindig hibátlan megoldásokon túl. Gyakoriak az értelemnél tovább hatoló sorok, a csakis megfelelő belső lírai érzékekkel rendelkezők számára kitapintható kapaszkodók a verslabirintusban való tájékozódáshoz:

         ... Kibontva hagytam
az összes kódolt kriptográfiát,
amelyet a szívkamrába vésnek,
és húrtalan határát hágni át
egy megfejtett, véges ébredésnek.
                                     (Mosolygó hold)
 

Amellett, hogy nagy időutazásokra képes, Vesztergom Andrea gond nélkül használ évtizedekkel ezelőtti kifejezéseket és szereplőket a jelen korban „játszódó” verseihez – hippik tűnnek fel a téren, papírhajók úsznak tova, régi úttörődalok szállnak, Fabulon krémet hirdető plakátokat látunk, és fruskák sétálnak a Szajna-parton. A 2021-es kötet többnyire egységes lüktetésű költeményei mellett kivétel egy Faludy híres versének soraira komponált mű (ami egyébként az Irodalmi Jelen 20. születésnapjára született), valamint egy szonettkoszorú, amelyet a költő Christina Georgina Rossetti Emlékezz című versére alkotott. A kötet zárásaként felvonul néhány kedvesnek mondható gyerekdarab.
Az Irodalmi Jelen Könyvek gondozásában néhány évvel korábban, 2015-ben megjelentetett gyűjteményes verseskönyv, a Szünet a semmiben jelentős részét a költő szinte védjegyévé vált, brit költők műveire alkotott szonettkoszorúk sorozata foglalja el. Talán nincs is kortárs irodalmunkban ennek a műfajnak ennyire szakavatott képviselője, mint Vesztergom Andrea, és ha megjegyezzük, amire már a recenzió elején utaltunk, hogy e művek már több mint tíz esztendeje készen voltak, és csak amatőr portálokon jelentek meg, akkor még érdekesebb az összhatás. Fontosnak tűnik még az Emlékházak című ciklus, ahol egykor volt híres női költők hangját használja fel Vesztergom, sikeresen belehelyezkedve versvilágukba. Ez az átlényegülés olyan hatásos, hogy nyugodtan tűnhetnének akár eredeti műveknek ezek az átiratok. A megidézett női alkotók névsorából nem mindenki olyan közismert, mint Nemes Nagy Ágnes, Rab Zsuzsa, Sárközi Márta vagy Szécsi Margit – így például Czóbel Minkát nem nagyon olvassák már, és Pinczési Judit vagy Stetka Éva utókorra gyakorolt hatása is kétséges. Szécsi Margit esetében viszont annyira erős a kontraszt Vesztergom eddig megszokott stílusához képest, hogy érdemes itt idéznünk a vers néhány szakaszát:
 

Pár füstkarikát eleresztek,
a belváros rút esti körkép:
kövér kurvák húsából esznek
az aktuális mintatörpék.

Szobor nincs, csak a képzelt cövek,
sorozatlövésektől fáj a
Dunapart, kikötők, a kövek,
Európa vérző aortája.

Visszaszorított amplitúdó.
Megszoktuk azt, hogy verni szoktak,
taposni, mint a halni tudó
ellenséget az elbukottak.
                            (Csibészhercegnő – Szécsi Margit emlékére)
 

A Szünet a semmiben számos korábbi költeményt is tartalmaz a pályakezdés első éveitől, melyek bizonyítják, hogy Vesztergom sokféle hangot kipróbált – többnyire – a bevált formaversek stíluskészletén belül. Találunk ezek között áttetsző, lecsupaszított, kevesebb képpel dolgozó darabokat; néhány rímes, gyerekversre hajazó, ritmizált ujjgyakorlatnak tűnő remeklést; és akadnak a kötetnek igazán jelentős darabjai is. Így például a véges-végig enjambement-okkal megoldott Génjeimben rejtelek, melynek lendületes felütése végighullámzik az egész versen:
 

A száraz avart, akármit. Felkapom,
csak ejtsd elém. A gránit fedlapon

kikopott az aranyszín, mit bevésve
emlékül szántak, még a kintlevésre

ítélt, dobogó, meleg matéria
szántott ferde ösvényt...

A szonettkoszorúkkal pedig az a helyzet, hogy a Shakespeare, Milton, Oscar Wilde, Coleridge és társaik egy-egy művéből készített verscsokrok a mesterségbeli kívánalmak teljesítésén és a tökéletességre törekvő megvalósítás szándékain túl is olyan hatalmas vállalkozásnak tűnnek, hogy azokról érdemben csak egy külön tanulmány keretében szabadna és volna illendő a továbbiakban beszélni.