AZ ÉN KUNÁGOTÁM – II.

Kovács Árpád, a mesebeli herceg

Vajon elképzelhető a kívülálló számára, milyen fogadtatásban részesül a várva várt fiúgyermek, ha nyolcadiknak érkezik a hét leány után? Előtte a szépek és a legszebbek érkeztek sorra az én nagyszüleim életében, utolsónak a család szemefénye, az egyetlen fiú, Árpád. Erzsébet, az édesanyánk, azaz Bözsi, Bözsikénk éppen hetedik volt, de a szülők nem mondtak le a fiúról, akit annyira, de annyira vártak. Talán ezért is érkezett meg Árpád, mint mondtam, nyolcadiknak. Talán kissé későn is, már negyven fölött járt nagyanyánk, és takargatta is pocakját a kötényével.

Miben is nyilvánult meg a szülők öröme, hogyan is bántak az egy szem fiukkal? Mindezt aligha fejezhetném ki szavakkal, mert ehhez a szavak eléggé kevésnek bizonyulnak. Inkább a tetteik, a cselekedeteik alkalmasabbak rávilágítani a fiuk iránti megkülönböztetett bánásmódra.

Bizony a korabeli, sok-sok szülést törvényszerűen vállaló asszonyokat általában megcsodálták. Nagymama röviden így tette helyre őket.

– Az nem igaz, hogy a szülés megviseli, megöregíti a nőket! Inkább megszépíti! Minden szüléssel kiteljesedünk, megszépülünk! Ezt jó, ha megjegyzitek! – mondta.

Még nekem is elmondta, a gyanakvó unokának. Neki aztán igazán el lehetett hinni! Teljes ellentétben a mai közhiedelemmel, a könnyű szívvel vállalt szülés valóban kiteljesített. Abban az időben érett, három-négy kilós babákat szültek az asszonyok, és különlegesebb orvosi beavatkozások nélkül. Másfél kilós újszülöttről nem is hallottunk! És a kórházban szülés még szinte ismeretlen volt. Kunágotán nemcsak engem, de mindenkit bábaasszony segített a világra, mégpedig a családi ház nagyszobájában. Ha nem is mindig rövid idő alatt, de erős, egészséges sírással érkeztünk a világra.  A bábaasszonyt, Sáfrány Anna nénit, aki csak a közkedvelt Annus vagy Annus néni volt mindenkinek, nagy tisztelet övezte, nem győzte fogadni a köszöngetéseket, ha hajdani újszülötteivel találkozott. Anyukám engem is bemutatott neki egyik alkalommal, már érettségi után, és szó nélkül, igen éretten, meghatottan köszöntem meg neki, hogy világra segített.

Árpi bátyánkkal, a nagy korkülönbség ellenére, már kislányként közvetlen közeli kapcsolatba kerültünk én és a kishúgom. S ezt Árpi kezdeményezte, holott generációs korkülönbség volt közöttünk.  Például tegezhettük őt, Árpinak szólíthattuk.  Nem volt ez szokás abban az időben. Hiába kértük például a szüleinket, édesapánk megtiltotta a tegeződést, mert szerinte a szülői tiszteletet csak magázódva lehet megadni. Talán lehet benne valami?   

A két kisebb Kovács testvér, Bözsikénk és Árpika kicsi korukban nagyon összeszoktak, hisz anyukánk gondjaira volt bízva a nála hét évvel fiatalabb öcsike. Így telt el a gyerekkoruk, és felnőttként is mindvégig bizalmas szövetségesei maradtak egymásnak.

Ha Árpi Kunágotáról, a szomszéd faluból ellátogatott hozzánk, Almáskamarásra, zengett a ház az örömtől.

Nagyon készültünk, a szárazbejárót kinyitottuk (ami a házunk két szárnyát kötötte össze, ahová lovas kocsival, autóval is be lehetett állni), hogy ő kényelmesen behajthasson motorkerékpárjával. Ilyenkor többször is büszkén végigmotorozott velünk a falu főutcáján. Mutogatott minket, ahol csak megjelentünk, de mi is dagadtunk a büszkeségtől, ha vele lehettünk. Ha ő velünk volt, anyukánk megfeledkezett rengeteg munkájáról, már semmi nem volt fontosabb.  

Édesanyámnak küldte a képet az alábbi szöveggel:

„Bözsikém!

Őrizd meg ezt az emléket, és gondolj szeretettel rám.

Emlékül: 1943. III. hó. 8.

                                    Árpád" 

Különben is, illett tudni, hogy Árpád volt a mesebeli herceg – jó megjelenésű, sikeres és vonzó, leginkább szeretni való családtag. Emlegették szerte a faluban, hogy a lányok szívét is igencsak megdobogtatta. A függönyök megbillentek az ablakokon, ha ő éppen arra járt, bár gyalog sosem ment, lovas kocsival vágtatott, vagy motorral zúgott el a fontosabb házak előtt. Hogy mit ki nem figyelnek errefelé a ráérős vénasszonyok!

A varázslatos cimbalom

A zengő-bongó vasárnap délutánokról is szólni kell. Amikor a Bethlen utcai házban a cimbalomhoz ült drága nagybátyánk, és kinyitotta az utcára néző ablakokat. S ahogyan játszott azon a hangszeren!

S ahogyan a hangszer életre kelt! Majd énekelte is az édesbús magyar nótákat, és a tiszta forrásból merített gyönyörű magyar népdalokat is! Lassan szállingózni kezdtek a környékbeliek az ablak alá. Előbb csak hallgatózni jöttek, ringatóztak egy kicsit a ritmusra, majd ők is az éneklésbe feledkeztek. Semmi útját nem állhatta a szárnyaló dallamoknak, szálltak a vetésekig, a napraforgótáblákig. Ám ezek az ingatag sárga virágok, a napra fordulás helyett, a kis kórus felé mosolyogtak. Persze Árpi mellett én is dalra fakadtam. Már az iskolai kórusokban is szólót énekeltettek velem!

Ebben a családban egyébként mindenki muzikális volt, ha kellett, ha nem, énekeltünk. Munka közben is, a határban (akkor még az embernek ez az ősi ösztöne automatikusan működött), a baromfiudvarban, a konyhában, a diófa tetején és Almáson, a cigányzenekar ritmusára. Mert kocsmánk volt még akkor, kislány korunkban, Almáson. Ez volt a megyeszerte híres-neves Ónody-kocsma. Ott ránk akaszkodtak a dalok, ha akartuk, ha nem. Lévén apánk is jó borász, s azon túl is aranykalászos mezőgazdász, a legjobb borokat hozatta Pusztamérgesről. Szinte éjjel-nappal húzatták a cigánnyal a környék borivói – bánatukban, örömükben, ha vesztett a futballcsapatuk, ha nyert, és persze akár tudtak fizetni, akár nem. Ma is őrzöm a füzetet azoknak a nevével, akik már soha meg nem adják a tartozásukat.

Árpi bátyánk, mint a falusi ifjak általában, a kunágotai KALOT-nak, a katolikus legényegyletnek volt a tagja, és anyukánk is részt vett ifjú leányként a női egyletben, a színjátszó csoportban, ahol népszínműveket adtak elő, például a Sári Bírót.  A legények akkoriban leventeként harcászattal is foglalkoztak, de különböző kulturális körök is működtek a kunágotai egyletben. Árpinak valahogy mindig főszerep jutott, A falu rossza népszínmű főszerepét játszotta bizonyos Prokop atya rendezésében. A mellékelt fotón ő balról a harmadik az állók sorában.

A szülők mindvégig igen szemérmesen szinte titkolták egyetlen fiuk iránti érzelmeiket, inkább tettekben, cselekedeteikben fejezték ki megkülönböztetett rajongásukat. Lehetővé tették számára azt is, hogy kiemelkedjék a falusi létből. Mint a magyar mesékben a legkisebb fiú, szerencsét próbálni indult Budapestre, úgy az 1930-as évek közepén. A fővárosi rendőriskola elvégzése után, fehér kesztyűben, díszkarddal teljesített szolgálatot a fővárosban, és igen komoly levelet írt a szép, szőke Marsi Ottiliának (későbbi feleségének), „Intő levél” címmel. A hosszú, hatoldalas intelmekből néhány sort idéznék.

„Női méltóságodra légy büszke, és így nem fog hatni rád semmi földi szenny. Felül fogsz állni a világon. Tanulj azoktól, akik nem hajlanak meg a bókok előtt. Szeresd az erényt, amely nélkül nincs tiszta nemes lélek… Légy igazi nő! Nemes! S határozott!  Szeresd a munkát!  A munka nemesít, az unalom bűnre vezet… Hidd el, édes Ottilkám, a nőnek mindig jól áll, ha kissé tartózkodó. Gondolatainak és érzelmeinek ajtaját kissé zárva tartja… Ha van, akit szeretsz, ne restelld azt neki bevallani… De légy óvatos! Ne higgy a hamis érzelmeknek, s tedd próbára azt, ki irántad érzelmet mutat…”

               „Szeretettel jegyzé Árpád, 1945. november hó 16-án.

                           OTTILIÁNAK.”

Arad felől, Battonyán keresztül jöttek

A Kovács lányok, anyukánk és a nővére szintén eljutottak a fővárosba (nem is tudom, hogyan jöhetett létre ez a különleges helyzet), többnyire a téli hónapokban Budapesten babysitterkedtek jómódú családoknál. Olyan jól szerepeltek, hogy nem akarták visszaengedni őket a falujukba. Bizonyára többet, értékesebbet nyújtottak, mint amihez a fővárosiak hozzászoktak. Ők pedig a városból hozott tapasztalataikkal, összehasonlítási alapként, igényesebb életmódot mutathattak föl, élhettek meg Kunágotán.

Mikor felszabadítóink a teljes Magyar Királyi Rendőrséggel levetették a rendőri egyenruhát, Árpi bátyánk sikeresen hazamenekült. Még jó, hogy idejében le tudott lépni! Igazán persze nem úszta meg a nagy változást, mert őt is besorozták, és végül hadifogságba került. Mint említettem, a díszkardját nagymama elrejtette a padláson a bevonulók elől, akik bizony bevonultak: éhesen, rongyosan, állig felfegyverkezve! Errefelé a 2. Ukrán Front vonult át, Arad felől, Battonyán keresztül jöttek a nagy hóban 1944. december 22-én, Kunágotára 23-án érkeztek. Még a Bethlen utcába is jutott belőlük egy vonulat. Igaz, nem az a rémes ármádia vonult itt át, mint amelyik a fővárost leteperte, hanem az ukránok. Akik valamivel jobban viselkedtek, árnyalatnyival emberibb módon. Ez volt a nagy szerencséje nagyanyánknak, aki összetűzésbe került velük. Különben ő alig ismerte a félelmet szörnyű gyermekkora és megpróbáltatásokkal teli élete során. De akkor az élete a véletlenen múlott.        

Ott masíroztak a Bethlen utcán végig az elcsigázott ukrán ifjak a parancsnokukkal együtt, és két lerongyolódott kiskatona kíváncsiskodva belépett Kovácsék udvarába. Szemben találták magukat az eresz előtt álldogáló, melegen öltözött családdal. Ahogy beléptek, azonnal le is parancsolták nagyanyáról a birkabőr bekecsét. Előbb inkább ijedten, mint agresszívan. Legalábbis nekem többször is így mesélték el. Davajoztak jó hangosan, és mamuskáztak is, mert azért némi visszakozást kiváltott belőlük az idős asszony. Majd kézzel-lábbal mutogatva fenyegetőztek, és máris le akarták róla szedni a bekecset. Fegyverét is fölemelte az egyik, mire öreganyánk nagy lendülettel mindkettőt belelökte a mögöttük tornyosuló lucskos hóba. Persze a család tagjainak elállt a lélegzete. Bár megszokhatták volna már Fülöp Anna megnyilvánulásait. Drámaira azért nem fordulhatott a helyzet, mert ebben a percben, talán a nagy hangzavarra, felfigyelt, és belépett a kapun valaki, rangjelzéssel bőven ellátva. Nos, kiparancsolta a nyakig érő hóból a fegyveres ifjakat, és széles gesztusokkal magyarázott valamit nagyanyánknak. A két kiskatonát pedig indulatosan kitessékelte. A riadt kis család, Mariska nénénkkel együtt – aki vénasszonynak öltözve, bekormozott arccal mentette a lányságát, mint mindenki azokban a hónapokban – felocsúdott a rémületből.

A történetet sokszor hallottam, de házon kívül soha nem osztották meg senkivel, mert hihetetlenül jó színben tűnt itt föl a győztes ármádia.

Mint kicsi leánykák nagy büszkeséggel nézegettük nagybátyánk egyenruhás fényképét, amikor kényszerűségből hazaköltöztünk Kunágotára, nagyanyához a háború végén. Szeged mellől, a Wolf-örökösök birtokáról menekültünk (ahol apukát gazdatisztként alkalmazta a Magay család).  Akkoriban Árpi bátyánk már a fronton volt, pontosabban hadifogságban sínylődött.

Hogy a szemük fényét mennyire várta haza a család, arra nem is találok szavakat. Már hónapokkal előtte minden kis zajra összerezzent nagyanyánk; szentül hitte, hogy az ő fia nem halt meg. Biztosan hazaérkezik. És Istennek hála, igaza lett! Egyik éjjel zörgettek a kapun. Mindenki azonnal fölébredt, és feszülten figyelt. Mi is, a kicsi húgommal, a két kis kíváncsi csimasz, kidugtuk a fejünket a paplan alól, amikor némán belépett az ajtón egy toprongyos, szakállas Krisztus. Nagyanya sírva borult a nyakába, mindenki ölelte, csókolta. Emlékszem, mennyire szúrt a szakálla, amikor felszólításra meg kellett puszilnunk őt. Csalódottan, gyerekes kíváncsisággal nézegettem, mert hihetetlen volt, hogy az a fehér kesztyűs, elegáns úr ő lenne. Mikor letekerte a kapcáját, fájós lábát langyos vízben mosogatták, és a család örömében keservesen tovább zokogott. Mi nagyokat pislogtunk, összebújva az ágyban. Egyszer csak ránk nézett a gebére lefogyott jövevény, hátranyúlt a rongyos tarisznyáért, elővette belőle az ajándékot, és egy gyűrött papírzacskót nyújtott át:

– Na, kóstoljátok csak, úgysem ettetek még ilyet!

Gömbölyű, sárgás színű, kicsi és nehéz labdafélék gurultak ki belőle. Rémisztő szakállasunk már mosolygott, aztán meghámozott egyet, és a narancs átható, ismeretlen, csodás illata szétterült a boldog kis szobában.

Fülöp Anna, a nagytörvényi Kovácsné, a nagyanyám

Persze nemcsak az elkészített kacsamáj volt ilyen zamatos, porhanyós és finom, de minden főztjével remekelt a kunágotai nyarakon. Szezonális ételeket készített, mi, az unokák nagyon megszerettük a könnyű, pikáns ízű, zöld főzelékeket (sóskaszószt, spenótot, meggyszószt, zöldbabot, tökfőzeléket) zsenge rántott csibével tálalva. De a zöldség- és a gyümölcslevesek sem maradtak ki a változatos menükből. Vékony palacsintákkal zárta a lakomákat, barackdzsem-, dió-, mák-, szilvalekvár-, túrótöltelékkel. Vagy habos piskótákkal, gyümölcsdesszertekkel. Milyen korszerű étkezés ez így ma is! Megelőzte a divatot, a korát! És erre tanította a környék asszonyait is.  Előfordult, hogy szilvalekváros derelyét kaptunk, de nem prézlibe forgatva a kifőzött csupasz tésztát, hanem dióba.  Ezt anyukámék gyermekkorukban nagyon szerették, és versengve falták a nagy tálból. Ő profán történeteket mesélt erről a mohóságról, amivel egymást kiették a nagy adagokból.

Nevezetesek a hűvös estékbe nyúló vacsorák, a félig nyitott gangon. A feledhetetlen aludttejek, mély köcsögökben altatta nagyanya; jó hidegen, remegőn, vastag föllel a tetejükön. A vastag, hófehér füstölt szalonna is hideg volt, hatalmas karéj, foszlós kenyérrel ettük; új hagyma, frissen szedett paprika és hónapos retek dukált hozzá.

Aratáskor, a hőségben, hideg meggylevest hozott ki nekünk a búzaföldre. Kilométereket gyalogolt nagy kosarával (errefelé garaboly) a düllőutakon. Többfogásos ebédet főzött mindennap, ügyesen pakolt, s frissen vasalt konyharuhával takarta le a kosarat.  Az aratáshoz én, a kislány is kellettem, (mindenkit be fogtak ilyenkor), de vállalkoztam is szívesen, elszenvedve az őrült nagy kánikulát. A kötélcsinálást és a teregetését bízták rám. Mindkét marokkal kiszakítottam a búzát a földből, a kalászánál stabilan összecsomóztam, és a marokszedők elé terítettem. Ennyi volt a dolgom, és nem is kevés.

Ilyenkor, aratáskor a napnál is korábban keltünk. A felkelő nap vörös koronájával a látóhatár peremén ért utol minket, ott vártuk a búzatábla elején. Azért is indult a hajnali harmattal a munka, mert ilyenkor nem törik a kalász szára, nem pörög ki a szem. Mindig a férfiak a kaszások, nagy ívben, nagy lendülettel vágták a rendet; az asszonyok mellettük haladva, lépésenként összenyalábolták a ledőlt búzát, aztán az eléjük terített kötéllel kévékbe kötözték.

Ugyan vajon, korábban, lányként, hol élt a mi nagyanyánk? Mit csinált, hogy ilyen kiváló gazdasszony lett belőle? Az előzmények érdekeltek. Mióta főzött, és hogyan tanulta meg? Anyukámat kérdezgettem. A hagyományos magyar ételeken kívül jól ismerte az olasz, a francia és a német konyhát. Mert a Kunágotához közeli Ráth-birtokon főszakács volt Pannikánk, ahol a vadászati szezonban négy-öt konyhalány dolgozott a keze alá. Ráthné méltóságos asszony ilyenkor meghozatta az alapanyagokat, attól függően, hogy a vadászathoz olasz, francia vagy német vendégek érkeztek. A vacsorákat is Pannika vezette le a kastélyteremben. 

Szerették, kényeztették, Aradra, a színházba is magával vitte a méltóságos asszony; fényes hintóval hajtottak be a városba, ő nagyestélyiben, fölékszerezve, Pannikánk az alkalomhoz és önmagához illőn, magyar népviseltben.

Bizony, igen mélyről és messziről indult ő, valahonnét Kevermes pusztáról, egy mesebelien gonosz mostoha mellől. Aki bántotta és büntetésből tűvel szurkálta az újai begyét. Ez már nem is a gyerek büntetése volt, hanem a kegyetlenkedés kiélése. Móricz Zsigmond Csibéjének szenvedéseihez hasonlíthatók az övéi. Mindez a régmúltban, az 1870-es évek közepén lehetett, és feltűnést keltett a környezetében, majd híre ment a pusztában. Az árván maradt kislányt magukhoz vette a jegyző és az orvos családja (felváltva törődtek vele), és ügyessége miatt, hamarosan beajánlották a közeli Ráth-kastélyba konyhalánynak. A méltóságos asszony is fölfedezte, és örömében Aradra, a „Fehér Köröszt”be, a jó hírű vendéglőbe íratta be, hogy kitanulja a szakács mesterséget.  

Aztán, hogy a gyógyfüvek titkait kitől, hol, és mikor sajátította el? Ezt már nem sikerült megtudnom. Szerencsém volt viszont személyesen meggyőződni arról, hogyan gyógyította a hozzá járuló, beteg, falubelieket. Máig nagyon sajnálom, hogy nem kérdeztem ki a gyógyfüvekről. De amikor én már mindezt értékelni tudtam, a korabeli hazug rendszer kuruzslásnak minősítette a természetgyógyászatot. Ahol elcsípték, be is börtönözték a füves asszonyokat. Ő nem félt, és tiszta emberszeretetből mindvégig folytatta.

Nagyapát itt ismerte meg, a birtokon, aki a földesúr lovászaként dolgozott.  Mi mást csinálhatott, a lovak elhivatott mestere?  

Nem akármilyen, de elsöprően nagy szerelem volt az övék. Ez az áhítatos emlékezés minden családtagtól, rokontól eljutott hozzám. Fennmaradt, szép legendaként túlélte őket. Pannikánk hét éven keresztül főzött Ráthéknak és az Európából összesereglett igényes vadászoknak, mert a jóvágású, bajszos Kovács Józsefet besorozták. Valamiféle, díszőrségi alakulatba vitték Bécsbe, és az bizony hétéves szolgálatot jelentett.  Állítólag a családos férfiakat nem vitték el, és nagyanya sokszor szemére vetette;

– Hogy lehet maga ilyen nagy szamár! Nem tudta volna nekik azt mondani, hogy nős? –  Hát bizony nem tudta! ( És, ha mondta volna is, hamar lelepleződik a hivatalos adatok által!) Ennek a helyzetnek, igen nagy ára lett; hét egész évig várniuk kellett egymásra. Állítólag nagyapa nem szokott hazudni. Azt hiszem, a régi emberek sokkal kevesebbet hazudoztak, mint ebben az agyoncivilizált világban a maiak! Ezt, persze, csak sejtem. Főleg hivatalos ügyekben nem hazudott az ifjú lovászmester, bármennyire szeretett volna választottja közelében maradni. 

Pannikánk még nagyon fiatal, igen szép lány volt, és talpig hűségben várta (na, nem a mesebeli herceget), hanem délceg nagyapánkat. Jártak is utána a súlyos évek alatt néhányan a környékbeli férfiak közül, még egy-két földbirtokos ifjú is epekedett utána, de ő mindenkire fittyet hányt. Akkoriban gyakran előfordult, hogy hosszan vártak a lányok szívük választottjára, de büszkén, női méltósággal uralkodtak vágyaik felett. Persze, ők is epekedtek – hisz nem lehettek kivételek –, de nagy titokban. Úgy mondják ma a rosszmájúak, már látható, hogy a szemérem és a méltóság kihalófélben van. Nagy építészünk, Makovecz mester a nekem adott interjúban mondta el, milyen fontos lenne az emberi méltóság megőrzése. Ő kardinális kérdésként értékelte. 

Kenyeret sütünk                       

A nagy fölhasadt kenyerek ott sorakoztak a hűvös kamrában. Ha arra jártam, az illatuk is megcsapott. Nemcsak a fehér foszlós belsejük volt finom, de a kenyér héja is, minden porcikája feledhetetlen élmény volt. Hogy-hogy ilyet soha többé az életben nem ettem? Anyuka csupa aggodalom volt, ha kenyeret sütött, nagyanya mindezt az elképesztően bonyolult műveletsort könnyedén, elegánsan végezte, fáradság nélkül. Profi volt ő, igen nemes egyszerűséggel, nagy profi. S mielőtt megszegte a fölhasadt nagy kenyeret, ami akkora volt, hogy alig bírta átnyalábolni, soha el nem felejtett keresztet vetni rá, miközben szép áldást is mormolt közben. Azok az óriási karéjok! Istenem! Micsoda élmény; disznózsírral, szilvalekvárral, vagy kacsazsírral kente meg, ha lélekszakadva éhesen berohantunk hozzá napközben. Vacsorára pedig finom füstölt szalonnával ettük a meleg nyárban, pincében hűtött hideg aludttejjel. Akármilyen nagy is volt az a tejesköcsög, megbirkóztunk vele. Egyre mélyebbre ástunk az aljáig.

Úgy emlékszem, az ötlettel én álltam elő egy szép nyári napon. Tíz-tizenkét éves lehettem, és a kíváncsiság vitt rá. Meg akartam tapasztalni, hogyan lesz a búzából, a bekötözött zsákokban sorakozó lisztből a kenyér. Ez valami nagy varázslat lehet.

A kovász készítését este néztem meg. Számomra a legnagyobb rejtély volt. A lisztet már előtte fél nappal melegre tettük. Aztán ő nagy marékkal kimert belőle, és mélyedést formázva belemorzsázta az élesztőt, és egy liternyi langyos vízzel feloldotta. Valamint egy kenyérre fél marok sót is számított. Az élesztős edényt ismét melegre tette, leterítette a sütőabrosszal, és még egy párnát is rakott rá.

A dagasztás hajnalban történik, ez a kenyérsütés legnehezebb része. Nagyon korán, úgy hajnali háromkor ébresztett Nagyanya, a hófehérre meszelt szoba süket csendjében. Fájdalmasan nehéz percek voltak ezek! Már bántam az egészet. Ma is így élek meg minden korai ébresztést. Kedves, suttogó szavakra emlékszem, drága, sötét, sokszoknyás alakját felidézve. Csak a pillanatképeket és az érzéseket élem újra. A mozdulatait, az egész lényéből áradó szeretetet, amivel megtöltötte az álmos kicsi szobát.

Sok idő kell ahhoz, hogy a tészta megkeljen az egyetlen farönkből kivájt teknőben. Addig akár vissza is lehet dőlni, szundítani még egyet. Erőt gyűjteni. Addigra tele is lesz a teknő a tésztával, a ház pedig a kicsit savanykás kovász jellegzetes illatával. Álmosan álltam a teknő mellé, mert nagyanya a végében nekem is hagyott egy kicsi helyet, hogy lássam dagasztó kezét, és utánozhassam a mozdulatait. A madarak is tanítják a kicsiket repülni. Mintha később – szinte mostanság – arra ébredtem volna rá, hogy engem is mindig repülni tanított… Mutatta és magyarázta is, hogyan kell egymás után mélyen öklözni a tésztát. A ritmus itt is, akár a zenében nagyon fontos. Majd fordítani kell egyet a pöfékelő, szuszogó nagy masszán, és folytatni az öklözést, mindaddig, amíg a tészta már könnyedén elengedi a teknőt, és sehol sem kapaszkodik hozzá. Nem tudom már, honnét merre forgattuk, de ennek is meg volt a pontos szabálya, mint a tepertős pogácsa készítésénél a hajtogatás. Többször ismételtük a fárasztó dögönyözést, amíg minden erőm el nem hagyott.

Később, amikor hajnalodott, elfújtuk a lámpát, mert a petróleummal spórolni kellett. A régi magyar paraszti gazdaságban mindennel takarékoskodtak, és mindent hasznosítottak. A morzsolt kukoricának például a csutkája valamivel magasabb hőfokon ég, mint az apró gallyak vagy a rőzse, ezért inkább főzéshez tüzeltünk vele.

Ja, és hogy el ne felejtsem, ide kívánkozik a kemencében sült lángos és a két kiscipó! A maradék tésztából finom lángost sütöttünk a kemence aljában, és fokhagymával, tejföllel jó vastagon megkentük. Miért annyira más ennek az íze, mint az olajban sült maiaknak?

Fontos még a két kiscipó. Nekünk, a két unokának, a húgomnak és nekem sütötte. Ha már vége volt a nyárnak, utánunk küldte a nagy meglepetést. De hogyan! Kiment a főtérre a buszmegállóba és a napi járattal, az ismerős sofőrrel utánunk küldte Battonyára a kollégiumba. Lehetőleg még úgy frissiben. A lelkére kötötte a busz mosolygós vezetőjének, hogy személyesen adja át. A bejáró osztálytársak is, akikkel egy padban ültem be voltak avatva. A kollégiumban tanítás után vágtam föl a cipócskát. És láss csodát! Megakadt benne a kés. Pénz hullott belőle, fémpénz! Csak úgy csörrentek a folyosó kövén. De jókor is jött! Amíg élek el nem felejtem! Micsoda remek koppintás ez a nagymamától! Nem is gondoltam, hogy ennyire ismeri a Toldyt. A bujdosásra kényszerült Miklósnak küldte így az édesanyja, cipóba sütve, a száz aranyat.