Ugrás a tartalomra

AZ ÉN KUNÁGOTÁM – II.

Kovács Árpád, a mesebeli herceg

Vajon elképzelhető a kívülálló számára, milyen fogadtatásban részesül a várva várt fiúgyermek, ha nyolcadiknak érkezik a hét leány után? Előtte a szépek és a legszebbek érkeztek sorra az én nagyszüleim életében, utolsónak a család szemefénye, az egyetlen fiú, Árpád. Erzsébet, az édesanyánk, azaz Bözsi, Bözsikénk éppen hetedik volt, de a szülők nem mondtak le a fiúról, akit annyira, de annyira vártak. Talán ezért is érkezett meg Árpád, mint mondtam, nyolcadiknak. Talán kissé későn is, már negyven fölött járt nagyanyánk, és takargatta is pocakját a kötényével.

Miben is nyilvánult meg a szülők öröme, hogyan is bántak az egy szem fiukkal? Mindezt aligha fejezhetném ki szavakkal, mert ehhez a szavak eléggé kevésnek bizonyulnak. Inkább a tetteik, a cselekedeteik alkalmasabbak rávilágítani a fiuk iránti megkülönböztetett bánásmódra.

Bizony a korabeli, sok-sok szülést törvényszerűen vállaló asszonyokat általában megcsodálták. Nagymama röviden így tette helyre őket.

– Az nem igaz, hogy a szülés megviseli, megöregíti a nőket! Inkább megszépíti! Minden szüléssel kiteljesedünk, megszépülünk! Ezt jó, ha megjegyzitek! – mondta.

Még nekem is elmondta, a gyanakvó unokának. Neki aztán igazán el lehetett hinni! Teljes ellentétben a mai közhiedelemmel, a könnyű szívvel vállalt szülés valóban kiteljesített. Abban az időben érett, három-négy kilós babákat szültek az asszonyok, és különlegesebb orvosi beavatkozások nélkül. Másfél kilós újszülöttről nem is hallottunk! És a kórházban szülés még szinte ismeretlen volt. Kunágotán nemcsak engem, de mindenkit bábaasszony segített a világra, mégpedig a családi ház nagyszobájában. Ha nem is mindig rövid idő alatt, de erős, egészséges sírással érkeztünk a világra.  A bábaasszonyt, Sáfrány Anna nénit, aki csak a közkedvelt Annus vagy Annus néni volt mindenkinek, nagy tisztelet övezte, nem győzte fogadni a köszöngetéseket, ha hajdani újszülötteivel találkozott. Anyukám engem is bemutatott neki egyik alkalommal, már érettségi után, és szó nélkül, igen éretten, meghatottan köszöntem meg neki, hogy világra segített.

Árpi bátyánkkal, a nagy korkülönbség ellenére, már kislányként közvetlen közeli kapcsolatba kerültünk én és a kishúgom. S ezt Árpi kezdeményezte, holott generációs korkülönbség volt közöttünk.  Például tegezhettük őt, Árpinak szólíthattuk.  Nem volt ez szokás abban az időben. Hiába kértük például a szüleinket, édesapánk megtiltotta a tegeződést, mert szerinte a szülői tiszteletet csak magázódva lehet megadni. Talán lehet benne valami?   

A két kisebb Kovács testvér, Bözsikénk és Árpika kicsi korukban nagyon összeszoktak, hisz anyukánk gondjaira volt bízva a nála hét évvel fiatalabb öcsike. Így telt el a gyerekkoruk, és felnőttként is mindvégig bizalmas szövetségesei maradtak egymásnak.

Ha Árpi Kunágotáról, a szomszéd faluból ellátogatott hozzánk, Almáskamarásra, zengett a ház az örömtől.

Nagyon készültünk, a szárazbejárót kinyitottuk (ami a házunk két szárnyát kötötte össze, ahová lovas kocsival, autóval is be lehetett állni), hogy ő kényelmesen behajthasson motorkerékpárjával. Ilyenkor többször is büszkén végigmotorozott velünk a falu főutcáján. Mutogatott minket, ahol csak megjelentünk, de mi is dagadtunk a büszkeségtől, ha vele lehettünk. Ha ő velünk volt, anyukánk megfeledkezett rengeteg munkájáról, már semmi nem volt fontosabb.  


Édesanyámnak küldte a képet az alábbi szöveggel:

„Bözsikém!

Őrizd meg ezt az emléket, és gondolj szeretettel rám.

Emlékül: 1943. III. hó. 8.

                                    Árpád" 

 

Különben is, illett tudni, hogy Árpád volt a mesebeli herceg – jó megjelenésű, sikeres és vonzó, leginkább szeretni való családtag. Emlegették szerte a faluban, hogy a lányok szívét is igencsak megdobogtatta. A függönyök megbillentek az ablakokon, ha ő éppen arra járt, bár gyalog sosem ment, lovas kocsival vágtatott, vagy motorral zúgott el a fontosabb házak előtt. Hogy mit ki nem figyelnek errefelé a ráérős vénasszonyok!

 

A varázslatos cimbalom

A zengő-bongó vasárnap délutánokról is szólni kell. Amikor a Bethlen utcai házban a cimbalomhoz ült drága nagybátyánk, és kinyitotta az utcára néző ablakokat. S ahogyan játszott azon a hangszeren!

S ahogyan a hangszer életre kelt! Majd énekelte is az édesbús magyar nótákat, és a tiszta forrásból merített gyönyörű magyar népdalokat is! Lassan szállingózni kezdtek a környékbeliek az ablak alá. Előbb csak hallgatózni jöttek, ringatóztak egy kicsit a ritmusra, majd ők is az éneklésbe feledkeztek. Semmi útját nem állhatta a szárnyaló dallamoknak, szálltak a vetésekig, a napraforgótáblákig. Ám ezek az ingatag sárga virágok, a napra fordulás helyett, a kis kórus felé mosolyogtak. Persze Árpi mellett én is dalra fakadtam. Már az iskolai kórusokban is szólót énekeltettek velem!

Ebben a családban egyébként mindenki muzikális volt, ha kellett, ha nem, énekeltünk. Munka közben is, a határban (akkor még az embernek ez az ősi ösztöne automatikusan működött), a baromfiudvarban, a konyhában, a diófa tetején és Almáson, a cigányzenekar ritmusára. Mert kocsmánk volt még akkor, kislány korunkban, Almáson. Ez volt a megyeszerte híres-neves Ónody-kocsma. Ott ránk akaszkodtak a dalok, ha akartuk, ha nem. Lévén apánk is jó borász, s azon túl is aranykalászos mezőgazdász, a legjobb borokat hozatta Pusztamérgesről. Szinte éjjel-nappal húzatták a cigánnyal a környék borivói – bánatukban, örömükben, ha vesztett a futballcsapatuk, ha nyert, és persze akár tudtak fizetni, akár nem. Ma is őrzöm a füzetet azoknak a nevével, akik már soha meg nem adják a tartozásukat.

Árpi bátyánk, mint a falusi ifjak általában, a kunágotai KALOT-nak, a katolikus legényegyletnek volt a tagja, és anyukánk is részt vett ifjú leányként a női egyletben, a színjátszó csoportban, ahol népszínműveket adtak elő, például a Sári Bírót.  A legények akkoriban leventeként harcászattal is foglalkoztak, de különböző kulturális körök is működtek a kunágotai egyletben. Árpinak valahogy mindig főszerep jutott, A falu rossza népszínmű főszerepét játszotta bizonyos Prokop atya rendezésében. A mellékelt fotón ő balról a harmadik az állók sorában.

A szülők mindvégig igen szemérmesen szinte titkolták egyetlen fiuk iránti érzelmeiket, inkább tettekben, cselekedeteikben fejezték ki megkülönböztetett rajongásukat. Lehetővé tették számára azt is, hogy kiemelkedjék a falusi létből. Mint a magyar mesékben a legkisebb fiú, szerencsét próbálni indult Budapestre, úgy az 1930-as évek közepén. A fővárosi rendőriskola elvégzése után, fehér kesztyűben, díszkarddal teljesített szolgálatot a fővárosban, és igen komoly levelet írt a szép, szőke Marsi Ottiliának (későbbi feleségének), „Intő levél” címmel. A hosszú, hatoldalas intelmekből néhány sort idéznék.

„Női méltóságodra légy büszke, és így nem fog hatni rád semmi földi szenny. Felül fogsz állni a világon. Tanulj azoktól, akik nem hajlanak meg a bókok előtt. Szeresd az erényt, amely nélkül nincs tiszta nemes lélek… Légy igazi nő! Nemes! S határozott!  Szeresd a munkát!  A munka nemesít, az unalom bűnre vezet… Hidd el, édes Ottilkám, a nőnek mindig jól áll, ha kissé tartózkodó. Gondolatainak és érzelmeinek ajtaját kissé zárva tartja… Ha van, akit szeretsz, ne restelld azt neki bevallani… De légy óvatos! Ne higgy a hamis érzelmeknek, s tedd próbára azt, ki irántad érzelmet mutat…”

               „Szeretettel jegyzé Árpád, 1945. november hó 16-án.

                           OTTILIÁNAK.”

 

Arad felől, Battonyán keresztül jöttek

A Kovács lányok, anyukánk és a nővére szintén eljutottak a fővárosba (nem is tudom, hogyan jöhetett létre ez a különleges helyzet), többnyire a téli hónapokban Budapesten babysitterkedtek jómódú családoknál. Olyan jól szerepeltek, hogy nem akarták visszaengedni őket a falujukba. Bizonyára többet, értékesebbet nyújtottak, mint amihez a fővárosiak hozzászoktak. Ők pedig a városból hozott tapasztalataikkal, összehasonlítási alapként, igényesebb életmódot mutathattak föl, élhettek meg Kunágotán.

Mikor felszabadítóink a teljes Magyar Királyi Rendőrséggel levetették a rendőri egyenruhát, Árpi bátyánk sikeresen hazamenekült. Még jó, hogy idejében le tudott lépni! Igazán persze nem úszta meg a nagy változást, mert őt is besorozták, és végül hadifogságba került. Mint említettem, a díszkardját nagymama elrejtette a padláson a bevonulók elől, akik bizony bevonultak: éhesen, rongyosan, állig felfegyverkezve! Errefelé a 2. Ukrán Front vonult át, Arad felől, Battonyán keresztül jöttek a nagy hóban 1944. december 22-én, Kunágotára 23-án érkeztek. Még a Bethlen utcába is jutott belőlük egy vonulat. Igaz, nem az a rémes ármádia vonult itt át, mint amelyik a fővárost leteperte, hanem az ukránok. Akik valamivel jobban viselkedtek, árnyalatnyival emberibb módon. Ez volt a nagy szerencséje nagyanyánknak, aki összetűzésbe került velük. Különben ő alig ismerte a félelmet szörnyű gyermekkora és megpróbáltatásokkal teli élete során. De akkor az élete a véletlenen múlott.        

Ott masíroztak a Bethlen utcán végig az elcsigázott ukrán ifjak a parancsnokukkal együtt, és két lerongyolódott kiskatona kíváncsiskodva belépett Kovácsék udvarába. Szemben találták magukat az eresz előtt álldogáló, melegen öltözött családdal. Ahogy beléptek, azonnal le is parancsolták nagyanyáról a birkabőr bekecsét. Előbb inkább ijedten, mint agresszívan. Legalábbis nekem többször is így mesélték el. Davajoztak jó hangosan, és mamuskáztak is, mert azért némi visszakozást kiváltott belőlük az idős asszony. Majd kézzel-lábbal mutogatva fenyegetőztek, és máris le akarták róla szedni a bekecset. Fegyverét is fölemelte az egyik, mire öreganyánk nagy lendülettel mindkettőt belelökte a mögöttük tornyosuló lucskos hóba. Persze a család tagjainak elállt a lélegzete. Bár megszokhatták volna már Fülöp Anna megnyilvánulásait. Drámaira azért nem fordulhatott a helyzet, mert ebben a percben, talán a nagy hangzavarra, felfigyelt, és belépett a kapun valaki, rangjelzéssel bőven ellátva. Nos, kiparancsolta a nyakig érő hóból a fegyveres ifjakat, és széles gesztusokkal magyarázott valamit nagyanyánknak. A két kiskatonát pedig indulatosan kitessékelte. A riadt kis család, Mariska nénénkkel együtt – aki vénasszonynak öltözve, bekormozott arccal mentette a lányságát, mint mindenki azokban a hónapokban – felocsúdott a rémületből.

A történetet sokszor hallottam, de házon kívül soha nem osztották meg senkivel, mert hihetetlenül jó színben tűnt itt föl a győztes ármádia.

 

Mint kicsi leánykák nagy büszkeséggel nézegettük nagybátyánk egyenruhás fényképét, amikor kényszerűségből hazaköltöztünk Kunágotára, nagyanyához a háború végén. Szeged mellől, a Wolf-örökösök birtokáról menekültünk (ahol apukát gazdatisztként alkalmazta a Magay család).  Akkoriban Árpi bátyánk már a fronton volt, pontosabban hadifogságban sínylődött.

Hogy a szemük fényét mennyire várta haza a család, arra nem is találok szavakat. Már hónapokkal előtte minden kis zajra összerezzent nagyanyánk; szentül hitte, hogy az ő fia nem halt meg. Biztosan hazaérkezik. És Istennek hála, igaza lett! Egyik éjjel zörgettek a kapun. Mindenki azonnal fölébredt, és feszülten figyelt. Mi is, a kicsi húgommal, a két kis kíváncsi csimasz, kidugtuk a fejünket a paplan alól, amikor némán belépett az ajtón egy toprongyos, szakállas Krisztus. Nagyanya sírva borult a nyakába, mindenki ölelte, csókolta. Emlékszem, mennyire szúrt a szakálla, amikor felszólításra meg kellett puszilnunk őt. Csalódottan, gyerekes kíváncsisággal nézegettem, mert hihetetlen volt, hogy az a fehér kesztyűs, elegáns úr ő lenne. Mikor letekerte a kapcáját, fájós lábát langyos vízben mosogatták, és a család örömében keservesen tovább zokogott. Mi nagyokat pislogtunk, összebújva az ágyban. Egyszer csak ránk nézett a gebére lefogyott jövevény, hátranyúlt a rongyos tarisznyáért, elővette belőle az ajándékot, és egy gyűrött papírzacskót nyújtott át:

– Na, kóstoljátok csak, úgysem ettetek még ilyet!

Gömbölyű, sárgás színű, kicsi és nehéz labdafélék gurultak ki belőle. Rémisztő szakállasunk már mosolygott, aztán meghámozott egyet, és a narancs átható, ismeretlen, csodás illata szétterült a boldog kis szobában.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.