Mára „védjegyévé” vált kitűnő szonettkoszorúit egykor Lator László szigorú tolla javította. A kötött forma nála fegyelmező erő, egyébként pedig képes sok mindent „csakazértis” alapon véghez vinni: legyen az félmaraton, hegymászás vagy nehéz versformában komponálás. „Civilként” gyerekekkel foglalkozik, nagyon is felnőtt módra. Rajzolni viszont csak koalát tud, mint mondja, azt sem jól. – Vesztergom Andreával beszélgettünk.

 

– Az Irodalmi Jelen szerzői közül többen vannak, akiket, mondhatni, „ezer éve” ismerek, mégis nagyon keveset tudok róluk. Te vagy az egyik, Andrea. Azt például nemrég tudtam meg egy levélváltásunk során, hogy nem szereted, ha Andinak szólítanak. Úgy általában nem kedveled a becézgetést, nem műfajod a kicsinyítés, a „gyermekké tevés”, hogy József Attilával szóljak? Keményebb vagy ennél? Vagy inkább a mély hangrend híve?

– A hangrenddel nincsen összefüggésben. Inkább azzal, hogy szerintem a legtöbb névnek van egyfajta méltósága, amely a rövidítéssel és az „i” végződéssel elveszíti ezt a tulajdonságát. Ha például Viktóriának hívnának (ami nagyon jó lenne, mert az alliteráló nevek különösen tetszenek), akkor sem szeretném, ha Vikinek szólítanának.

Amikor az Abigélt olvastam, külön jó érzés volt, hogy Zsuzsannát nem becézték, ez végig tetszett a regényben.

Ha gyerekekkel foglalkozunk, akkor nyilvánvalóan kénytelenek vagyunk becézni őket, mert szigorúságként értékelnék, ha nem tennénk, bár a saját gyerekeimnél ez fel sem merült: ők Marcell, s nem Marci, Nimródot pedig egyenesen véteknek tartanám Niminek hívni. Ki is kérik maguknak.

A „gyermekké tevés” ténye egyáltalán nem zavar: millió becenevem volt/van, ami nem a nevemből ered, egész tárházat tudnék belőlük felsorakoztatni, de az más, mert azokat kaptam valamely tulajdonságom okán vagy éppen heccelésből. Andinak senki nem szólít, és nem is hallgatok rá. Az utóbbi okból előbb-utóbb megszokják a közvetlen környezetemben élők, például a kollégáim is.

– A kollégák milyen munkahelyen vesznek körül? Úgy tudom, pedagógus vagy, de nem iskolában dolgozol, hanem gyermekvédelemmel foglalkozol. 

– Gyermekvédelemmel foglalkoztam sok évig, antiszociális személyiségű nagylányokkal, egy speciális gyermekotthonban. Nagyon szerettem.

Jelenleg (tizenvalahány éve) egy általános iskolában dolgozom, „elsős vagyok”, és szintén szívből szeretem.

Nem volt sok munkahelyem, mert ahol szeretek dolgozni, ott hosszabb távra tervezek, de ezt érzi az ember, hogy hol talál egyfajta otthonra. Ami a munkahelyet illeti, nyilván a Gondviselés beleszólhat, ha egy-egy élethelyzet úgy kívánja. Patetikus lenne, ha a gyermekszeretetemet bizonygatnám, hiszen nem is tudom elképzelni más területen az életemet, valamint az a lényeg, hogy ők ezt a szeretetet pontosan érzik, tudják.

A szeretett helyektől pedig úgy búcsúzom el, ha kell, hogy nyitva marad az ajtó, megőrzöm az értékeket: a mai napig tartom a kapcsolatot a gyermekotthonos kollégákkal, mert gyakorlatilag köztük nőttem fel, szerettek engem, én is őket. Nehezen engedném el a megszerzett kincseket, s itt az emberi kapcsolatokra gondolok.

Az iskolában, ahol most dolgozom, szintén ezt érzem. Természetesen van pár ember, akivel egészen közeli a kapcsolatom, és mindig csak egy-egy olyan kolléga akad, akinek a nevét például nem szívesen húznám a karácsonyi ajándékozás során. Komoly konfrontálódást csak ritkán engedek meg magamnak, lehetőség szerint igyekszem kivonódni, de megtalált már ilyen.

A rossz tulajdonságaim közül a legeslegrosszabb a sértődékenységem, de ennél is rosszabb a megbocsátás – talán nem is képtelensége, de – nagyon nagyfokú nehezítettsége. 

Elizabeth Barrett Browning életrajzában olvastam anno, hogy ha szeret, az nála életre-halálra szól. Igen. Ezzel én is így vagyok, csak sajnos nálam a megbántódás mechanizmusa is hasonló. Tisztában vagyok vele, dolgozom is rajta, de azt hiszem, a személyiségem egyik összetevője marad, örökség gyanánt.

– Ez, hogy könnyen megbántódsz, alkotóként is érvényes rád? Nehezen viseled például a kritikát?

Nem, nem viselem nehezen. Valószínűleg azért, mert eddig számomra abszolút hiteles emberektől, alkotóktól kaptam. Mert mennyire szerencsés az az ember, akinek például Lator László látja el hibajegyzékkel a szonettkoszorúját? Tény, hogy pont úgy nézett ki, mint a matematikadolgozataim: több volt benne a piros javítás, mint az eredeti szöveg.

Ilyenkor az ember lánya sír egy kicsit, aztán erőre kap, mert megérti, elismeri, hogy igen: minden hibás, jogos, amit aláhúzott. És akkor kijavítom, hiszen valóban ott a hiba, és hálás vagyok az értő, megértő, tanító, segítő kritikáért és útmutatásért.

Az egyéb dolgokban a kritika pedig inkább átfordul egyfajta „csakazértis”-dologgá. Amikor elkezdtem futni, kinevettek, hogy nem vagyok kitartó.

Ezek után lefutottam négy hivatalos félmaratont: Ultrabalaton, Vivicittá, Szarvas, Ócsa. Nem mondom, hogy minden másodpercét szerettem az összesnek, de juszt is megcsináltam, mert kellett az önértékelésemnek, önbecsülésemnek.

Ilyesmikért mentem például siklóernyős tanfolyamra vagy sziklát mászni. 

Kétszer körbebicikliztem 24 órán belül a Balatont, egyhuzamban, gyakorlatilag megállás nélkül, mert úgy gondoltam: csak azért is képes vagyok rá.

Egészen egyszerűen kellettek ezek, hogy érezhessem azt: élek, meg tudok tenni negyven év felett is olyan dolgokat, amelyek saját magamnak is azt bizonyítják, hogy nem igazak a kritikák, amelyek szerint nem valósítható meg minden, amit szeretnék.

Összegezve: a kritika inkább motivál, sőt, olykor kihoz belőlem olyan dolgokat is, olyan teljesítményeket is, amelyekről előzetesen magam sem hiszem el, hogy képes vagyok rá.

– Lator László a pályakezdésnél is mentorod, mestered volt? Vagy a magad útját jártad a költői indulásodnál?

A pályám legelején ösztönösen írtam. A formai kötöttség már akkor is adott volt számomra, hiszen főként Áprily Lajoson, Radnótin, József Attilán, Nemes Nagy Ágnesen, Tóth Árpádon, Juhász Gyulán szocializálódtam. Később megismertem Lator Lászlót és Benyhe Jánost.

Főként a szonettkoszorúim idején segített rengeteget Lator László. Annak idején még klasszikus módon, papíron leveleztünk: elküldtem neki a verseimet, ő pedig visszaküldte, piros tintával jelezve azokat a sorokat, szavakat, ahol valamiért hibát vagy formatökéletlenséget érzett. Ekkorra már elolvastam a fellelhető – szerintem teljes – életművét, s azóta is olvasom, bár már régen jelent meg könyve, de számomra ő a legmeghatározóbb kortárs költő. A nőköltők közül pedig Szabó T. Anna.

– Nagyon jellemző, hogy irodalmi körökben a neved azonnal összekapcsolják a szonettkoszorúkkal. Ezek a rendkívüli kompozíciók Szünet a semmiben című, 2015-ös kötetednek is egyik jelentős ciklusát teszik ki. Mi ragadott meg ebben a műfajban, és hogyan találtál rá? A mesterségbeli tudás magas szintre fejlesztése inspirált, a „csakazértis”, vagy több van emögött?

– Rengeteg dolog rejlik emögött. A szonettkoszorúkat relatíve régen írtam, 2008–2010 körül. Egyrészt nem tudtam eldönteni, hogy a költők „csoportos lények” vagy magányosak, és az első opciót választottam. Volt egy baráti köröcském abban az időben, akikkel tökéletesen együtt tudtam rezegni, és mindannyian szonettkoszorúkat írtunk.

Emellett az az időszak nekem egy meglehetősen ambivalens korszak volt: egyrészt nagyon szerettem létezni, másrészt pedig olykor jó lett volna kivonódni a világból. Több okom is volt rá, a saját életemből fakadóan. S a szonettkoszorúkban találtam meg azt a fajta önkifejezési módot, amelyben el tudtam rejtőzni, mert nem kellett direkten színt vallanom az érzéseimről. Millió rétegbe kell alámerülni ahhoz, hogy érthetővé váljanak, de rendszerint érthetővé válnak.

Stílusgyakorlatnak is abszolút fegyelmező erő volt.

Tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy amennyiben ma valaki diagnosztizálna, kapnék egy figyelemzavaros vagy túlmozgásos besorolást. Jogosan. A szonettkoszorúk elképesztő fegyelmet igényelnek, és ez kifejezetten jót tett.

Nem szeretem a „terápia” szót, de akkor egy kicsit menekülés is volt, amellett, hogy véleményem szerint minőségi szonettkoszorúkat írtam. A mai napig szeretem az összeset.

Megfogadtam, hogy az utolsó a Rossetti-koszorú lesz, és „soha többé koszorú”, mert ez az utolsó egy gyönyörű barátság lezárását jelentette: pont annak a barátságnak a lezárását, amely egy halállal ért véget, annak az embernek a halálával, aki inspirált a szonettkoszorúkra.

Ezt a fogadalmamat szinte megszegtem, amikor felkérést kaptam az Irodalmi Jelentől a húsvéti koszorúra, ám mégsem szegtem meg, mert végül Böszörményi Zoltánnal és Vörös Istvánnal alkottunk „hatkezest”, és ebbe abszolút bele tudtam kapcsolódni.

Elvi kérdés volt, hogy minden koszorút huszonnégy óra alatt meg kell írnom. Ezt a kritériumot saját magamnak állítottam fel, ez szükséges volt. Majdnem mindegyik koszorúnak emlékszem a körülményeire: volt, amikor Veszprémben nyaraltunk Nagyinál a kisfiaimmal, ők játszótereztek, én a padon írtam a füzetbe, és estére készen lett. Vagy volt olyan, amikor szilveszter napján hasaltam a szőnyegen, írtam, a fiacskáim pedig egész nap azt játszották, hogy ők a Szentendrei HÉV, anyuci lába pedig az ütközőbak... Éjfélkor pedig gyerekpezsgőztünk, s én arra Süsü-pezsgőztem, hogy készen lett a koszorú.

Nyilván ezeket másnap és utána javítottam, de a nyers váznak muszáj volt elkészülnie egyetlen nap alatt.

Jó volt, mert újra és újra bebizonyítottam magamnak, hogy képes vagyok a fegyelmezettségre saját zilált világomban is.

A haikun kívül szerintem minden kötött formát kipróbáltam, és boldog voltam, mert úgy éreztem: ezek valamiért ösztönösen sikerülnek, ráadásul biztonságban vagyok bennük: úgy fejeztem ki a legbelsőbb valómat, hogy közben mégsem nyíltam ki ténylegesen azok számára, akik olvassák. Ezzel a mai napig így vagyok. Nem azért, mert szeretnék titokzatos maradni, ez nem célom. Inkább azért, mert nem mindig jó feltárni önmagunkat, a féltett érzéseinket. Ettől változatlanul félek.

Aki megfejt, azért teszi, mert fontosnak érez, s nem csupán a felszínen.

Nyilván a vers egyfajta kitárulkozás, de minden verset ki kell bontani. 

Magam is így olvasom mások verseit, hogy nem feltétlenül az alkotó lelkét keresem bennük, hanem elsősorban az abszolút mondanivalót.

– Milyen jól elmondja ezt Máztalan című versed, amelyben egy ilyen „lehámozási” folyamatot látunk. „A versek egy vázat / állványoznak köré, gyermeteg látszat / az építkezés” – írod. Jól értem, hogy a versírást ábrázolod amolyan takaró látszatnak?

– Ilyen értelmezése is van, igen.

Aki verset ír, állítólag „a lelkét adja közre”. Szerintem ez veszélyes lenne.

Nyilvánvalóan a legbensőmet, a gondolataimat, az aktualitásomat írom minden versben, de nem állítom, hogy szeretném mindezt direkt módon tenni.

Meg lehet fejteni, mint mindent, de magam is azokat a verseket olvasom szívesebben, amelyeknek több rétege van, többféle mélysége létezik.

– A Szünet a semmiben köteted verseit olvasva felderengenek az életed fontos eseményei, helyszínei, például az ölelő Bakony vagy az óvodaudvarra immár szülőként visszatérő egykori kisgyerek alakja... Még a melankolikusabb versekből is kiérzek valami erős harmóniát vagy harmónia utáni vágyat, és ezt a kötött verselés dallama, rímei is erősítik. Jól érzem ezt a harmonikus kötődést a múltadhoz, jelenedhez?

– Teljességgel kötődöm a múltamhoz. A Bakony – főként Zirc – valószínűleg örökre meghatározója marad az életemnek, pedig már többet éltem Budapesten, mint Zircen, de mégis: a mai napig a „hazamegyek” kifejezés Zircet jelenti.

Abszolút természetközeli életem volt, közvetlenül az erdő mellett laktunk, onnan merítettem azt a fajta harmóniát, amelyből olykor még mindig táplálkozom.

Ha bárki feltenné azt a kérdést, hogy számomra mit jelent a harmónia, azonnal a természeti jelenségek, elemek jutnának eszembe. A legboldogabb most is akkor vagyok, ha olyan körülmények közé kerülök, ami elvarázsol: hegyek, erdők, vízpart.

– Ebben a 2015-ös kötetedben prózák is olvashatók, amelyeknél leginkább az tűnik fel, hogy egy részük városi „szociofotó”, ahogy te nevezed, más részük meg falusi környezetet ábrázol. És úgy tűnik, mindkettőben otthonosan mozogsz. A városi történeteknél, gondolom, sok ihletet adtak a a szociális szférában eltöltött éveid, akárcsak annak idején Konrád Györgynek...

– Ezek szerint egy régebbi korrektúrát küldtem el, de ahogyan nézem, a végleges verzió nincs is meg nekem.

A prózákat végül kihagytuk a kötetből. Több okból, de leginkább azért, mert abszolút tisztában vagyok a ténnyel, hogy nem tudok minőségi prózát írni.

A Szociofotók inkább egyfajta napló volt, amelyben önterápia gyanánt kiírtam magamból azokat az éveket, amikor ilyen tevékenységgel foglalkoztam.

A maga nemében szép volt, szerettem, de talán ennyi volt a – relatíve – pozitív hozadéka, hogy ezek az írások megszülettek.

A falusi idilleket jobban szerettem írni, azokat még magam is megkönnyeztem, de ezek sem jó prózai írások, inkább szentimentális kis mesék.

Egészen biztos, hogy nem lesz a próza az én területem, szerintem többet nem is próbálkozom vele.

– Ez is azt erősíti, hogy szigorú mércével méred magad. Amikor például a köteteidről egyeztettünk, azt kérted, a korábbi megjelenésekkel ne is foglalkozzunk, pedig az sokévi termés. Én azért szófogadatlanul olvastam a régi verseidből is, és folyton azt éreztem, kár volna ezeket a szövegeket elfelejteni. Nem vagy túl szigorú magaddal, ha ezeket áthúzod?

– Nem így mondanám talán, hogy áthúzom. Azok egykor megíródtak, de az első két kötetem legtöbb verse szerintem egyetlen dologra jó: arra, hogy lehessen látni, miként fejlődik, csiszolódik az ember azáltal, hogy egyre tapasztaltabbá, bölcsebbé válik, s hogy rengeteget olvas. A személyiség fejlődésével az ember költészete is fejlődik, így hiszem.

Egyébként igen, szigorú vagyok magammal. A formakultúrán túl abban a tekintetben is, hogy csupán abból az indíttatásból ne írjak, hogy minél több versem legyen. A stílusgyakorlatok más kérdés, de elvárás saját magam felé, hogy miután kész, rábólinthassak a versre, útjára indíthassam.

Szeretem azt, ha később visszaolvasva azt érezhetem, hogy tudok örülni egy-egy jól sikerült versnek.

 – A legutóbbi kötetedben, a 2021-es Árnyalhatóan, őrizetlenül címűben még erősebbek az impresszionista hangulatok, mint a korábbi versgyűjteményedben. Egyik kedvenc sorpárom például: „A plázák pulzáló vérerek, / a karácsony az érfaluk közé reked”, vagy: „A sziklák szeszélyes képlékenyének / redőiben, a csúszós csipketüskén, / a csúcsok keresztjén szirének élnek / és hullámzik a lélegző ezüstfény”, de nehéz elfelejteni azt a képet is, hogy „A tócsákban szórt lámpalé remeg”. Kifejezetten festőiek ezek a sorok. A képzőművészettel volt vagy van valamilyen kapcsolatod?

– A képzőművészethez csupán annyi közöm van, hogy őszintén csodálom. Elég sok kiállításra járok, mert érdekel. Van olyan, amit többször is megnézek, például a Frida Kahlót háromszor is láttam, mert teljesen beszippantott, azóta is keresem a lehetőséget, hogy láthassak tőle, olvashassak róla.

Nemrég jelent meg Szabó T. Anna tolmácsolásában egy Poket-könyv, Frida versei vannak benne, ennek néhány napja lettem boldog tulajdonosa.

Szeretem a festők életrajzait olvasni, mert mélyebben megértem a műveiket, de ebben a műfajban soha nem próbálkoztam. Rajzolni sem tudok (egyedül talán koalát, de azt is bénán), soha nem is szerettem. A kézügyességemre sajnos cseppet sem vagyok büszke.

– Azért ebben a kötetben sem hagyod el a formaművészetet és a játékosságot sem. Egy szonettkoszorú mellett itt van például a Sorfüzérek Faludy György emlékére című vers, amelyet Faludy-sorokra építesz fel, de ötletes (és aktuális) játék a Vakcina is, ahol a vers, egész pontosan szonett, vizuálisan úgy jelenik meg, mintha papírból kivágott sorokat kevertél volna össze, és az olvasó dolga kitalálni a helyes sorrendet. „Csuklóból” jön nálad a formai tudás, vagy tudatosan fejleszted magadban ezt a készséget? Sok költőt túlságosan gúzsba köt a forma ahhoz, hogy ezzel próbálkozzon.

– Engem nem köt gúzsba a kötött forma, inkább úgy fogalmaznék, hogy az a komfortzónám, amelyből nem szeretek kilépni. Ösztönös, hogy így írok, egyáltalán nem teher, sőt, inkább alapvetés. Jó dolog tisztában lenni a formákkal és otthonosan mozogni bennük – ettől függetlenül van, ami nem varázsolt el, haikut például soha nem írtam, mert számomra kultúridegen, a sestinát is csupán kipróbáltam.

Bőven meg lehet tölteni egyéniséggel és egyediséggel, akár humorral is bármelyik kötött formát.

A Faludy-vers az Irodalmi Jelen huszadik születésnapjára íródott, tisztelegve a költő emléke előtt, a Vakcina pedig a Szonettpárbajon készült, érdekes, hogy pont ezeket emelted ki.

Olvasok szabadverseket is, de szívesebben azokat, amelyek kötött formában léteznek. Lehet, hogy ez konzervatív szemlélet, de nem szeretnék másképpen írni.

Jelenleg előkészületben van egy – szerintem érdekes – kötet, egy zenész-költő barátnőmmel közösen készítettük, aki szabadverseket ír. A címe is ez lesz: kötött-szabad. Két hasonló lélek, mégis teljesen különböző kifejezési móddal, az alapvető mondanivaló és motívum szinte ugyanaz, csupán máshogyan jelenítjük meg. Olyan gyönyörű ajánlást kaptam hozzá Szabó T. Annától, hogy többször el kellett olvasnom ahhoz, hogy elhiggyem: valóban rólam írta. Tőle ez hihetetlen nagy megtiszteltetés, mert szerintem a legkiemelkedőbb kortárs költőnő, emberként pedig egy tündér. A barátnőm (Jóbi Annamária) ajánlója pedig Terék Anna, akiről szintén csupa pozitív érzés jut eszembe.

Várom ezt a könyvet, mert érdekes lesz párhuzamban látni a kötött-szabad verseket egymás mellett. Határozottan megférnek, barátságban, hiszen mindegyik formának van létjogosultsága, ha az ember szívből műveli.

– Ha már így példaképként említed Szabó T. Annát, van egy másik igen fontos irodalmi nőalak az életedben: Sárközi Márta. Hozzá írtál is egy verset a 2015-ös kötetedben A Válasz angyala címmel, és ebben megrajzolod azt a nagyon markáns, jellemes, keménynek és lágynak lenni egyszerre tudó „angyalt”, aki ő volt. Nemrég mesélted, hogy róla írod a szakdolgozatodat. Hogyan, mikor került a látóteredbe Sárközi Márta, és személyesen vagy költőként mit tudtál meríteni az ő munkásságából?

– Fodor András A Kollégium című könyvében olvastam először Sárközi Mártáról, és amennyit akkor megtudtam róla, azonnal érdekelni kezdett a személyisége, a munkássága. Akkor is, ha nem volt költő, ám véleményem szerint rengeteget tett a magyar költőkért és a magyar költészetért.

Szerencsére ma is léteznek mecénások, hiszen Böszörményi Zoltán missziói nélkül – s itt cseppet sem magamra gondolok – sokkal szegényebb lenne a kortárs irodalmi paletta; abban az időben Sárközi Márta hasonló szerepet töltött be.

Lator László és Benyhe János mesélt Mártáról a legtöbbet. Megható volt, mert amikor a neve szóba került, mindenkinek ellágyult az arca, aki ismerte, és mosolygott. Sárközi Mátyás a legutóbbi könyvét úgy dedikálta, hogy „Sárközi Márta fia”, ezen pedig én mosolyogtam. Tudja a rajongásomat, azt is, hogy ki szoktam menni Sárközi Márta sírjához a Fiumei úti sírkertbe, és azt mondta, örül, amiért a fiatalok körében is felbukkan az édesanyja neve. Ezt még akkor mondta, amikor fiatal voltam, mert körülbelül tizenöt éve foglalkoztat Sárközi Márta személye.

Nem terveztem, hogy szakdolgozatot írok belőle, igazából a konzulensem, dr. B. Kis Attila, – aki remek tanár, vélhetően előbb érezte, mint én, hogy innentől kezdve nem leszek híján a motivációnak – kérdezett rá, hogy nem szeretnék-e Sárközi Márta személyéről és munkásságából szakdolgozni, amikor Molnár Ferenc kapcsán engedett beszélni az elismert író, drámaíró édesanyjáról. Őszintén örültem, és nagyon szerettem írni ezt a dolgozatot. 

Hogy merítettem-e belőle? Megihletett, így igen. Sőt, az általa felkarolt költőket és írókat is szívesebben olvasom azóta – bár alapvetően nagy az átfedés a saját ízlésemmel –, hiszen Márta neve számomra garancia.

– Az az érdekes, hogy miközben Sárközi Márta, ahogy te is írod a versben, egyfajta misszióra talált, örök szervező és harcos, könnyeket ritkán ejtő személyiség volt, téged egy sokkal lágyabb, emocionálisabb, nőiesebb karakternek sejtelek, éles peremek helyett finom ívekkel. Vagy tévedek, ugyanúgy megvan benned a sárközis „harcos” alkat?

– A személyisége azért varázsolt el, mert merőben más, mint az enyém.

Létezik az énkép és az én-ideál, és sajnos én nem vagyok bátor. Harcos is csak ritkán, de ez mégis talán hasonló vonás, mert amikor meg igen, olyankor soha nem önmagamért harcolok.

A humora is lenyűgözött, az írásaiban (fennmaradt leveleiben) megnyilvánuló stílusa, a keresetlen természetesség, a sznobériától abszolút mentes ösztönös őszintesége, a frappáns, amolyan „touché” válaszai, a gyakorlatiassága.

Vajon kedvelt volna engem? Nem tudom, nyilván soha nem tudom meg, de nagyon sajnálom, hogy nem születtem körülbelül két-három generációval előbb. Alapvetően is sajnálom, de nagyszerű lett volna ismerni Sárközi Mártát.

– A szakdolgozat kapcsán említetted, hogy a Gál Ferenc Egyetem szarvasi Pedagógiai Karán diplomázol. Hogy fértek bele az életedbe a tanítói munkád, a két nagyfiad, nem mellesleg a költészet mellett az egyetemi tanulmányok?

– Változóan. Amikor olyan programról maradok le miatta, amit nagyon vártam, el tudok keseredni. A vizsgaidőszakok pedig megeszik az őszi, téli, tavaszi szüneteket. A nyár nagyon jó, akkor kompenzálom az egész évet.

– Az irodalmi életben finoman szólva nem vagy az a „szereplős” alkat, akinek a nevével lépten-nyomon találkozik az ember, aki népszerűsíti magát, a köteteit, aki fellép, felolvas, különféle körökhöz tartozik... Rezervált típus vagy, igaz? Sosem vonzott az ismertség, a népszerűség?

– Rezervált vagyok. Maximálisan. Régebben sokkal inkább társas és szervezőbb alkat voltam, de szerepelni soha nem szerettem, akkor sem, amikor spontán alakultak amolyan irodalmi baráti körök, és a tagjuk lettem. 

Volt ilyen, s amire szívesen emlékszem, az a Balázs Tibor által alapított Littera Nova Kiadó és a Gyimesi László-féle Accordia Kiadó körül kialakuló csoportosulásunk. Külön-külön sokakkal tartom a kapcsolatot, de „társaság” már nincsen, Tibor és Gyimesi László halálával végképp megszűnt. Talán ez volt az első és hosszú kötődésem egy körhöz, ahonnan még mindig őrzök barátokat, sok-sok éve. 

Néhányszor előfordult, hogy a nevemet hallva megkérdezték – inkább a gyerekverseim okán –, hogy: „A költő?”, és ilyenkor annyira zavarba jövök, hogy legjobb lenne nem is válaszolni. Nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Nem feltétlenül kellemetlen, de azt sem mondanám, hogy ura vagyok ennek a szituációnak.

Posztolni azért szoktam, és a megjelenéseimet is rendszerint megosztom, de szívesebben megyek a hallgatóság szerepkörében különböző rendezvényekre.

Sok „irodalmi barátom” van, de mély barátságom csupán kevés, közülük sem mindenkit az irodalomtól kaptam. S ez így van rendjén. Szerintem birtokában vagyok annak a fajta egyensúlynak, amelytől általában szeretve és biztonságban érzem magam, és az irodalmi ismeretségek is hozzátettek ehhez a kiegyenlítettséghez.

 

Laik Eszter