Beúsznak a fényre
Akár növényekről akár állatokról legyen szó, el kell ismernünk, nélkülük szegényebbek lennénk. Vannak dolgok, amelyekre élőlénytársaink segítségével tisztábban ráláthatunk. Őket figyelve érthetjük meg igazán, hiába várjuk, hogy elüljön a vihar. Jobb, ha ehelyett inkább megtanulunk az esőben táncolni, és a pocsolyákat kerülgetve vagy éppen azokban csobbanva gyönyörködni mindabban, amiből életre hívhatjuk a boldogságot. Nehéz egy állatot figyelmen kívül hagyni, és nem is érdemes. Az idők kezdete óta megihletik a művészeket, legyen szó festészetről, szobrászatról, zenéről vagy éppen irodalomról. Lukianosz szamarától kezdve, Albrecht Dürer rinocéroszán át, Camille Saint-Saën Állatok farsangjáig számtalan élőlénytársunk tette maradandóvá az emberek alkotómunkáját. Értekezésemben – a teljesség igénye nélkül – három kortárs erdélyi költő: Sánta Miriám, Muszka Sándor és Balázs Imre József verseiben vizsgálom az állatreprezentációkat.
Sánta Miriám 2015 óta publikál hazai és anyaországi folyóiratokban. Versnyelvétől távol áll a túlstilizáltság. 2019-es, Hétfőn meghalsz című verseskötetének hangulatát ólmos felhők teszik nyomasztóvá, ezek közt a felhők közt viszont nincs helye az egyhangúságnak. Az állatok titokzatosan, szinte észrevétlenül húzódnak meg e borongósan gyönyörködtető verstérben.
Az Amilyen lehet című alkotás a test himnusza. Nem jelenik meg benne expliciten az állat, amikor azonban versbeszélő a krokodilbőr-hegekkel szabdalt testről tesz említést, akaratlanul is az Egyenlítő mentén élő törzsek jutnak eszembe, akik úgy találják meg az összhangot a természettel, ahogy a kutya próbál emberével egy hullámhosszra kerülni: érzelgősségtől és idilli tévképzetektől mentesen; őszintén nem ritkán a szükség által vezérelve. Az Ébredés előtt soraiban megjelenő szarvas a lírai én őrzője. Álmában ott ül az impozáns vad agancsai közt: „szarvas agancsán ülök / talpam alatt selymes feje / nem vagyok állatidomár”. Az idézet harmadik sorának üzenete különösen fontos. Szarvasával csak akkor alakíthat ki szorosabb kapcsolatot az egyén, ha már kilépett komfortzónájából és olyan vidékeket térképez fel, amelyek túlmutatnak az erdei sétányok békéjén. A vers beszélője személyes viharokkal küzd. Nem az állatot idomítja, hanem saját szorongásaival néz szembe: „nem érhetsz a szarvasodhoz / ameddig csak erdei ösvények / kereszteződéseiben topog / finoman kapargatva patáival”. Őrződet akkor ismered meg igazán, miután volt bátorságod meztelenre vetkőzni a fagyban. Mikor végképp azt hinnéd egyedül maradtál, segítségedre lesz a szarvas: „le kell vetkőznöd hogy ne fázz (…) boldogan kérődzik / betakar falevelekkel”. A fekete a nemszínek királya. Nemcsak a színeket ismeri, de övé a madarak egy-egy rezdülése is. A Színeket a Hétfőn meghalsz azon darabjainak egyike, amelyben az állat valóban az egésszel teljes összhangban létező résszé válik. Ez a rész azonban elmaradhatatlan komponens, amelyet a méltóságteljesség tesz nélkülözhetetlenné: „a fekete csak egy bagolyszárny villanása / a Palocsay-kert vén fáin / a fekete az minden madár szárnya alatti csend”. A madár visszatérő motívum a kötetben függetlenül attól, hogy a baglyok fenségessége vagy a galambok hétköznapisága kerül előtérbe: „Műtermedben, Fadrusz János, / úgy honolt a csend, mint galambhadak / szárnyai alatt a puha, tetves sötétség” (Szobor, 1902). 45.94oN 24.96oE egy alkotás, amely az állatot az emberi tudatlanság perspektívájából láttatja. Gondoskodásunk többet árt, mint használ: „útszéli gyomok és égő szemét között / macskaételen hizlaljuk a sündisznót”.
Muszka Sándor 2021-es Idegen állatában a nem emberi nézőpontján keresztül láttatja az ember furcsaságát. Frusztrációnktól, nagyravágyásunktól és önzésünktől vezéreltetve sokszor alsóbbrendűnek tekintjük az állatokat. Muszka állatportréi ezeket az áldozatokat mutatják be. A költő először objektíven láttatja a mohóság problémakörét, tyúkokat helyezve alkotása középpontjába: „tolonganak a ketrecek felé / senki nem bír parancsolni magának. / Viszik a zsákmányt, szaladnak boldogan, / a lüktető hús közt tojás is lapul, / körbeállja őket a család (…) Holnap vágják el a nyakát csak, / kést fennek, tálat mosnak a vérnek. / Tépik a tollat az ütőér körül, / virrad.” (Tollpihék) Érdemes elidőzni a vers zárlatán. A reggel érkezése, a mindent eltöltő fény nem költözik az emberbe, csak a világot ragyogja be. Egy új nap eljövetele a madár életének végét jelenti, az ember pedig ugyanolyan kicsinyes marad. Az azonos című vers lova egy teljesen hétköznapi helyzetet él át. Ha egy munkaeszköz szerepet betöltő állat megöregszik, haszontalan lesz, vágóhídra kerül: „Csikókoromban fogtak szekérbe / ha légy csípett, s rúgtam, villával vertek (…) A vágóhídra ponyvás autó vitt, / emlékszem patám hogy döngött a pléhen” .
A vers beszélője olyan világban élt és dolgozott, amelyben a kegyelem ismeretlen: „megcsúsztam, és amikor elestem, / elvágták a torkom.” A kutyát a köztudat a hűség és ragaszkodás nagyköveteként tartja számon. Muszkánál csak egy lény, akinek meg kell élnie ezt-azt: „az olajoshordót egy vénember hozta (…) Nyakamra acélsodronyt csavartak, / bárhogy kapartam, nem fogta körmöm, / nyeltem nyüszítve a fekete vizet, / kölyök voltam még.” A fentebb elemzett versek egyik erőssége, hogy nem könyveli el gonosznak az embert, nem is tör pálcát a feje fölött. Bár az állat kiszolgáltatott, Muszka Sándor műveiből nem a képmutató szándék, nem is a hibáztatás köszön vissza. A költő olyan állatreprezentációkat hoz létre, amelyek a valóságot tárják fel az olvasó előtt. Láttatnak, de nem törnek pálcát az ember feje fölött. Ez a fajta tisztaság érhető tetten Balázs Imre József harmadik verseskötetében, a 2006-os Vidrakönyvben is. A művész objektíven írja le egy nemesvad elejtését követő rítust. Balázs Imre József vidraköltészetében nem ad teret annak, hogy bárkit is gonosznak higgyünk. A flóra és a fauna egy végtelen körforgás eredménye, melynek természetes velejárója a halál. Akkor is, ha lövedék által érkezik: „Előbb egy hosszanti vágást ejtenek a testén / kibuggyan azon a bél, a szív, a vese.” A következő sorokban megjelenő ismétlődések az archaikus népi imádságok struktúrájára emlékeztetnek: „A halott vidrának nincs szüksége bélre / nem keringenek benne rákok, halrajok. / A halott vidrának nincs szükséges szívre, kiszáradtak testében a vérerek. / A halott vidrának nem kell vese, nem válogat szét hasznost és haszontalant” (A vidra megnyúzása). A vidra élettelen voltának folytonos ismétlése a vers végén nyeri el valódi értelmét. A vad kimúlt, de tovább él a vidrabőr: „A vidrabőr erős, hosszú a vidrabőr élete.” A könyv epilógusában ismét szó esik a halálról. A szerző tűz körüli vadászokról ír, akik történeteket mesélnek egymásnak vidrabőrre áhítozó nyulakról, és a megrendült vidráról, aki bosszút esküszik a kölykét agyontaposó szarvas ellen: „Egy napon, tánc közben a szarvas véletlenül rálépett a vidra egyik kölykére, az pedig elpusztult. A vidra haragra gerjedt, de a szarvas túl nagy volt ahhoz, hogy elégtételt vegyen rajta: bepanaszolta tehát az állatok fejedelménél, az örvös medvénél.” (A vidra és a vadászok) A narrátor kiemeli, hogy a szarvas tette véletlen volt, a vidra sem rosszindulatból esküszik bosszút. Személyes meglátásom alapján a gyász sarkallja bosszúra a ragadozót. A beletörődésbe képtelenség; egy szülő kálváriája, aki nem érti, miért éppen az ő útódának kellett távoznia. A nyomoztatásban bujkáló frusztráció később – a külső szemlélődők által szinte észrevehetetlen – fájdalommá válik: „a vidra messzire elbújt a többiek szeme elől – ott gyászolta kölykét.” Az igazságot kereső vidra a gyermekét elveszítő szülő metaforája.
Balázs Imre József költészetében a vidra több, mint egyszerű állat. Fürdőzve a szerző metaforáiban a vidra totem, akit olvasva belerázódunk a hétköznapok ritmusába. Szándékos, hogy az előző mondatban szereplő vonatkozó névmáshoz nem társítottam toldalékot. Balázsnál nem a vidráról olvasunk, hanem magát a vidrát olvassuk. A Vidrakönyv lépésről lépésre ismerteti meg ezt a közeget egyre mélyebb vizekre kalauzolva az érdeklődőt. A vidrák beúsznak fényre, beúsznak lelki szemeink elé. Kecses, játékos mozdulatok ezek: „Beúsznak a vidrák a házak tövére, / oda, ahol kinő a tégla a hullámok közül, / nedves kövek között suhannak, / övék a víz alatti táj.” (A vidra éji dala) A vidraköltészettől idegen a tolakodás. Nem erőlteti rá magát senkire, annak viszont, aki nyitott az ismerkedésre segít az alkalmazkodásban: „Foguk közt hozzák mind a vidrák a füveket (…) Fülükben hozzák mind a vidrák a hangokat (…) Szemükben hozzák a vidrák mind a színeket.” Ez a segítség nem közvetlen. A vidrák elhozzák a füveket, színeket és hangokat, de csak akkor kóstolhatunk bele ebbe a gazdagságba, hogyha hajlandók vagyunk felfedezni egy másik univerzum csodáit.
