Apahiány, misztikum, Isten
Az adventi időszakban fontos olvasmány lehet Czilli Aranka Késsel és villával című verseskötete, hiszen a tematikusan látszólag egymástól teljesen eltérő négy ciklust a hit motívuma köti össze. A könyv több istenes verset tartalmaz, segíti az elcsendesülést, a magunkra figyelést.
A többkötetes, nemrég a Széphalom Könyvműhely részéről az Év legsikeresebb szerzője díjjal kitüntetett alkotó könyvének erénye a tömörség, az olykor pengeéles és nagyon pontos költői képek, formai megoldások. Az első, Térkép címet viselő ciklus úgy is olvasható, mint egy családi legendárium. A nyitóciklusban fájdalmas, traumatikus versekkel találkozunk. A fizikai tájon tett versbéli séták metaforikusak, a belső tájat segítik felfejteni. Ez a táj kicsit hasonlít a székelyföldi földrajzi tájakra, a barázdákkal szabdalt, sűrű erdőkkel tarkított, ahol a versbeszélő a költeményeivel vág utat magának. A verseknek ebben az esetben traumaoldó szerepük is van. Tragikus gyermekkori emlékek villannak fel múltból. Az anyai arc, mint tükör jelenik meg, amely bár az elmúlására figyelmeztet, az időtől való félelmünket is feloldja. (Barázdák).
Számomra a legmegkapóbb mű a ciklusból Az emléktelenség ingei című, amelyben a sosem látott apát idézi meg a lírai alany. „Az apám / sosem látott engem. / Lehet, hogy meg sem születtem. / Csak mint egy ing, melyet / levetett magáról s elengedett este, / amint lazán esésnek eresztette, / róla gondját már le is vette: / az apámnak ennyi lehetettem.”
Czilli Aranka egyszerű és pontos versmondatokat használ, a költői képek plasztikusak, a versek tömörek, ahogy egy traumáról való beszéd is általában szűkszavú. Klasszikusokon edzett mívesség, csiszoltság érződik a sorokon. A száradó ing képe tartja össze a teljes verset, a zárlatban már valamiféle életérzéssé növesztve azt: „Viharok jönnek, nap süt, majd beborul: / feszül a bogozott szárítókötél alattunk.”
„Valódi” tájak, utazások is megjelennek a ciklus verseiben. A lírai alany Kolozsvár, Gyimes, Kovászna, Badacsony, Bohinj, a németországi várak köves-dombos tájain jár, a fizikai út azonban mindig egy belső út „ürügye” miatt jön létre.
„Klinikák utcája. / Rozsdaette kerítés mögött / balra két vizsga között / vakbél nélkül maradtam. / Jobbra két vizsga között / anyává váltam” (Kolozsvár).
Finomak, légiesek a következő, Titkok című ciklus versei. A költő mindvégig a kimondhatatlan misztikum bűvöletében él. Elég egy fa árnyékának felidézése, a pipacs szirmán átsütő napfény, vagy „a kulcscsontod és nyakad / közötti háromszögnyi öböl”, hogy az olvasót is megérintse ez a titokzatosság, sejtelmesség, éteri lebegés. A versek a mindennapok apró csodáiból nőnek ki, sok esetben emlékeztetnek Mezey Katalin hasonló témájú és stílusú költeményeire. A verseskötetben egyébként többek között neki ajánlott művet is olvasunk, ami nem lehet véletlen.
A szemlélődésre, az apró dolgok örömeinek felfedezésére invitálnak ezek az alkotások – azonban lehet épp az élmények súlyossága okán a nagyotmondás is megkísérti a költőt. (A „megnyugvás vizén lebegő csónak” vagy a „rejtőzködő isten” tipusú, kissé közhelyes képekre gondolok itt.)
A legillúziótlanabb a harmadik, Lakoma című ciklus. Kulcsszavai a hiány, az űr, a csupaszság, a magány, a felnőtté válás. „Mint egy hámozott hagymát, / olyan meztelenné tett / a félelem – indul a nyitóvers (Mérlegen). Erős, szívbemarkoló kezdés. A rétegenként elfogyó hagyma a hiány szimbóluma.
Megjelenik ezekben a versekben az életközépi válság dilemmája, az összegzés, a számvetés kérdése az „élet útjának felén”. „Nincs másom, csak zsebkendőnyi / égboltszögletem, / hozzá két száraz, könnytelen / szemem” – így leltároz a beszélő a Csontkopár című versben. A vers zárlatának vallomásossága Adyra emlékeztet:
Van egy zsebkendőnyi egem, / és nincs hozzá álmom. / Istenem, adj könnyeket, / hogy legalább egy felhőt / rásírhassak erre az égre!
Az Átalakulás című, József Attila-i áthallású verset érdemes összeolvasnunk a Panoráma cíművel. Míg az előzőben a „világűrnyi magányba” vetett felnőtt Atlaszként keresi az egyensúlyt, a Panorámában mintegy magas hegyre kaptat negyvenedik életéve felé. Itt is, ott is, a beszélőnek bírni kell a súlyt és az emelkedőt, világba vetetten és önmagára utaltan.
Az utolsó, Körforgó címet viselő egységben csak néhány verset találunk. Tompa fényű, letörő, de újra nekilendülő szárnyú ünnepek közé szerveződik a ciklus. A zárt ajtajú virágvasárnaptól a töprengő karácsony között mégis ott a rebbenő remény az Adventi kalendárium című versben. December elsejétől karácsonyig tartó, napi mécsesfények ezek a szövegek. Néhol aforisztikus tömörségűek („Minél hosszabb / a mélysötét éjszaka, / a napfelkelte / annál fényesebb csoda”), máskor különös szóalkotással ajándékozzák meg az olvasót („megangyalul”).
Czilli Aranka: Késsel és villával. Irodalmi Jelen Könyvek, Budapest, 2022.
