L mint Lola
„Sem béhunyt szememet fel nem igézheti / Lollim barna szemöldöke!” Berzsenyi A közelítő tél című elégiájának záró soraival ellentétben Márai Sándor tudatosan törekedett a naplóiban a csak nagy L betűvel jelölt felesége emlékének megőrzésére, amikor annak az emigrációban vezetett feljegyzéseit beválogatta hagyatékába. Nem akarta, hogy feledésbe merüljön Lola barna szemöldöke sem önmaga, sem az utókor számára.
A szerencsének köszönhető, hogy szándéka találkozott a kassai történész, könyvtáros, Márai-kutató Ötvös Annáéval, aki Matzner Ilona, pontosabban a Moskovics-Matzner orvos- és lapkiadó család és Kassa kapcsolatának kutatására tette fel életét. Első ilyen tárgyú kötete, a Lola könyve – Kassától Márai Sándorig anyagát a véletlen sodorta útjába. Egy lomtalanítás alkalmával találta meg Matzner Ilona kiselejtezett, szemétbe dobott fotóalbumát. Ez ösztönözte arra, hogy nyomozni kezdjen a család és a Márai által csak Lolának becézett feleség története után. A most megjelent naplókat tehát e kötet egyenes folytatásának tekinthetjük. A két vaskos kötet ugyanis Márai Ilonának az emigrációs éveik alatt folyamatosan vezetett feljegyzéseit tartalmazza 1948-tól egészen 1979 tavaszáig, amikor is Lola egy kartörés után már nem tudta többé rendesen használni a kezét. Látása is meggyengült, és utolsó éveiben már állandó ápolásra szorult 1986-os halálig.
Felesége betegségének súlyosbodása idején, majd halála után Márai sokszor említi Lolát az 1985-ös és 1986-os naplóiban. Ekkor már éjjel-nappal körülötte forognak gondolatai: „Nem tudtam eddig, hogy ennyire egy velem, teljes testi és lelki közösség. Hatvankét éven át éltünk együtt, volt szerelem, harag, minden, ami közös életből múlhatatlanul következik, de azt, hogy ennyire összenőttem vele, eddig nem tudtam.” A felesége halála után teljesen összetört író egy álmában kapott üzenet hatására („Te magadnak írtad a naplót, én neked”) kezdi el megkeresni hajóládájában az 1948 óta őrzött naplókat. Az olvasás során egyrészt úgy érezte: „Mintha mindennap kapnék tőle egy levelet”, másrészt megdöbbenve tapasztalta, hogy „az életünk minden részlete visszajön ezeken az oldalakon.”
Márai Sándor még a halála előtt precízen és aprólékosan összerakott mindent: kéziratait, leveleit, dokumentumait és néhány személyes tárgyát, majd a hagyaték gondozását torontói kiadójára, barátjára, Vörösváry Istvánra és feleségére, Irénre bízta. A hajókofferben saját elhatározásából hagyta benne Matzner Ilona naplóit, amely gesztusból Ötvös Anna és a kötet megjelenésében segédkező munkatársai arra következtettek, Márai hozzájárulását adta felesége feljegyzéseinek kutatásához és kiadásához.
Mikor 1948-ban a Márai család elhagyta Magyarországot, Lola tisztában volt vele, hogy férje nem szándékozik visszatérni mindaddig, míg a diktatúra fenntartóiként orosz csapatok állomásoznak az országban. Ennek tudatában döntött úgy, hogy örökbe fogadott fiukkal együtt követik Márai Sándort az önkéntes emigrációba. Számára ez természetes volt, az összetartozásuk kifejeződése. „Ahol te vagy, ott vagyok én, ahol a te hazád, ott az én hazám” – írta naplójában még az elutazásuk előtt a Bibliából Rut Könyvét idézve szabadon. Ám a közel harmincéves emigrációs lét nagy erőpróbát is jelentett: „Nekünk már minden életforma idegen. Be vagyunk zárva a betűbe, az írásba, ebbe a mindent kizáró magányos műfajba! Minden más már idegen a számomra. Az írás életmód!” – olvashatjuk az 1949-es bejegyzést. Az idegen környezetben, a magányban csak egymásba, illetve az írásba, a nyelvbe tudtak belekapaszkodni. Mert akárhol is éltek, mindig kicsit hazátlannak érezték magukat. „Nemcsak a »haza« fogalom szűnt meg korunkban, de összemosódnak a földrészek” (1952) – írja Lola Amerikába való költözésük előtt, majd megérkezésük után így vall: „A nagy »hazajövésben« kissé »hazátlanok« lettünk” (1952).
Ám ennek következtében kapcsolatuk olyannyira elmélyült, hogy már szinte maguk sem tudták eldönteni, hol a határ kettőjük személyisége között: „Különös ez a naplóírás. Hónapokig nem volt kedvem, »üresen járt a motor«. Most újra jólesik. Ő is most kezdett el újra kedvvel írni. (Ki a motor kettőnk között?) Ő kezdte, vagy én kezdtem? Ki az indító? És ki az átvevő kettőnk között?” (1967) Lola pedig mindvégig kitartott férje mellett az írói válságok idején, rossz anyagi körülmények között, nehéz természetét elviselve: „Nem tudok rajta segíteni. Megint kizárja a külvilágot. Csak másban látja a hibát, teljes önismeret nélkül. Így nehéz lehet neki is, és nekünk is, akik vele és körülötte akarunk élni.” (1950) Megbékélve azzal, hogy lassan szinte mindenkitől elhidegültek Márai erkölcsi és politikai merevsége miatt: „…ez sem kell, »túl jobboldali«, a többi beleértve a piszok Fr. Eur-ot (»Bpest III«, a rádiójuk), »túl baloldali«. Maradunk tovább egyedül a »középúton«” (1969). Lolát egyrészt erős hite segítette a másik teljes elfogadásában [„A Hit Erőt ad. A hit annak is erőt ad, akiben hiszünk. (Én hiszek benne!)”] (1965), másrészt az életelve: „Hibáival együtt szeretjük, akit szeretünk, és nem ítélkezünk!” (1948).
Ám, mivel Lola nem a nyilvánosságnak szánta a naplót, hanem egyszerre volt meghitt barátnőpótléka és a benne felgyülemlő indulatok levezetője, nyers őszintesége helyenként a polgári normákat átlépi, ítéletei néha elhamarkodottak, egy lobbanékony ember gyorsan változó hangulata szerint. De ne feledjük, Lola is esendő ember, és a naplóírás feltétlen őszinteséget kíván és feltételez. Ugyanakkor a dokumentum felbecsülhetetlen értékű forrásként szolgál a Márai-filológia és az érdeklődő olvasók számára. Mert bár Lola nem volt író, viszont ő volt az, aki Márai Sándort „a másik partról, a személyes oldaláról ismerte”, mindenkinél közelebbről. Ezért is fontos adalék Márai Sándor írói munkáival kapcsolatban, mert segíthet tisztázni életének eddig homályos részleteit. De megismerhető belőle magánéletük, házasságuk, örökbe fogadott fiuk, János élete, baráti és családi kapcsolataik hálózata is. Márai 1943–1989 között publikált naplói ugyanis nagyon ritkán engednek bepillantást a magánéletükbe. Lola említést tesz Márai „házi” naplóiról, ám ezeket az író minden bizonnyal megsemmisítette. Így ezt a megsemmisült naplót pótolja nekünk felesége párhuzamosan vezetett naplója, amely teljes mértékben kiegészíti Máraiét. Mint a kirakós darabkái, úgy illeszkednek egymáshoz a különböző naplóbejegyzések, teljes képet adva életük harminc évéről.
Ötvös Anna történészként, levéltárosként nemcsak a lapalji jegyzetekkel segíti olvasóit eligazodni a szövegben, de a kötethez mellékelt függelékkel is. Ez az utószó mellett tartalmazza a gyakran használt keresztnevek feloldásait, a kötetben szereplő személyek életrajzi adatait (természetesen Matzner Ilona részletes életrajzát is), valamint Márai köteteinek jegyzékét. Végül Nagy Zsejke szerkesztő zárszava megismerteti az olvasókat a válogatás és szöveggondozás szempontjaival.
A mexikóiak azt tartják, akkor hal meg valaki, ha már senki sem emlékszik rá. Ezért állítanak oltárt kedves halottaiknak az általa szeretett ételeket, virágokat felhalmozva rajta, idézik fel a vele kapcsolatos emlékeiket. Lola valószínűleg soha nem egyezett volna bele, hogy naplójegyzetei a nyilvánosság elé kerüljenek: „Sajnos nem tudok írni. Nálam csak villanások vannak és abszolút irodalmi hallások, mint az abszolút zenei hallások. Talán kipattog rám néha egy szikra abból a sugárból, ami körülötte van. Egy pillanatra csillog, aztán kialszik. Ennyit az én tehetségemről.” (1949). Ám az utókor szerencséjére Márai Sándor másként döntött. Azzal, hogy becsomagolta felesége naplóit, éppúgy oltárt állított Lolának, akár a mexikóiak. Nem akarta, hogy elfelejtődjék az az ember, aki hatvankét évig társa volt, kitartott mellette jóban-rosszban.
Márai Ilona: Betűbe zárva – Napló I–II. Helikon Kiadó, Budapest, 2022.
