Tekints le ránk!

1849. év júliusában a magyar szabadságharc hadai immár három rettenetes ellenféllel álltak szemben. Nyugatról Windischgrätz és Haynau, Kelet felől Paskievics hadai lendültek támadásba, miközben a két országot egyre erősebben sújtotta a megállíthatatlan kolera is.

Július 30-án estére Bem mintegy 3000 főre fogyatkozott seregével Székelykeresztúrra érkezett. A főhadiszállást a település szélén egy kis zsúpfedeles házban rendezték be. A tábornok itt tartott utolsó eligazítást vezérkarának. Miután a tiszt urak visszavonultak, Bem kettesben maradt segédtisztjével, Petőfivel. A távozók után becsapódó ajtó szelétől az asztalon álló gyertya fellobbant, majd kialudt. Bem kiszólt az ajtón, mire megjelent a háziasszony, morgott valamit az istenverte huzatról, újra világot gyújtott, majd szó nélkül távozott. Csend volt.

– Mon fils! Mon fils! Nyugalom – szólalt meg aztán Bem.

– Hogy lehetnék nyugodt, amikor minden elpusztul körülöttünk? – csattant fel az ablaknál álló Petőfi.

– Megtesszük, amire képesek vagyunk.

– Micsoda őrültség volt remélni? Hogy Európa majd segít! – mondta a költő, még mindig az üvegen halványan tükröződő saját arcának.

– Hinni kell! Tudod – legyintett a tábornok, és halkan énekelni kezdett:

Jeszcze Polska nie umarła,
Kiedy my żyjemy.
Co nam obca moc wydarła,
Szablą odbierzemy.

Az én hazámat már annyiszor törülték le a térképről, mégis élünk! – így Bem.

– Európának Napóleon se volt elég jó ahhoz, hogy elfogadják, hát akkor mi mit akarhatunk a rongyos fenekű nadrágunkkal! – vágta rá a költő, az asztalhoz sietett, és csizmás lábát szétterpesztve levetette magát egy székre.

– De a szabadság, fiam! Azért érdemes élni – lépett mögé Bem, és megsimogatta Petőfi rendetlenül ágaskodó haját.

– És meghalni. De nekünk nincs egymillió elvesztegetni való emberünk, mint Napoleónnak volt.

– Nézd, bárhogyan alakul ez a mi harcunk... És jól fog alakulni – tette hozzá, mert nem akarta, hogy háziasszonyuk, aki közben behozta a vacsorát, rossz hírekkel távozzon. Levágott magának egy darabot a főtt csülökből, tört egy kis kenyeret, majd odakínálta a tálat a költőnek.

Petőfi a fejét rázta, aztán felugrott:

– Jól alakul?

– Mi felmutattunk az égre, ahol a szabadság csillaga ragyog – folytatta a tábornok. – És ezt a csillagot most már az utódaink is megtalálják majd, ha felemelik a fejüket.

– Erről írtam én is. Csak hát hiába minden:

Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midőn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked.

Vagy kell-e még több, hogy áldásod
Ne érdemetlen szálljon ránk?
E hűtlen korban mi utósó
Egyetlen híveid valánk!

– Nem értem, de érzem. Mi ez? Valami sikoly?

– Lehetne más? Most? Mi lesz velünk?

– Fiam, ez még nem a végső harc. Holnap talán kissé lelassíthatjuk Lüderst, aztán visszavonulunk Marosvásárhely, Arad felé. Időt nyerünk, S azzal tán életet. Közben, ha velünk lesz a jó szerencse, a fősereg is ideérhet az Alföldről.

– Dembinskyvel? Soha!

– Görgeivel. De te addig is maradj hátra. A pitvarban találsz két csomag röpiratot. Azt szórd szét előttünk Vásárhely felé.

– Nem tehetem.

– Őrnagy úr! Ez parancs! Világos? Tudomásul kell venned, hogy vannak, akik a kardra, és van, aki a tollra született. Rád azután is szükség lesz.

– Azután? Mi után?

– Ki tudja ma még? – mondta a tábornok, és nem vitatkozott tovább, mert tudta, amit később Ady mondott ki először: ez a lekicsinyelt, ifjú ember, ez a Petőfi Sándor, ez a zenebonás népköltő tízmillió embernél tisztábban látott, jobban látott akkor.

– Már így is gyávasággal, szószegéssel vádolnak, hiszen azt írtam. „Ott essem el én a harc mezején…” Nekem már nincs hova mennem.

– Gondolj a feleségedre! És a fiacskádra! – próbálkozott más irányból Bem.

– Éppen, hogy rá gondolok. Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember. Ami egy szóval annyi, mint republikánus, mert a republikának nem az a fő jelszava, hogy „le a királlyal”, hanem a tiszta erkölcs.

– Aller bien, mon fils – indult kifelé Bem. – Még megnézem, pihennek-e már az emberek. Holnap nehéz napunk lesz. – Aller bien – ismételte meg, aztán becsukta maga után az ajtót.

Petőfi még ült egy darabig, és a gyertya lángját nézte, mintha abban lett volna a jövendő. Aztán felállt, és kemény léptekkel ő is kiment a szobából. Ahogy az ajtó becsapódott mögötte, a gyertya lángja is kihunyt.

Pár perccel később újra a háziasszony lépett be.

– A fene vinné ezt a huzatot! – morogta, azzal újra meggyújtotta a gyertyát. – Hosszú lesz az éjszaka – mondta, és óvatos ajtónyitással kiment.

Borítókép: 1848 a szabadságharc Petőfi és Bem tábornok a csatamezőn. Ék Sándor színezett rézkarca