A legszebb szó a nyugalom

Anyai ágon szépapja testvére volt Táncsics Mihály, Gogollal, Arannyal és Karinthyval készítene interjút, ha visszamehetne az időben, jelmeztervező szeretett volna lenni, végül a szerkesztésben találta meg önmagát, az egyedülléttől nem riad vissza, a természet közelsége és a havas, téli táj megnyugtatja ­­– Laik Eszter az Irodalmi Jelen műfordítás- és esszérovatát gondozza, illetve a Hónap alkotóját, vele beszélgettünk.

– Nem szereted írónak mondani magad, pedig több köteted van, gyerekverseket is írsz. Mi ennek az oka? 

– Így van, nemcsak mondani nem szeretem magam írónak, nem is tartom magam annak. Azt hiszem, bármilyen alkotói lét egy teljesen világos elhivatás ­– tehetség, tudás, életforma, szakma, ami annak, aki űzi, nem döntés kérdése. Persze krumplihámozás is, ahogy Weöres mondta, nem akarom az íróságot (sem) misztifikálni. Én sem a kellő tehetséget, sem a kellő tudást, sem az elhivatást nem éreztem ehhez magamban soha. Ellentétben a szerkesztői munkával, amiben teljesen fel tudok oldódni, és úgy érzem, ez az én terepem, otthonom, ha tetszik, flow-élményem. Amit említettél, a megjelent kötetek, a tárcagyűjtemény meg a két gyerekverskötet, mondjuk úgy: megnyilatkozások. A publicisztika otthonos terep számomra, a versek pedig amolyan játék a nyelvvel, amit nagyon szeretek.

Laik Eszter nagymamájával és édesanyjával 

– Gyerekkorodban mi szerettél volna lenni?

– Jelmeztervező. A színház már gyerekként is fontos élményt jelentett, volt némi érzékem a rajzhoz, a vizualitáshoz, de aztán másfelé, reálisabb irányba vitt az utam.

– Mit üzennél a gyermek-énednek?

– Talán azt, hogy minden elmúlik. Minden értelemben. A kisgyerek-énemnek vigasztalásul szánnám, a nagyobbacska meg idővel talán megértene belőle sok minden mást. De lehet, hogy én vagyok most ez a nagyobbacska gyerek.

A szerző édesapja és fia 

– Édesapád magyartanára volt Nemes Nagy Ágnes. Ez egy olyan információ, amely felett nem lehet csak úgy átsiklani. Van-e köze ahhoz, hogy irodalmi pályát választottál?

– Ó, nem, bár szép történet volna, ha így volna, és jólesik, hogy ez így megragadt benned, de erről főleg csak mostanában beszélgettem édesapámmal. Sokkal inkább anyai ágon „jön be” az irodalom a családba, édesanyám, a nagyanyám, a dédanyám is irodalmat szerető, művelő emberek voltak, anyukám még ma is az. Mesék és könyvek között nőttem fel hál’ istennek, rádiójátékokat, verses lemezeket hallgattunk, rengeteget mentünk színházba, szóval nagyon szerencsésen alakult ez nálam. Meg talán egy kis genetika is van benne: anyai ágon szépapám testvére volt Táncsics Mihály.

– Hogy néz ki egy munkanapod?

– Kívülről nézve egyhangúan: ülök a számítógép előtt reggeltől estig. Persze maga a munka korántsem egyhangú. Az Irodalmi Jelen mellett kiadóknak dolgozom, állandóan határidők szorításában „teperek”. Az élet persze rengetegszer felborítja a normális munkanapok nyugalmát, de ha sikerül az, hogy zavartalanul ülhessek a monitor előtt annyit, amennyit szeretnék, az egy csodás nap.

Kilátás Laik Eszter dolgozószobájából

– Szereted a telet. Miért vagy télkedvelő?

– A nyár sajnos semmilyen szempontból nem használ nekem – a napfényt meg a meleget egészében kerülnöm kell egy immunbetegség miatt, de nem is bírom, illetve a nyárral járó nyüzsgés, zaj, hőség, nyitott ablaknál létezés Budapest forgalmas részében, ahol élek, nagyon megterhelő. A télben viszont megvan minden, ami az én melankolikus alkatomnak megfelel: a csend, a béke, a hűvös, a korai sötétek, a nyugalom... A szép nagy havak rettenetesen hiányoznak, ha visszahozhatnék valamit a múltból, hát azok a gyerekkori nagy, havas telek lennének. Szóval, amolyan eszkimóalkat vagyok, de beérném akár valami jó kis ködös, esős, homályos északi tájjal, amitől minden épeszű embernek futkos a hátán a hideg...

Könyvheti dedikálás 2014-ben a Vörösmarty téren 

– Ha alkalmad lenne készíteni egy interjút a világ és a magyar irodalom klasszikus szerzőivel, ki kedvéért mennél vissza az időben? 

– A világirodalomból talán Gogolt választanám, aki hihetetlenül izgalmas figura lehetett. Világlátott, korát jóval megelőző, a valóságot tűpontosan érzékelő, ugyanakkor fanatizmusra is hajlamos remekíró, maga is éppoly abszurd alak, mint a szereplői. A magyar irodalomból Arany Jánost keresném fel, akinek egész költészete és lelki alkata rendkívül közel áll hozzám. Ha az idővonatról még le lehetne szállni egy kicsit a visszaúton, akkor Karinthyhoz boldogan beugranék.

– Hatványozottan megviselt téged a pandémia időszaka, betegséged miatt nem mész emberek közé szinte egyáltalán. Mégsem hallottalak egyetlen egyszer sem panaszkodni. Milyen stresszlevezetési tanácsokat tudnál adni az olvasóknak?

– Bevallom, engem a tartós karanténban az emberi társaság nélkülözése zavar a legkevésbé, az egyedüllét számomra kedves létforma, persze a telefonos, e-mailes, egyéb kapcsolattartást magam is igénylem. A stresszre nyilván mindenkinek megvan az egyéni ellenszere, nekem például a séták meg a közeli arborétum, a volt Kertészeti Egyetem kertje, ami az én kis azilumom. Volt, hogy majdnem bent ragadtam, mert addig üldögéltem ott, hogy bezárták a kaput. Azt hiszem, ha az ember megnyugvást keres, valahogy mindig a természet közelében köt ki, nyilván nem véletlenül. Ja, és még egy stresszoldó, ami talán már nem is meglepő: nagyon szeretek havas fotókat nézegetni!

Lovaglás Szarvason 

– Mi a kulcsa annak, hogy krízishelyzetben is egyensúlyban maradjunk önmagunkkal? 

– Hát, ez a legnehezebb dolgok egyike. Én úgy gondolom, ha valaki alapvetően békességben van önmagával és a környezetével, képes elfogadni, hogy számtalan dolgon nem tud változtatni, ellenben őszinte hálát tud érezni természetesnek tűnő dolgokért, akkor talán a krízishelyzetekre is kiegyensúlyozottan reagál. Persze az élet olykor brutális helyzeteket teremt, amikor iszonyú nehéz talpon maradni. Van egy szép allegória a zen buddhizmusban. Ha egy erős, vaskos cölöpöt leverünk a földbe, az szilárdan áll ugyan, de egy komoly szélroham kidöntheti. A bambusznád keskeny, pillekönnyű növény, szelek hajlíthatják erre-arra, akár a földig, de mivel rugalmas, a vihar elvonultával újra szálegyenesen áll.

– Mi a legszebb szó?

– Érdekes, hogy minden tudatos megfontolás nélkül többször is kimondtam/leírtam egy szót a kérdésekre válaszolva, aminek mind a hangzása, mind a jelentése nagyon szép számomra. Ez a ’nyugalom’.

A leadfotó Peloc Piroska munkája