Véletlenszerű (na jó, néha nem) összefutások

Mirtse Zsuzsa új kötetét tartom a kezemben. Az ősz mértékletes barna-vöröse uralja a borítót. Vincze Judit míves munkájához a Danaé című Klimt-festményt használta fel. Danaé az isteni szeretet és a transzcendencia szimbóluma.

Az angyalok levese

A Magyar Napló októberi számában olvastam a három fejezetre tagolt, Bölcsőmben magam ringatom című kötet első harmadának utolsó írását, Az angyalok levese címűt. Tetszésemet legott megírtam a szerzőnek, s ez biztosította „belépőjegyem” a december eleji könyvbemutatóra.

Mirtsének nem ez az első kötete, amelyben a lélek húrjait pengeti. S ahogyan habitusa megmutatkozik – nemcsak írásaiban, hanem személyes jelenlétében, mint ott is, a közönségtalálkozón –, sejthető, hogy nem is ez az utolsó. „Apa megtanított mindenre – gondolja, és elhatározza, hogy nem lesz szomorú. A halál is katonadolog, fel kell állni, leporolni a ruhát, bekötözni a sebet, és menni tovább. Megkapott mindent, legyen hálás érte. Felkészítette őt. Még az elvesztésre is.” (Katonadolog)

Mirtse mestere a rejtve őrzött gondolatok betű- és hangjeles kódolásának. Ha erdőről, megkínzott kutyáról s talán az első igazi csókról ír, nem biztos, hogy csak ezt a talányos emlékét akarja velünk megosztani. „A képen erdőt látok. Kicsi erdő, amolyan játékerdőféle. Ott sétálok, maroknyi kislányként. Ha felemelem a fejem, az ágak között látom az égboltot. Még Hattyú elszenesedett teste fölött is olyan széles és kék... Minden sötétség aláfér.” (Hattyú az erdőben)

Az alábbi mondatokat – persze idézőjel nélkül – bárki, a Nagykörúton siető járókelő, a sóstói Nagyerdőben gombászó, a Boldogkőváralján várgerincre kapaszkodó vagy éppen a Göcseji Múzeumfalut meglátogató kiránduló is megfogalmazhatná. „Megértettem a feladatot. Nem lesz többé bárhogyan, megígérem. Tudom, mi a dolgom.” (Camerilla obscura)

Tipikusan mirtsei azonban a talányos címtől s a fordulatosan szőtt szövegtől lesz az írás. Egyszerű, de megmásíthatatlanul, letagadhatatlanul érzékletesen mirtsei. „Levél nincs. Elázott, sosem volt, ki emlékszik rá. Letagadom úgyis.” (Camerilla obscura)

Szemben a végtelennel

A kötet középső harmadának indító írását a könyvbemutatón hallhattuk.

Ritkán sikeres egy szerzői interpretáció – mintha a belső hallás részletgazdagabb lenne ott belül, mint ami hallatszik kívül. Mégis kíváncsi az ember, mert a vesszők, a hangsúlyok, a nagy hallgatások helyét csak a szerző tudhatja igazán. És Mirtse olvas és láttat, s már érzem is bőrömön a tenger felől jövő szelek borzolását. „Tenyeremben csigaház. Lakója rég elköltözött, teste visszaoldódott a vízbe, ahonnan vétetett, de a háza megmaradt. Egész életében azt növesztette, ami most másnak ad otthont, menedéket. Ha türelmesen várok, apró remeterák dugja ki belőle lábait: ő lakik benne, s amikor majd kinövi, vedlés után, továbbáll.” (Szemben a végtelennel)

Ahol másnak elakad a szava, ott neki még van egy-két keresetlen mondata (gondolata? tanácsa? megjegyzése? szentenciája?). „Ő magát akarja megmenteni, én a hajómat. Mindketten a kikötőbe akarunk eljutni nyilván, csak őt a mentőmellény, az irhamentés érdekli elsősorban, én pedig a lelkek kikötőjére gondolok, ahová halálunk után jutunk. Mert jutunk. Úgyis.” (Arbor vitae)

Minden felvetett kérdésről önmaga jut eszébe, magáról beszél, olvasása közben ugyanakkor hajlunk arra, hogy magunkba nézzünk. Rólunk és helyettünk szól. „Magukról írnak mindnyájan, aranyoskám, saját magukról. Az ilyen nők a férfiakról nem tudnak semmit, és nem is fognak, mert valójában a férfi nem is érdekli őket. (Vagy azokat?) Az agyukban hordják a szerelmi vágyat, nem az ölben.”  (Ködlovag a kávéházban)

Máshogy üzen

Mint ültetett erdőben mókusugrásnyira a fák, úgy követik egymást az írások Mirtse kötetében. Kalandos utazásom, ugrándozásaim közben egyszer sem pottyantam a földre. Talán azért sem, mert (ha nem is mókushoz, inkább egy szorgos kisdiákhoz hasonlóan) tételről tételre követtem, elsőtől az utolsóig minden írását. S hogy ezt a sorrendet – és a mókusugrásnyi távolságokat – ki szabta így, a könyvet gondozó Bíró Gergely vagy maga a szerző, nem tudhatom. A rendszeres Mirtse-olvasónak egy a dolga: használja a szívét, a fejét!

Mirtse Zsuzsa sem tudja mindenre a választ. Honnan is tudhatná, hisz egy közülünk, ő is halandó. Megválaszolatlan kérdése számtalan. Vagy csak költői kérdések ezek? Hisz’ költő. Prózái, versei s még meséi is költői fantáziát sugallnak...

Ha kedd, akkor Mirtse. Erre mérget lehet venni. Annak ellenére is, hogy egy ideje már csak kéthetente... Egy kattintás az olvasat.hu-ra, s balról fent bizton ő található egy apró részletességgel beállított fotográfia mellett. A meseszálak már ott szövődnek, hogy aztán a kép alatt futó sorokban puha kis történettakaróként boruljanak ránk, ha az oldalfrissítés pillanata után – hajnali hat körül – épp olvasni támadna kedvünk. A kötet utolsó ciklusának 14 darabja közül a Szarvas a fák között című a Helyőrség portálján, a többi mind az Olvasaton jelent meg 2021 júniusa és októbere között. S amíg a könyvfutár Mirtse Zsuzsa új kötetének kézbesítésére várnak, ugorjanak át az Olvasat portáljára az „Irodalom és irodalom” című részbe, s kukkantsanak bele – kis Mirtse-ízelítőre – a Zsurnál rovatba. Nézzük csak! Ugye, milyen izgalmas címeket találunk ott? Zsebemben felhőkarcolók, Ligetem szent fái, A háromablakos torony...

Mirtse Zsuzsa: Bölcsőmben magam ringatom. Magyar Napló Kiadó, 2021.