Kovács Újszászy Péter verseire nagy hatással volt Dsida Jenő költészete, de Fekete István, Rudyard Kipling, R. M. Rilke és Szergej Jeszenyin is azon elődök közé sorolhatók, akik segítettek az állatszimbólumok megformálásában, amely költészetének központi témája. A csupaszodás gótikája című verseskötete tavaly decemberben jelent meg. Az Irodalmi Jelenben versei mellett kritikáival és esszéivel is megismerkedhetünk. A mentorprogramban olyan jelentékeny alkotók munkásságával foglalkozik, mint Mózes Attila, Lászlóffy Aladár, Török Sophie vagy Szőcs Géza.

– A csupaszodás gótikája című debütköteted tavaly december végén jött ki a nyomdából. Nem titok, hogy a könyved én szerkesztettem, viszont annak ellenére, hogy hosszú közös alkotói munkafolyamaton vagyunk túl, sok mindent nem tudok a költői világodról. Amikor elkezdtünk dolgozni a köteten, te már tudtad, mi lesz címe, a ciklusokat is tudatosan építetted fel. Az olvasó kedveset tud a könyvről, kérlek, fejtsd, ki, hogy miért ez a címe!

– Bár sokan úgy ismernek, mint az „állatos költőt”, a kötetem címe nem az állat-tematikához, hanem a szerelmes verseimhez kapcsolódik. A könyv címadó költeményében a versbeszélő az epilálás nyomait hasonlítja a „csupaszodás gótikájában” felbukkanó csúcsívekhez. E csúcsívek a lány bőrén rajzolódnak ki. A csúcsív maga pedig a gótikus építészet egyik stílusjegye. Az állatokhoz annyiban köthető a cím, hogy szerintem a nem emberi lények szenvedésében ugyanaz a méltóság érhető tetten, ami a gótika építészeti műremekeiben.

– Hamarabb megírod a verseid címét, mint a verset?

– A címek általában a versek létrejöttét követően vagy a vers megformálódásával egyidőben születnek. Leggyakrabban előbb keletkezik a költemény, majd a cím.

– Tudatosan építkezel, előbb megvan a téma, majd a versed fűzöd fel rá, vagy inkább az a jellemző, hogy egy kósza ötlet, költői kép indítja el a verset?

– Csínján bánok a kósza ötletekkel. Ha az ihletettség hevében írok, akkor a születő alkotások előfordul, hogy negédesekké, patetikusakká, semmitmondókká válnak. Megőrzöm, lejegyzem a fellángoló képeket, ötleteket, de szívesebben írok tiszta fejjel egy körvonalazódó témára.

– Kézzel írsz vagy számítógépen?

– Változó. Az utóbbi időben inkább kézzel írtam. Ugyanakkor érdekes, hogy a nagyobb lélegzetvételű verseim szinte egytől egyig számítógépen születtek.

– Melyik versed foglalná leginkább össze a kötetet?

A Tücsökvacogás.

Csípőnkig nőnek a kaszálók virágai.

Csend van, a föld sárláztól lüktet.

Nem pusztítják az erdőt.

Csak a vízsugarak törnek át a bükklombokon,

majd hang nélkül, válladon hasadnak szét.

Fegyvertelenül állsz, mint hajléktalan tücsök,

aki búzakalász alá húzódna aratás után.

Fülcimpád körül kószálnak a cseppek,

koponyád mesét rejtő gesztenyeburok.

A blúz egyre vizesebb rajtad,

minden szála remeg.

Átázva falod az ösvényt, fázol.

– Kié lesz az első dedikáció? Gondolkodtál már dedikáció-szövegeken?

– Hogy kié lesz az első dedikáció, nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy az első dedikációt is ugyanolyan őszinte hálával fogalmazom meg, mint a sokadikat. A dedikáció-szövegek esetében számít, hogy épp kinek írom, mennyire ismerem az illetőt, milyen viszonyban vagyunk.

– Az állatszimbólumok, metaforák fogják össze a verseidet. Miért érdekelnek az állatok, volt-e olyan költőelőd, akinek a lírája indított el ezen az úton, vagy ez csupán személyes kötődés?

– Két nagy szerelmem van. Az állatok és a gyerekek. Hogy miért érdekelnek? Mert tisztaságuk alázatra nevel. Segítenek felkutatni a legapróbb örömöket, és folyamatosan feladatok, kihívások elé állítanak, hiszen megérteni őket önmagában nehéz. Ezt tanulom egy ideje.

Munkásságomra nagy hatással van Dsida Jenő költészete. A Kóborló délután kedves kutyámmal című lírai riport meghatározó táptalaja volt kutyás témájú alkotásaimnak, de Fekete István, Rudyard Kipling, R. M. Rilke és Szergej Jeszenyin is azon elődök közé sorolhatók, akik segítettek az állatszimbólumok megformálásában, versbeszedésében.

– Úgy érzem, hogy hiába írsz csukásmajomról, párducról vagy kutyáról, tulajdonképpen emberekről verselsz, értelmezésem szerint minden állat egy-egy ember prototípusa ezekben a művekben…

– Értelmezésed tetszik. Nem szeretnék sem benned, sem a kedves olvasókban oltárokat dönteni, de Kovács Újszászy Péter verseiben hús-vér állatokról ír. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy lírám ne adna lehetőséget a tiédhez hasonló olvasatokra. Minden rosszindulattól mentes meglátás és elképzelés értékes. Nem kizárt, hogy valóban ember-prototípusok bújnak meg egy-egy harcikakas, bölény vagy épp csuklyásmajom mögött.

– Milyen állat lennél, ha módodban állna átváltozni emberből állattá?

– Fekete István, Hú című regénye annyira megfogott, hogy uhu lennék a legszívesebben, vagy kardszárnyú delfin. Ez utóbbi nem kapcsolódik a Fekete István-rajongásomhoz.

– Sokat dolgoztunk a verseiden az utóbbi években, de sose kérdeztem meg tőled, mikor írtad az első versed, és hogyan alakult ki a költészet iránti vonzalom.

– Nem törekedtem arra, hogy hivatásszerűen foglalkozzak szépirodalommal. Sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy bölcsész legyek. Színész akartam lenni, műsorvezető, énekes, az életem mégis úgy alakult, hogy az irodalom vált mindennapi kenyeremmé.

Sokat köszönhetek a szüleimnek. Már kiskoromban is mindent megtettek azért, hogy igényes, érzékeny fogyasztója legyek az irodalomnak. Az első, mindmáig egyik legeslegszigorúbb kritikusom édesapám. Ő az, aki kiskamasz éveimben arra késztetett, hogy ha valami bánt, vagy bármi megmoccan bennem, akkor azt írjam ki magamból. Az első versemet, ha jól emlékszem, tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtt írtam. Csodák csodája: ihletőm nem a szerelem volt, hanem, hogy bukásra álltam matematikából.

– A BBTE Bölcsészkarán tanultál, ahol Török Sophie-val foglalkoztál kutatómunkád során. A mentorprogram alatt róla is fogsz esszét írni. Miért lehet érdekes a ma olvasójának Török Sophie lírája és életútja?

– Török Sophie műveiben hangot ad a csendnek. Olyan egyetemes emberi érzésekről ír, hogy egy-egy gondolatban a ma olvasója is könnyedén magára ismerhet.

– Vannak nagyon tragikus versei az anyasággal, a nőiséggel kapcsolatosan, ezt például biztos kevesen ismerik. Idéznél egy ilyen verset, és dióhéjban beszélnél kicsit ennek a hátteréről?

– Egy fiatalkori abortusz miatt Török Sophie nem lehetett anya. Az Asszony a karosszékben huszonharmadik darabjának zárlata szívbemarkoló egyszerűséggel mutatja be a gyermektelenséggel járó vívódásokat: „a borzas kotlót irigylem. Betelt / élete kéjes nyugalmát: amint / meleg szárnyai alá / rejti tengernyi csibéjét.”

– Hervay Gizella költészete is közel áll az alkotói világodhoz. Izgalmas számomra, hogy a női alkotók érintettek meg ennyire. Miért?

– Nem annyira a szerzők nőisége fogott meg, mint inkább a nemeket túlszárnyaló tehetség. Hervay esetében a Zuhanások, valamint az 1968-as Tőmondatok című kötetének két darabja (Ballada, Levél helyett) lobbantotta lángra a szerelmet.

Bár egyedülálló vagyok, sok kedves barátnőm van. A Nő meghatározó állandója életemnek. Gondoskodásuk, szeretetük terápiaként hat. Isteni ajándék minden érintés, simogatás, ölelés, jó szó, amit tőlük kapok, de nagy csoda az is, mikor egy ütemre lélegzünk, értve és érezve egymás csöndjét.

– A világirodalmi szerzők közül az első köteted olvasva, leginkább Borgest tudnám behívni mint „rokonlelket”. Jól gondolom, hogy leginkább ő az, aki nagy hatással volt rád?

 – A Mélységes rózsa volt az első Borges-vers, ami igazán nagy hatást gyakorolt rám. Meghat az argentin mester líraisága, kifinomult nyelvezete. Műveinek kidolgozottsága őszinte csodálatra késztet. Zsenialitásáról nem tudnék sem egyszerű szavakkal sem jelzős szerkezetekkel beszélni. A tigrist olvasva ugyanaz a szívdobogás kerít hatalmába, mint mikor a művész Egy macskához címzett költeményét ízlelem. Általa értettem meg, hogy minden élőlény „szeretetre termett”. Hajlamosak vagyunk ezt az előre elrendeltséget elrontani.

– A versek mellett irodalomkritikákat írsz, sok lapban publikálsz, az Irodalmi Jelen mellett más rangos folyóiratoktól is rendszeresen kapsz felkéréseket. Hogy látod a kritikaírás helyzetét, min változtatnál, ha tehetnéd, és milyen kellene legyen szerinted egy jó kritika?

– Nem érzem azt, hogy a kortárs magyar kritikaírás válságban lenne. A kritikusok palettája ugyanolyan sokszínű és széles, mint a szépíróké. Bőven akadnak tehetséges elemzők. Véleményem szerint fontos, hogy egy kritikából az is megismerje a könyvet, aki nem olvasta. Azt hiszem, egy kritikusnak kötelessége a lehető legalaposabban körüljárni azon szerző munkásságát, akinek a kötetéről ír. A jó kritika hangsúlyozza a kötet erősségeit, a gyengeségeket pedig úgy emeli ki, hogy abból a szerző tanulhasson. A személyeskedést e műfajból ki kell záni!

– Az Irodalmi Jelen mentorprogramja alatt erdélyi, már nem élő alkotók műveiről írsz esszéket. Mely életmű csigáz fel leginkább, és a program lejártával szeretnél-e behatóbban olyan erdélyi alkotók életművel foglalkozni, akik, bár kiválóak, nincsenek sajnos annyira benne a körforgásban, azaz a kánon mostohagyermekei…

– Várom, hogy közelebbről megismerjem Mózes Attila novellisztikáját. A Vénasszonyok nyara kitűnő kedvhozó volt. Szívből remélem, sikerül majd Mózes életművére rezonálnom!

2020-ban a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg az ­– Erdélyi Ágnes összes fennmaradt művét tartalmazó – Arckép szavakból. A Radnóti Miklós féltestvéreként ismert szerző, Kovácsék című regénye számtalan értelmezésre ad lehetőséget, de rengeteg elemzésre váró problémát észlelek kisepikai alkotásaiban, költészetében is.

– Innen jutott eszembe, tudtad, hogy Dsida nem publikált sosem a Nyugatban? Mi erről a véleményed? Vannak szerinted párhuzamos kánonok?

– Szerintem a kánon kérdésköre problematikus. Nem gondolkodom kánonban, kánonokban. Vannak megkerülhetetlen szerzők, és olyan alkotók, akiket fontos ismerni. Mindenkire érdemes néhány percet szánni, aki tollat ragad. Legrosszabb esetben elrettentő példák megismerése végett. Arról, hogy Dsida nem publikált a Nyugatban, az jut eszembe, hogy manapság is akadnak olyan folyóiratok, amelyek valamilyen oknál fogva nem hajlandók egy adott szerző írásait közölni. Ez utóbbit azzal magyarázom, hogy az illető alkotó művei nem felelnek meg a szerkesztő(k) ízlésvilágának.

– Ha elutazhatnál egy hosszú nyaralásra, ahová nem vihetnél magaddal társat, sem telefont, sem számítógépet, csak egyetlen egy könyvet és egy állatot, melyik lenne az a könyv, és melyik lenne az az állat, akinek „társaságában” szíves örömest eltöltenél huzamosabb időt?

– Victor Hugo, Nyomorultak című regénye és egy német vizsla.

– Ha egy haikuban kéne összefoglalnod a hangulatod, hogy nézne ki a haikud?

Cetek szemében

tükröződik az arcod,

mélységek kincse.

Kolozsváron születtem 1996 adventjében. Színésznek készültem, végül az irodalom mellett köteleződtem el. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán diplomáztam magyar-angol szakon, mesteri tanulmányaimat magyar nyelv és irodalom szakon fejeztem be ugyanott. Tollamból jó néhány recenzió és kritika született, írtam már esszét és műfordítással is próbálkozom, de legtöbbször versben utazom. Alkotásaimban gyakran találkozni állatmotívummal, ami A csupaszodás gótikája című debütkötetemben (Előretolt Helyőrség Íróakadémia­ – 2021, Budapest) is központi szerepet kap. Verseim, esszéim, recenzióim többek között az Irodalmi Jelenben, az Előretolt Helyőrségben, a Magyar Naplóban, a Székelyföldben, a Látóban, a Korunkban, a Pannon Tükörben, a Bárkában, a Kortársban, a SZIF-online-on, a KULTer.hu-n meg az ÚjNautiluson jelentek meg. Kedvelt témáim között ott a kiszolgáltatottság, az ehhez társuló nyugtalanság, valamint a viszonzatlan szerelem.