A belső csönd hangjai; Kérdések irodalomról és másról

Lajtos Nóra: A belső csönd hangjai

Ahogyan a Marsnak két holdja van, úgy van talán két szíve is Szentmártoni Jánosnak: az egyik a közösségi értékekért dobog, a másik önmagáért. Nem véletlen ez a sorrendiség sem. Aki közel tíz évig a Magyar Írószövetség elnöke s párhuzamosan a Tokaji Írótábor elnöke volt, jelenleg pedig a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatóságának vezetője és a Magyar Napló Kiadó egyik ügyvezetője, az közéleti szerepvállalásában is azt hirdeti, hogy az irodalom olyan közösségi relevanciát hordoz, amelyet csakis önzetlenül, ha kell, önmagunk háttérbe szorításával érdemes érvényre juttatni. A hét verseskötettel és egy regénnyel is rendelkező József Attila- és Babérkoszorú-díjas Szentmártoni János azért képes önmagát is „felmutatni”, mert hisz a versírás szakrális erejében, megtisztító hatásában s mindenekelőtt terápiás hatásában. De hisz abban is, hogy az irodalom idő- és térperspektívája határokon átívelő: az irodalmi múlt és jelen közötti átmenetet éppúgy érzékeli, mint azt, hogy egyszer talán újra nemzetmegtartó és nemzetformáló erővé válhat az irodalom. Azt vallja: írásai önportrék, legyenek azok lírai szövegek vagy kritikák, esszék, beszédek. Az Eleven csónak című esszé- és tanulmánykötete (Magyar Napló, 2004) bevezetőjében írta: „Nem vagyok kritikus, s nem is akartam azzá válni sohasem. (...) Költőként és izgága olvasóként merültem el az érintett alkotásokban. Hogy mennyire sikerült, hogy milyen mélységekig jutottam, majd elválik. Két Vergiliusom volt utam során: az alázat és a kíváncsiság.” Ilyen alázattal és kíváncsisággal nyúltam most én is Szentmártoni János nagy formátumú kiadványához, a több mint félezer oldalnyi A katarzis nyomában című könyvéhez, amely már az alcímben feltünteti műfaji leltárját: válogatott írások, beszédek és interjúk. Az 1998–2020 között született írásokban fellelhető költői magatartás mindvégig példaadó. Jánosi Zoltán állapítja meg a kötet nyitóesszéjéről, hogy „a szöveg egyszerre dinamikus és fénylő”. A könyv végigolvasása után ugyanez mondható el a korpuszról: dinamikájában rejlik frissessége és újszerűsége, nyelvi koherenciája is pazar. S hogy ez mennyiben meríti ki az igazságot, arról szólnak további észrevételeim.

A katarzis nyomában kilencvenkilenc írása tíz fejezetre tagolódva rajzol meg egy olyan szellemi önarcképet Szentmártoni Jánosról, amelyben jól megférnek egymás mellett a rövidebb recenziók, esszék és az igen terjedelmes alkotói portrék is. Ezen írások szinte mindegyike megjelent már igen prominens periodikákban (Előretolt Helyőrség, Élet és Irodalom, Heti Válasz, Hitel, Irodalmi Magazin, Kortárs, Magyar Művészet, Magyar Napló, Nagyítás, Napút, Parnasszus, Somogy, Szépirodalmi Figyelő, Tiszatáj, Új Könyvpiac stb.). A könyv szerkezetileg keretes: a szerzői bevezetés helyén egy tárca olvasható A vers hétköznapjai címmel. Hiába telt el tizenöt év ezen írás megszületése óta, ma is elevenen hat és lüktet a szöveg: „Százféle alakja van, de mindegyikben felismerhető. Az étel ízeiben, szerelmünk illatában, madárfészekben, koporsóárnyékban.” Mert a vers ó- és újszövetségünk a szavakkal, amelyben a szivárvány és a kereszt jelképei annak sokszínűségét és áldozatvállalását mutatják. A kötet említett keretét az adja, hogy az utolsó ciklus (A költészet kalózfelvételei) szintén lírai tárcákat gyűjt csokorba, melyek gyermekkorról, hitvallásról, feladatvállalásról, szellemi útkeresésről szólnak. De keretet ad a kötetnek Jánosi Zoltán harminc oldalas Utószója is. A „személyiség belső útjaira fókuszáló önéletrajz”-ként aposztrofált könyv érdemei között szerepel magas szintű tartalmi és nyelvi megformáltsága. „A kötet írásait tehát akként is lehet nézni, mint egy esszéizált, autobiografikus epika gyöngysorának szétgurult darabjait” – fogalmaz Jánosi Zoltán. Költői hasonlatában kiemeli a kötet két legfőbb ismérvét: annak esszéisztikus mivoltát és önéletrajziságú megalkotottságát. Maga a szerző is ez utóbbit hangsúlyozza a vele készült öt interjújában.

Az interjúk sorában a legkorábbi 2005-ben készült. A beszélgetőtárs Kondor Péter volt. Az elindulástól a költői beérkezésig jutunk el ebben az interjúban, amely önvallomással zárul: „Soha nem próbáltam elvonatkoztatni magamtól: csak úgy tudok elmélyülni, ha magamra koncentrálok.” Ebben az önmagát fókuszba helyező lírai alany úgy tud érvényesülni, ha legitimálja magát. A Bíró Gergely-interjú elsősorban a Szomjúság című regénye (2016) felől közelít az alkotóhoz. Van, amikor a költő úgy érzi: epikus tágasság kell mondanivalójához. S ha nem tud, vagy nem akar Juhász Ferenc-i eposzversekben megszólalni, akkor marad a prózai forma. Ugyanakkor Szentmártoni János itt is hangsúlyozza: „A vers az otthonom, de végre van nyaralóm is, a próza, amelynek verandáján kipihenhetem a hétköznapok fáradalmait, elmélázhatok a világ dolgain, és mesélhetek hosszabban is annak, akit érdekel.” A 2010-ben készült interjúban Szakolczay Lajos az Írószövetség akkor frissen megválasztott elnökségéről kérdezte interjúalanyát. Párbeszédükből világosan kitűnt, hogy Szentmártoni János saját irodalmi szerepvállalásával szeretne példát mutatni arra, hogy az irodalom és kultúra helyzetét egyéni karrierje elé helyezi. Azt gondolom, több fronton is helyt álló, gyümölcsöző kilenc évet munkálkodott a szerző a Magyar Írószövetség élén, s tette ezt önzetlenül, saját költői sikertörténetének félbeszakításával. Folytonosságában érzékelte és értékelte irodalomtörténetünket, és igyekezett a határon túli és az anyaországi magyarság szellemiségét is egységben látni és láttatni. „Olyan tehetséges fiatalok is lehetőséget kapnak általa – utal itt Orbán János Dénesre, s annak Kárpát-medencei Tehetséggondozó programjára –, hogy bizonyítsanak, akik talán soha nem jutnának be a főváros-központú, nagybetűs kulturális életbe.” (Sümegi Noémi interjúja, 2018) A kötetben fellelhető interjúk közül az utolsó a 2020. október 23-án készült beszélgetés. Györgyei Szabó Magdolna elsősorban írószövetségi elnökségi múltjáról, annak eredményeiről, jelen munkáiról és jövőbeli terveiről faggatta interjúalanyát, akit „a magyar irodalmi élet egyik legaktívabb formálójá”-nak nevez. Nem véletlenül. Hogy a Magyar Széppróza Napját évente megünnepelhetjük (Jókai Mór születésnapján, február 18-án), az például az Írószövetség érdeme. Jelenleg az Előretolt Helyőrség című irodalmi mellékletek főszerkesztőjeként határon túlra is nyitott, s a Kárpát-medencei Programigazgatóság vezetőjeként – a KMI 12 program keretében – minden évben tizenkét kortárs alkotót „visz” számos formában az olvasók elé. Ami pedig a jövőt illeti, egy versesköteten és újabb regényén szeretne dolgozni.

Szentmártoni János könyvének közel felét beszédeinek írott-szerkesztett változata adja. Negyvenhat beszéde között egyaránt szerepelnek székfoglaló beszédek, ünnepi beszédek, köszöntők és búcsúztató szövegek. Itt most csak egy csokorra valót emelek ki a szerzői önportré megrajzolásához. Irodalmunk létkérdései között vetődik fel az írott szó kultúrájának fontossága. Ugyanakkor ki kell mondani (és ez a 2011-es beszédhez képest ma is változatlanul igaz), hogy „a szakma és annak intézményrendszere oly mértékben elszegényedett, oly mértékben kivéreztették az elmúlt több mint húsz évben, hogy a honoráriumok és az ösztöndíjak összegei megalázóan alacsonyak. Amíg Krúdy egész éjszakát át tudott mulatni egyetlen cikke árából, addig az ma egy kisebb bolti bevásárlásra sem elég.” Itt ejt szót előadása végén Szentmártoni János az első Versmaratonról, ami mind a mai napig évente megrendezésre kerül a Magyar Napló Kiadó és a Magyar Rádió szervezésében. 2013. július 4-én hangzott el egy nagy és szép ívű beszéd a 10. Partiumi Írótáborban Nagyváradon Szárszó irodalmi öröksége címmel, amelyben mintegy kordokumentációként szerepelteti Szentmártoni János íróelődjeinek felszólalásait: Féja Gézáét, Veres Péterét, Kovács Imréét, Kodolányi Jánosét. „Olyan közösség maradhat csak életben népként, s nem csupán elmosódott embermasszaként –, amelyik megőrizi gyökereit, azokat a világ testébe hajtja, valós értékeivel tisztában van, büszke rájuk, s az újabb nemzedékeket is erre neveli” – hangzott el végső konklúzióként. A különleges című – A lélek oxigénje – alkalmi beszéd a 84. Ünnepi Könyvhéten hangzott el Székesfehérváron (2013. június 6.). „A művészet a lélek oxigénje – a könyv, az alkotás pedig az oxigénpalack.”  Szentmártoni János a Szent István Emlékévhez kapcsolódóan állapítja meg, amit ma is magunkra vehetünk: „Lassan ezer éve tékozoljuk ezt az örökséget. Képtelenek vagyunk felülemelkedni önmagukon, gyarlóságunk rabjai vagyunk. Emberségünket széthúzás és acsarkodás, ízlésünket a giccs és a dilettantizmus, erkölcsünket a pénz és a hatalom morzsolja föl.” Szentmártoni János köszöntő beszédeket intézett többek között Buda Ferenchez, Szilágyi Istvánhoz, Kiss Annához, Szepesi Attilához, Kovács Istvánhoz, Lezsák Sándorhoz, Kányádi Sándorhoz, Csoóri Sándorhoz vagy a közelmúltban elhunyt Kalász Márton 80. születésnapjára. Húszéves ismeretségükre alapozva jegyzi meg, hogy második verseskönyvéhez Kalász Márton írt fülszöveget. Szól írószövetségi múltjáról, költészetéről. (PIM, 2014. szeptember 16.) Pályaáttekintő búcsúbeszédeket is olvashatunk a kötetben: például Marsall Lászlóról, Csontos Jánosról, Dobozi Eszterről, Hárs Ernőről, Fejes Endréről vagy emlékbeszédeket Lászlóffy Aladárról, Bella Istvánról, Utassy Józsefről, Nagy Andrásról, Határ Győzőről, Cseres Tiborról, Weöres Sándorról, Somlyó Györgyről. A 2009 és 2019 között elhangzott beszédek retorikailag tökéletesre csiszolt szövegekként kerültek be a kötetbe. Van egy pár, már publikált hangzó anyag, de kb. negyven beszéd csak itt olvasható szerkesztett formában.  

Végezetül essék szó röviden a válogatott írásokról. Jánosi Zoltán a könyv Utószavában, amely alkotói portré is egyben, illetve Hegedűs Imre János Boka a grundon című recenziójában szépen szétszálazták, majd egy kévébe kötötték Szentmártoni János írásait, amelyek között találunk hosszabb írói tablót többek között Csillag Tiborról és a mesterének tartott Kárpáti Kamilról, valamint rövidebb recenziókat Háy János, Majoros Sándor, Tóth Erzsébet, Falusi Márton, Ágh István mellett kortársairól, például Csernák Andrásról, Rózsássy Barbaráról. A Mintha Isten szemébe néznénk fejezetben kikacsint a társművészetek felé, és Bakos Zoltán fotóművészről, Móser Zoltán és Kirják Miklós festőművészekről ír. A költészet kalózfelvételei szövegblokk pedig tizenhat tárcát közöl, melyeket kettő kivételével az Előretolt Helyőrségben is olvashattunk az elmúlt években. (Jánosi Zoltán műfaji sokszínűségében tünteti fel ezeket a szövegeket: mikroképnek, miniatűr epizódnak, vallomásnak, emlékképnek vagy esszékarcolatnak nevezve azokat.) A Nagyapám érintése egy olyan keretbe szabott emlékkép az asztalos anyai nagyapáról, melyben az emlékező az eltűnt idő nyomába ered a málnaszörp ízével a sarki kocsmából. A Húsvét utánban pedig a lírai alkatú Szentmártoni János fogalmaz így: „zsong bennünk minden, mint ez a vészterhes, mégis gyönyörű és rügyekben pattanó, szirmokban havazó, földmélyből körénk lobbanó tavasz.” Maga az individuum mondanivalója szökken szárba ezekben az írásokban, a személyes léttapasztalaté, egy olyan sorsfolyamé, amely a lélek forrásából ered, és a kiteljesedés óceánja felé tart.

A katarzis nyomában esszenciájában hordozza Szentmártoni János felhalmozott tudását irodalomról, kultúrpolitikáról. Ahogyan mondja, nem álszerény, el tudja helyezni magát a mai magyar irodalmi élet térképén, ugyanakkor azt is tudja, hogy sok minden pillanat kérdése az életben: s ahogyan meg kell tudnunk élni a sikerek mellett a személyes veszteségeinket, úgy kell tudnunk belső csöndünk szavaira is figyelni, eszmélni. Mert csak így érdemes csinálni valamit. Egy bizonyos: Szentmártoni János monumentális szövegkorpusza az elmúlt huszonkét év irodalmi eseményeinek bőséges tárháza, melyet nemcsak a szakma emberei, de a hétköznapi olvasók is nagy haszonnal forgathatnak. S habár „csupa felzaklató gond-görgetegből áll a kötet – írja Hegedűs Imre János recenziójában –, mégis az az érzésünk támad, nyugodtak lehetünk: Szentmártoni János személyében jó gazdájára talált a magyar irodalom.”

Szentmártoni János: A katarzis nyomában. Válogatott írások, beszédek és interjúk. Budapest, Magyar Napló, 2021.

Juhász Kristóf: Kérdések irodalomról és másról

Nemrég jelent meg Szentmártoni János A katarzis nyomában – Válogatott írások, beszédek, és interjúk (1998–2020) című vaskos (570 oldalnyi) kötete, afféle közéleti összegző jelleggel. De további leírás helyett forduljunk a tényekért Jánosi Zoltán Az újragondolt nemzet című utószavához:

„A kötet a szerző 1998-tól 2020-ig alkotott – nem szépirodalmi, hanem annak alkotásaira, alkotóira, folyamataira, irányuló – írásainak válogatott anyaga (…) nem csupán az írószövetségi elnöki tisztsége alatt született e tárgyú munkáit összegzi (Szentmártoni 2010 és 2019 között töltötte be e tisztet, és még rengeteg más felelős pozíciót vállalt és vállal azóta is – J. K.), hanem az azt megelőző tizenkét év azonos tematikában fogant műveit is. A tíz fejezetre osztott és – az előhanggal együtt – kilencvenkilenc írásművet tartalmazó könyvet alapjaiban a Válogatott írások, beszédek és interjúk alcím alá rendelt különböző műfajcsoportok tagolják, amelyeknek jelentős része – akár olvasásra, akár szóbeli előadásra szánt munka volt is eredetileg – az esszé tágasabb fogalmába sorolható. (…) Szentmártoni János kétséget sem hagy afelől, hogy amikor az irodalomról szól, a létezés egyik legfontosabb értékéről beszél, s ennek a saját életéhez is elemien hozzárendelt entitásnak a védelmében, érdekében elmondott, leírt szavairól, cselekedeteiről, küzdelmeiről és eredményeiről fog számot adni ebben a könyvben.”

Vagyis egy nyilvánvalóan a közjót szolgáló ember gondolataiba csöppenünk – épp ezért e könyvet legjobb szívvel ajánlom mindazoknak, akik hasonló szolgálattétel vágyát dédelgetik lelkükben: lássák, mivel jár az ilyesmi. Egyébként pedig mindenki, akit a legutóbbi idők hazai irodalmi életének mozgásmintázatai érdekelnek, bőven találhat benne jó olvasni- és töprengenivalót.

Akad itt a közelmúltra, a majdnem-jelenre reflektáló gondolatmenet bőven, például az egyik legizgalmasabb gondolatmeneteket fölvető, A tegnap holnaputánja című, 2011-ben a Hitelben megjelent esszében:

„A kulturális alternatívák pedig ritkán mutatnak kiutat, gondoljunk csak a kortárs drámák többségére. Pusztán szembesítenek, jó esetben úgy, hogy segítenek kiröhögni a világot, amelyben élünk, s amely megalázó helyzetekbe kényszerít minket. Ilyeténképpen a problémákat csak elmélyítik, s nem feloldják. Ugyanakkor eszközt vagy módszert nem javasolnak az egyéni küzdelmekhez. Mindez a kiáltástalanság, amely elől menekülünk, további uralmát erősíti. S ez szükségszerűen a nihil és a káosz melegágya, amit bizonyos politikai erők előszeretettel ki is használtak, sőt, a kereskedelmi médiumok továbbra is erre építenek annak érdekében, hogy az embereket tovább altassák. (…) Ahogyan egy fiatalabb költőkolléga könyvbemutatóján is fogalmaztam nemrég: nem könnyű költővé válni egy olyan világban, amelyben nincs semmi költői. Egy olyan világban, amely látszólag a logikára épít, de a lényegében nincs semmi észszerű. Amely a rend illúzióját élteti, de díszletei mögött a káosz tivornyázik. Amely az embert helyezi mindenek elé, miközben egész embertelen. Amely a szabadságot tűzte ki zászlajára, de rabszolgák millióit veri láncra s vonultatja föl nap nap után a Pénz delejező trónusa előtt.”

Szintén érdekes kérdésekkel operál az Irodalmunk létkérdései című esszé, melyben tényszerűen taglaltatik egy kortárs író életpálya-modellje a pályakezdéstől a különböző kitüntetésekig, illetve kitér a könyvkiadás és a pályázás problémáira is. 2011-es az esszé, azóta eltelt némi idő, épp annyi, amennyi egy tanulságos számvetéshez elegendő.

Egymásra torlódva – Nemzedéki kérdések közelmúltunk magyar irodalmában című esszéjében is hasonlóan égető kérdéseket vet fel:

„Sokan a Gutenberg-galaxis és a hagyományos folyóiratok haláláról vizionálnak. Nem az az eldöntendő, hogy szükségük van-e az embereknek irodalomra, hanem az, hogy miképp ér el hozzájuk, hogyan tudja megszólítani őket. (…) Lehet-e a költő rock-gitáros vagy slammer, showman vagy villalakó? Annak érdekében, hogy felfigyeljenek rá, s általa az irodalom jelenére? Meddig nem sérti a jó ízlést? Mi az a határ, amelyet már nem illik átlépnie? Miképp tud úgy megnyilvánulni, hogy potenciális olvasóit lehetőleg ne elriassza, vagy megtévessze, hanem meghódítsa? Nem is elsősorban magáért, hanem az irodalom szeretetéért. Hol az a pont, amikor még tiszta lelkiismerettel vállalhat felelősséget, s nem árulja el hivatását?”

2019-es ez az írás. Azóta talán akadtak, akadnak válaszaink is. Mindenesetre Szentmártoninak ez az írása (is) beszélgetésre, vitára inspirál.

De akadnak persze jócskán személyes hangvételű, vallomásos, intim gondolatmenetek, visszaemlékezések is, azokról, akik már nincsenek köztünk, vagy az elmúlt gyermekkorról, vagy épp ünnepeinkről. Az egyik legszebb a Húsvét után című:

„Ha köröttünk nagy is a zaj, mi csönddel fizetünk a békéért, amelyre oly régóta vártunk. Hogy ne kelljen szégyellni magunkat a nagy elszámoltatáskor. Hogy ne kelljen többé kisomfordálni a mellékajtón. Merjük vállalni tetteinket. Merjünk jó ügyekért síkra szállni, s ne csupán sodródó áldozatok legyünk. Hogy miután legyőztük a tébolyt, ne váljunk mi magunk vírussá, ellenséggé, egymás farkasaivá. Húsvétkor feltámadtunk, ha karanténban is, ha belső száműzetésben is, ha furcsa és önként vállalt dermedtségben is. Kiléptünk a fénybe, megfürödtünk benne, még ha vértől iszamós úton jutottunk is el odáig. Megválthatjuk egymást és önmagunk, ha átvesszük a keresztet. Megválthatjuk egymást és önmagunk, ha megismerjük a magunk keresztjét. S rogyjunk le akárhányszor is a porba, mindig fölállunk, hogy jobbá tegyük a világot.”

Szentmártoni János: A katarzis nyomában. Válogatott írások, beszédek és interjúk (1998–2000). Magyar Napló, Budapest, 2021.