Levelek a Weöres- és a Hamvas-sétány kettős fasorából

Hamvas Béla nevével Weöres Sándor kétkötetes Egybegyűjtött írások című könyvében találkoztam először. 1976-ban az Új Írás (11. számának) hasábjain leltem az első írásra Hamvas Bélától. A Jóisten uzsonnáját, az eperről. Ugyanúgy számban maradt a miniesszé szavainak az íze, mint a gyermekkori eperé, szamócáé. Az epret a mai napig tejföllel s kevéske kristálycukorral eszem. Olvasom, Dragomán György is!

„…kipróbáltam – semmihez sem hasonlít, se a tejszín, se a joghurt nem tudja úgy előtérbe tolni az eper sajátos aromáját, mint a friss tejföl. Vegyetek tehát friss, finom, nem túl nagy szemű epret. Csumázzátok ki, vagy vágjátok le a végét. Szórjatok rá egy nagyon kevés kristálycukrot. Egy villával forgassátok bele, hogy megroppanjon, megtörjön. Tegyétek hideg helyre, várjatok egy fél órát. Kanalazzatok rá tejfölt, figyeljétek, hogy az eperlé halvány rubin ragyogása hogyan oldódik könnyű rózsaszínné.”

A Hamvas-szöveg azóta a középiskolások irodalmi szöveggyűjteményében is helyet kapott:

„A bűnbeesett ember a tejfölös epret jégszekrénybe teszi és természetellenesen lehűti. Ez ellen a leghatározottabban tiltakozni kell. Bizonyos hőfokon alul a gyümölcs ízéből éppen úgy veszít, mint a bor. A helyes mérték a pincehőfok, vagy ami ugyanaz, az ember az edényt, tulajdonképpen az eszményi a cserépedény, a fém elvetendő, a kútba ereszti és néhány óráig ott tartja. Legjobb az epret délelőtt a friss reggeli szedésből, délelőtt tíz óra tájban elkészíteni és délután három- fél négyig hűvös helyen tartani. Mert a tejfölös eper elfogyasztásának klasszikus ideje, amikor a déli hőség már fölengedett és a levegő enyhülni kezd, vagyis fél négy. A Jóisten, amikor ebéd utáni szundikálásából felébred, az epret ilyenkor eszi uzsonnára. Odateszik az árnyékos teraszra, az asztal fölé a diófa hajlik, ott eszi meg kiskanállal, mielőtt ismét a szőlőbe megy. Mert aki nem tudná, a Jóisten a világon a legmagasabb rendű munkát végzi, vagyis szőlőműves. Uzsonna után megnyugodott gyomorral és kedéllyel a rafiát övébe dugja, a metszőollót zsebre teszi, a kapát megfogja és kimegy a tőkék közé, hogy a szabálytalan hónaljhajtásokat levagdossa, a lazult vesszőket megigazítsa és ahol gyomot talál, azt kikapálja.”

Már egyetemista voltam, amikor Szigethy Gábor Gondolkodó magyarok sorozatában megjelentetett három Hamvas-tanulmányt A világválság címmel. Ez volt az első – közel száz oldalas – Hamvas-könyv, amit kézbe vehettem. A mai napig őrzöm e példányt 1983-ból.
Hamvas Béla 1936-ban a világ úgynevezett krízisirodalmát gyűjtötte össze munkaadójának, a Fővárosi Könyvtárnak használatára. A művek jegyzékéből, ez is önálló szellemi tevékenység lett volna önmagában, bibliográfiát állított össze. Könyvtárosi és tudósi tevékenységéből izgalmas irodalmi műve született. (Munkáját a könyvtárban külön is elismerték, jutalommal honorálták.)
Ha egyetlen mondattal akarnánk összefoglalni, miről szól A világválság című tanulmánya, annak a következőképpen kellene szólnia: Az emberiség története válságok (krízisek) története, s minden korból ki kellett jutni, az egyik reménytelenségből a másik kor reménytelenségébe. A többi továbbgondolásra vár. Vajon miért fuserálódott el – akár időről időre is, egyre – mindaz az érték, szépség, tudás és kincs; sorra az élhetőség minden kerete, amit az ember csak létrehozott, fölhalmozott, s miért, hogy ugyanaz történik a harmincas évek közepén, a krízisben esélytelenül a katarzisra?
Szinte arcul üti az embert egy mondat, amit Szigethy Gábor legelőször Hamvastól idézett az előszóban:

„A járvány úgy kezdődött, hogy mindenki trónkövetelő lett.”

Ezt a gondolatot azaddig valóban Weörestől ismertem:

„Én is világot hódítani jöttem
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.”
(Rongyszőnyeg, 13)

Weöres Sándort Hamvas Bélának Várkonyi Nándor mutatta be 1944-ben, s a valóságos kézfogást követte – ha már meg nem előzte – egy jóval erősebb szellemi kötés közöttük. Törvényszerű volt a találkozásuk, s hogy megismerték egymást, hiszen Weöres verse, a Merülő Saturnus című egyformán szólt mindkettejükről. A Weöres-vers ugyan 1968-ban jelent meg – akkor címadó versként – kötetben, de néhány évtized ide vagy oda nem jelent semmit az ő barátságuk esetében.
Weöres olvasta Hamvas Béla – életében egyetlen, 1943-ban megjelent – esszékönyvének Vízöntő című esszéjét. (A láthatatlan történet első címváltozata is Vízöntő volt.) A Vízöntő és a Merülő Saturnus a spiritualizmus trónfosztásáról szól, arról a szellemiségről és lelkiségről, amelynek a modernitásban szükségszerűen vereséget kellett szenvednie:

„Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal.
Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj
nagyszerűség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot
kitúrja – bánjam-e – már nem hivatásom, agyarat döfnek
belém…”

A szellemi lét hirdetőit a kor lefokozta. Ne feledjük, a pásztorbot szakrális attribútum is. (Volt.) Weöres emígy fejezte be 1945-ben levelét: „Hamvas Bélát köszönti Weöres Sándor disznópásztor”, jelezve, hogy szellemi szerepére még nem lelhetett rá, vagy azt, mint olyat, a 20. század erőszakos ideológiái már száműzték is a kultúrtörténetből:

„Ezúttal a barbár, nem mint régebben, a népvándorlás idején, a fejlett és magas embert távolról és kívülről rohanta meg, hanem alulról és belülről. Az emberben magában van a tudattalan, ami feltört, és a társadalomban magában van a tömeg, amely feltört. Ez az új népvándorlás, a barbárság vertikális betörése. Amivel együtt jár, hogy a helyzet nemcsak kívülről változik meg; a fejlett és magas ember elűzésével és a fejlett és magas életrend elpusztításával az ember pszichológiai helyzete is megfordul. Ami felül volt, az most lekerül, s ami alul volt, az felmerül. A tudattalan jut fel, a tudat pedig le. Nem az értelem van fent, hanem az ösztön, nem a fény, hanem a homály, nem a paradiso, hanem az inferno…”

Hamvas szerint a Halak csillagképből a Vízöntőbe átlépő Földre kozmikus erővel tör az új típusú barbárság. Napra pontosan meg tudja mondani eljövetelének idejét (1962. február 4.) A legújabb ’uralkodóosztály’-t elnevezte csirihaunak. (Ne keressük a szót a szótárakban, költőien játékos, Hamvasra oly jellemző. Csirihau = csürhe. Hamvas fantázia-névadásainak tezauruszát lásd Karnevál című regényének végén („…minden szereplője imagináció…”)!

Hamvas Béla Kenyeres Imre folyóiratába, a Diáriumba többször is írt Weöresről. Nem arról van szó, hogy mit dicsért vagy mit kifogásolt Hamvas Béla Weöres lírájában, hanem az, hogy a legméltóbbnak éppen a csöngei poétát találta a maga költőeszményéhez. Nem kellett kitalálnia egy dunántúli írástudót, aki a tájról, a vidék mítoszáról, a hazáról, a metafizikáról érvényesen tudósít verseiben. Sőt! Született költőre, tudós költőre, játékos költőre talált egyetlen személyiségben:

„Weöres Sándornál az ember tanúja lehet annak a folyamatnak, mikor a költőben lassan megérik a tárgyi világ iránti bizalmatlanság, a külső világ káprázat volta: mikor a költészet kezd visszavalósulni; a költő elkezd visszatérni – először a mitológiához...”

Még éppen csak, de létezett mester és tanítvány kapcsolat. Weöres 1946. január 14-én kelt levelét emígy kezdte, majd zárta:

„Kedves Mester! …Gyakran gondolok Rád, s többnyire nem az értelmemmel, hanem a lényemmel; ahogy a kő emlékszik a vízre, mely időnként hömpölyögteti. Jólesik, hogy Te is gyakran vagy velem. Ölel – Sándor”

Így gondol mesterére a tanítvány, miközben a mester is lehet tanítványának a tanítványa. Ki tudja, nem éppen Weöres Sándor Medúza-béli hársfamotívumai hatottak-e Hamvasra, aki az egyik legszebb magyar esszét írta a balatonfüredi-arácsi hársról. A következők:

„A hársfa mind virágzik,
a csíz mind énekel,
a lomb sugárban ázik,
csak szíved alszik el.”
(Rongyszőnyeg, 76.)

„Hajdan hársfa voltál, szelíd és erős,
átölelt a levegő és lengedeztél csöndesen,
ó, én kedvesem, merő hullámzás voltál mint a víz…”
(Hajdan hársfa voltál)

Hamvas Béla a szelíd és erős hársfáról ír ihletetten:

„A koloskai hársfa heroikus fa. Nem szép. De az élet erejének nagyszerűsége nincs ilyen sem Homérosznál, sem szoborban, sem beethoveni zenében, sem nietzschei filozófiában, sem caesari sorsban. Ez a néma küzdelem, amit egyedül küzdött százötven évig itt, kedvezőtlen hegyoldalon, rohamos esők, marcangoló szél, lezuhanó kövek között, óriási tömbök alatt egy szűk völgytorokban. Meg kellett magát feszítenie, elvesztette minden formáját, meg kellett alkudnia, nem volt szabad könyörületet ismernie, pillanatra sem, kegyetlen nyugalommal, előrelátással, kitartással és kitartással tudott csak szüntelenül nőni, s ma, mikor már győzött, harcán már túl van, ráncosan, megviselve, megnyomorítva tud ilyen egészséggel nevetni, nevetni. Mit tudnak még neki mondani az életről ezek után, amin ő nem nevet? Mivel fenyegethetik még? Mitől félhet még?”
(Fák)

A füredi hársak családfáját Szőcs Géza vázolta fel legutóbb, 2019-ben, akkor nem említette ugyan az általa oly nagyra becsült Weörest, akit most hozzágondolhatunk az idézethez:

„…aki még soha nem járt a Koloska-völgyben, de olvasta Hamvas Bélát, tudja, hogy legalább egy hársfa igenis van ott – még ma is látható –, méghozzá egy jól azonosítható, feltűnő alakú hársfa. Ez növeli a valószínűségét – számomra a bizonyosságát – annak, hogy Faludy fája valójában azonos Hamvas Béla hársfájával, az rokona vagy tán leszármazottja Vogelweide hársfájának, mely viszont lehet, hogy őse a Salvatore Quasimodo által megverselt hársnak, amúgy pedig mind rokonai egymásnak s így ennek a fának is itt, amelyet 19 évvel ezelőtt ültetett Sava Babić Hamvas Béla emlékére, tiszteletére és megidézésére és megszólítására.”
(Szőcs Géza: Faludy, Hamvas, Tagore)

Ahogyan a XVI. században a matematikusok körében elfogadottá, sőt, szükségszerűen alkalmazottá vált az imaginárius (a képzetes) szám, úgy a képzelet valóságáról engem Weöres Sándor győzött meg visszavonhatatlanul:

„Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit gondoltál, megteremtetted.” Az idézetet A teljesség felé című könyvből vettem, amelyet a költő a következőképpen dedikált: „Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett bennem harmóniát.”

Hamvas Béla arról a Medúza című verseskötetről írt értő tanulmányt 1944-ben, amelyben Weöres Gulácsy Lajos imaginárius világa igézetében húsz strófás ciklust adott közre Dalok Na Conxy Panból címmel.
Weöres Sándor nem csupán szülőfaluja, Csönge térképét rajzolta meg, s jelölte be rajta a családja házait, az iskola és a templom helyét, a faluba futó utakat Celldömölk, Asszonyfa és a Rába felől, hanem kitalált birodalmak (Mahruh veszése), fiktív országok, nemzetek hely- és földrajzi vázlatait is ábrázolta (a 23 000 évvel ezelőtti Gurt), sőt, egyeseknek megírta irodalomtörténetét is. 1946. november 7-én így fordul levelében Hamvas Bélához:

„A múltkor leírt dolgot még egy követte: november 1. utáni hajnalban egy álom, melynek meséje nem is volt. Az álom kb. 30-40 épületrészt és szoborcsoportot mutatott, s nem volt hozzá más kommentár, mint egy helyérzés, hogy az indiai Kudserat-félsziget és Kelet-Afrika közt elterülő földrészen vagyok. Ez az elsüllyedt ősföldrész: Gondvana… Ez a földrész már nem szenvedett válságot, Babits Mihály szavával: lemosdotta az életet.”

A képzelt város című prózaversében leírást is adott a harmincmillió lelkes, kitalált metropolisz mindennapi életről:

„Igen, érdemes volt ezt a várost létrehoznom, bár magam iszom meg a levét: őgyelgek a hosszú, nyílvessző-hegyességű utcán, egy fillérem sincsen, saját teremtményem közepén éhenhalhatok. A feliratokat figyelem: Vorparaganteu, ez a hosszú utca neve,s ezt értem is, Pirostelep-utat jelent; s odább egy tér a Csombari, a Hattyúvirág, villamos-sínek szövevénye közt tengődő füves-bozótos pásztáival. És ezen túl a barnavízű kisebb-nagyobb csatornák, a Jenu-k és Jad-ok…”

Várkonyi Nándor, Kenyeres Zoltán, Viener Pál, Koncsol László, Lőcsei Péter és Weiner Sennyey Tibor dolgozták fel Weöres életművének ezt a szokatlan geográfiai halandzsa-hagyatékát. (Koncsol még értelmes fragmentumokra is lelt: Mántikaténikatá = görög mántikaténi katá, ’jövendölték pedig akkor’.)

Hamvas Béla 1945 előtt több esszéjében (A babérligetkönyv korszaka ez) szintén megfordult maga teremtette téridőben. Nem létező könyveket és recenziókat ismertetett ő is.  Elképzelte – mintegy negatív utópiában jövendölte meg – világunkban a dolgok állását (A jövő könyve), amikor már a harmadik időszámítás lesz érvényben a 2667-es holdutazást követően. János jelenéseiben mindazokra a végítélet borzalmai várnak, akiknek neve nem szerepel az Élet könyvében.
Hamvas Béla e látomásból vett konkrét könyvről beszél:

„A jövő könyve az abszolút térben külön a könyv őrizetére készült palotában van… Lapjainak száma még harminckét millió négyszázhatvanháromezer ötszáznyolcvanegynél is sokkal több. Tartalmazza az emberiség történetét az első ember születésétől az utolsó ember haláláig.”

Hamvas ugyanebben A babérligetkönyvben az Imaginárius könyvek című kisprózájában szó szerint megszabadult a recenzens-írónak azon kötelezettségéről, hogy műfajában könyvekről kell jót vagy rosszat mondania, vagy éppen kifejtenie azt, ami abból hiányzik. Hamvas Béla ebben a kis remekében a legrokonabb Weöres Sándorral, s annak komplementer-világával.
Teljesen egyre megy, hogy a múlt vagy a jövő felé indult-e teremtő képzeletük:

„Az ügynöké a világ, a hatalom, a pénz, a kényelem, a művész pedig ebben a világban teljesen idegen, egyoldalú és bolond. De nincs művészet bolondság nélkül. Sőt produktív élet sincs. Mert most következik a legfontosabb: a művész irrealitása csak látszólag bolondság; valójában ez az igazi realitás.”

Imaginárius évszázad, város, könyv vagy glossza? Igen, léteznek ők. Lásd Rilke költeményét az Egyszarvúról, az Unikornisról: attól van, mert valaki elképzelte. Nota bene! Weöres Barbár dalának alcíme: Képzelt eredeti és képzelt fordítás! (Itt a ’barbár’ jelző nem a kulturálatlan szinonimája, ellenkezőleg, egy másik, távoli kultúrára mutat!)

Dzságulberár kicsere

„áj ni musztaszemo
áj ni mankütvantaszemo
adde ni maruvabato! jaman!”


Szél völgye farkas fészke

„mért nem őriztél engem
mért nem segítettél engem
most nem nyomna kő! ajaj!..”

Hamvas Béla filozofikus prózája és Weöres költészete több ponton is úgy találkozott, mintha szimbiózisban éltek volna. Legfőbb bizonyítékul számomra az az esszé és az a vers szolgál, amely a kőről és az emberről szól. Mindkét alkotó egész pályája során csodálta a Stonehenge súlyos, ugyanakkor ég felé nyúló kőtömbjeit.

Weöres amerikai néger „spiritual song”-ot énekel a kőről:

„…tágulj tőlem, szólt a szikla.
Rejtőzködnöm nem lehet.
Elmentem a kősziklához,
ráhullattam könnyemet.
Szólt a szikla:
én is égek, szenvedek!”
(A kő és az ember)

Hamvas így elmélkedik:

„Vannak hóbortos, szenvedélyes, tüzes, szelíd, vidám kövek. Vannak alattomos, gonosz, buta, tragikus kövek. De minden kőben van valami mérhetetlenül szenvedő. Ami az élő lényben a büszke és hiú élet szabadsága, azt a kő nem ismeri. Ezért minden kő szenved. A szenvedés lényege: küzdelem a súly ellen – a nehézség, a tömeg ellen. Irtózatosan tömör, súlyos – rettentő tehetetlen szubsztanciában állandó meddő erőfeszítés, hogy saját súlyát legyőzze. A kő anatómiája ezzel a hiábavaló erőfeszítésen megbukott szenvedéssel találkozik.”
(Stonehenge, a szikla extázisa)

Az egzisztencialista fájdalom képi ábrázolását Weöres Sándor még korábbi mesterétől, Babits Mihálytól is tanulhatta. Babits a minden élethez szükséges, fényt adó Napot, melyet istenként tisztelt az emberiség, a földi reménytelenség, halott kopárság képzetét keltő kővel azonosítja metaforájában:

„…minek … a nap, ez égő sziszifuszi kő?”

Weöres Sándor A kő és az ember című kötete a Nyugat kiadói emblémájával jelent meg 1935-ben. Hamvas Béla tanulmánya az Archai esszégyűjteményben látott napvilágot. (Az ebben szereplő meditációk 1932 és 1945 között születtek.)

Weöres Sándor a dunántúli tavaszban azért sóhajtott fel, mert örömökre itt a földön csak a mulandó lel, a veszendő teremtmény, főképpen az ember. Versében a léttelen kőszikla élet után vágyik, ami véges, de a halállal legalább megszabadulhatna önnön formájától, súlyától, amelyen évezredek esői és szelei lassan csiszolhatnak csak. E múlhatatlan szikla fölcserélné sorsát a múló életű emberével. Nem is akarja artikulálni fájdalmának hangját. (Jézusnak van egy gyönyörű mondata: ha ő elhallgat, a kövek fognak megszólalni helyette.) Tragikus a kő legbensőbb vallomása, amely inkább monológba, panaszos zsoltárhangba hajlik, egekig hatol:

„Szólt a szikla: én is mennybe
mennék, mint te, én is égek,
én is mennybe mennék, mint te,
én is égek, szólt a szikla.
Rejtőzködnöm nem lehet.”

Hamvas Béla prózájában beteljesedik a kő óhaja. Extatikus állapotban elmozdul az ég, a menny, vagyis a halott teremtmények kegyelem által elnyerhető jogosultsága, az üdvösség felé:

„Stonehenge fenségének titka, hogy a követ felemelte, a levegőben tartja és szabaddá tette. Nem a faragott oszlopot, azt, amely elveszítette ősi alakját, természetét. Stonehenge kövei vad és elementáris sziklák, faragatlan, az őskőből letépett tömbök. Itt nem átszellemült és megmunkált kő válik szabaddá, hanem az igazi, az elemi, az ősi és a vad. Ez a kő szenvedélyes gyönyöre: fent a levegőben táncolni. Ez Stonehenge: a táncoló szikla.”

A megvédendő személyes lét, vagyis a világ krízisével szemben az egyén mindenkori boldogságra, sőt a megváltásra, végül az üdvözülésre való vágya annál erősebb lett, minél többet sebezték.
Hamvas Bélát száműzték a szellemi élet legkisebb zugából is, B-listázták, segédmunkásnak, raktárosnak tették meg, kényszernyugdíjazták. Nem fizikailag likvidálták, hanem olyan helyzetet teremtettek a számára, amelyben – gondolták – úgyis összetöri majd magát.
Ám élete egyik legfontosabb művét, a regényét írta meg 1948 és 1951 között. Amikor valaki hiába küzd az egzisztenciájáért, még mindig dolgozhat az üdvösségén. Weöres ezt úgy mondta A teljesség felé egyik axiómájában, hogy annak az embernek, aki befelé néz, világmegváltó szándékáról sem kell lemondania. „Népedet és az emberiséget csak azáltal javíthatod, ha önmagadat javítod.”
Tehát Hamvas Béla életgyónással egyenértékű regénybe fog. S a könyv, amelynek megjelenésre hasztalan várt – Sütő András drámájának szavaival élve – önmaga megőrzésének legutolsó menedéke lett. A Karnevál…
Weöres Sándor fiókjában is – a publikálás reménye nélkül – gyűlnek a Hallgatás tornya versei. A fenyegető valóságban a kiszolgáltatott én néha több személyiségre is szétesik. Példa a filozófustól és költőtől az én háromságára:

„Hárman vagyunk, ha egymagam vagyok. A háromságomat ki érti meg?
Egyikünk bölcs, mint a kő és éppoly rideg, hideg.
Másikunk nyárspolgár és langyos-meleg, akár a szörp a nyári napon.
Harmadikunk dilinós kicsit és költő is és gyerek nagyon.”

Weöres Sándor fenti verse, az Önkarikatúra, 1933-ban jelent meg a Nyugatban. Miért ne hatott volna Hamvas Bélára, aki a Karneválban Schnoen Alajos alakját-személyiségét éppen megtriplázva ábrázolta:

„Tegnapelőtt ő Schnoen Alajos volt, és a saját címére írt képzelt barátjának, aki szintén ő maga, ez a barát Turcsika Szelenár, ő maga – …Tegnap ő a levelet megkapta, és akkor ő ténylegesen átváltozott Turcsika Szelenárrá. De ő tegnap levelet írt Bajnád Edelénynek saját címére, és ma a levelet megkapta, és akkor átváltozott Bajnád Edelénnyé. Ő ma ismét levelet ír, de már ismét Schnoen Alajosnak, a levelet holnap megkapja, és ő holnap ismét Schnoen Alajos lesz…”

A hamvasi ’én’ nem csupán triplázódott, de megháromszázszorozódott a regényben. A filozófus kiírta magából a démonait. Weöres ezt így mondta a Teljesség felé egyik axiómájában:

„Bontsd szét egyéniségedet és szabaddá válnak lelked végtelen áramai, melyek nem benned vannak és nem kívüled, áthatnak mindenen.”

Aki tehát kigyomlálja bensőjéből a gyomot, saját szeméből kiveszi a szálkát, meglehet, hogy egy elgazosodó világot juttat levegőhöz, vagy éppen valamely fontos értékről gurít le egy gerendát. Hamvas Béla a világ által megalázott, félreállított egyéniségét bontja szét regényhősökre, akiket művében – akár egy nagy színpadon, cirkuszban, bálteremben vagy labirintus alaprajzú város maskarás ünnepén – fölléptet, szerepeltet.
A regény címe, a Karnevál, a húsvét előtti 47. napot, a húshagyó keddet jelenti, amikor szabad a jelmezes, maszkos mulatság, de csak a hamvazószerda beköszöntéséig, azaz éjfélig. A karneválok ekkor véget érnek, elköszönnek a keresztények a hústól s kezdetét veszi a böjt. Elmegy a tél, jön a tavasz. A hívők leveszik az álarcukat. A hamis (ál-) és az őszinte arcnak misztériuma van.
Magát az életet is azonosították a színpaddal, a karnevállal a régi gondolkodók, a valahai festők és írók. Hamvas Bélára komoly hatással volt a hajdani clownok bánata, például Watteau Pierrot-ja, Arlequint pedig – kedves Schumann-művének, a Karneválnak a bohócát – egyenesen az emberi lét főalakjának nevezte.
Hamvas Béla több mint háromszáz bolondos figurája egyben a filozófus regényíró alteregója is. Akinek ennyi személyre kényszerül kivetülni a személyisége, mint egyén – nyilvánvalóan – válságban van. Ha csak egyetlen arca lenne, az igazi, semmi gondja nem volna.
A világszínházból nem lehet kilépni: „Az az alaptétel, hogy a pácban mindenki benne van.” Bohócnak lenni talán a legjobb. Ő a tarot legerősebb lapja. A bohóc. A bolond.
„…mindig nevet és gondtalan és van valami legyőzhetetlen ereje. Hülye és mégsem az.”
(Arlequin)

Hamvas Béla szerint bár a bohócok a szívűk mélyéig szomorúak, melankóliájukból mégis derű nő, s ez teszi szabaddá őket. Ez a kiküzdött s kegyelemtől kapott derű szavatolja a diadalukat.
Weöres Sándor is írt egy A bolondok énekeiből című füzért, s írt A bohócok énekeiből öt négysoros strófát, valamint Arlequin címmel a Tűzkútban szonettet. Az utóbbi Weöres-vers törékeny alkatú bohóca csak vezeklésként tudja szerenádját elénekelni, mert tisztában van az alig hihető csodával, hogy addig gyöngédsége dacára is elpusztíthatatlannak bizonyult.
Hamvas Bélának sok-sok arca van a Karneválban. Életművében ő maga is megerősítette Babits igazát:

„…a soknál mennyivel több az egy”
(Októberi ájtatosság)

Miklóssy Endre így összegezte Hamvas „számelméletét”: „Az Egy például nem a legkisebb, hanem a legnagyobb, mivel azt jelenti, hogy rajta kívül nincs más.” Hamvas Béla nagyon is tudta, mi a tét. Egyre őszintébb lett generálgyónása a maszkok segítségével, hogy eljuthasson arcai arcához. Jól ismerte Kierkegaard-t, aki pontosan látta, mi a karnevál vége:

„Az élet maszkabál, és eljátszod szereped az álarcosbálban… Nem gondolsz rá, hogy egyszer eljön az éjfél, amikor valaki leleplez majd.”
(Csanád Béla fordítása)

Alteregói közül az első, Bormester Mihály magát agent spirituelnek nevezi, s ha nem szó szerinti, de műfordítás-értékű magyar megfelelője után kutatok emlékezetemben, akkor egy Ottlik-novella jut az eszembe, amelynek két szereplője azt játszotta gyerekkorában, hogy angyaloknak kémkednek. S ez legalább olyan tisztes mesterség, mint a bohócé, bolondé. Bormester mint angyalok kémje, vagyis ügynöke. Az Isten mint szőlőműves. Hamvas Béla alázattal, de határozottan élt a kinyilatkoztatások, a végső revelációk tömörségével. „Végül ketten maradnak: az Isten és a bor.” Ne feledjük, hogy a regényben elhangzik majd, nem is egyszer: „Az angyal minden ember életében legalább egyszer megjelenik.”
Minden ember más és más világ, de most ne a közhelyre gondoljunk, hanem arra az igazságra, hogy az egyes embereket ugyanazon erősebb létből közelíti meg az angyal, az egy-ugyanazon hatalmas csillagterekből, amelyekbe Rilke szerint ijesztően bele vagyunk szőve. Innen van, hogy bármikor és bármit kövessen el az ember, az csakis egyetlen megítélés alá esik minden időben.
Arra tanít Hamvas Béla az Eksztázis című esszéjében Kung mester félálarca mögül, hogy ami bűn volt Kreón korában, az bűn a 20. században is, és viszont: Antigoné erénye erény marad a Megfeszített átszögezett lábfejénél s a modernitásban is. Ennek a kinyilatkoztatásnak a hangoltságában szabadna csupán élnünk, hogy a magasabb rendű harmóniából egy szépen élhető élet céljából részesedhessünk. E hangoltságot a zene által érthetjük-érezhetjük meg, mit sem ér szemünk látása:

„Hangoltságnak kell mondani azért, mert hangban van meg az emberfeletti hatalom, amely a természetre teremtő hatást gyakorol… A látás a tér érzékelője, és csak a tér határáig terjed. A hallás az időé, de hallani azt is, ami túl van az időn.”

Hamvas mester – Kung mester gondolatára tiszta rímként csendül Weöres Sándor revelációja:
„A hullámokat az számlálja, aki sötétben hallgatja a hullámverést, és nem az, aki látja a tengert.”
(A teljesség felé)

A kinyilatkoztatások meghallói számára az univerzum és az emberi benső világának összehangolása a következő lépés az úton, ne kelljen csillapíthatatlan vágyak igézetében démonian léteznünk, „ösztönökből, kívánságokból és sóvárgásból” őrületszerűen tapadnunk ehhez a világhoz:

„Atman az az ember, aki az életéhséget megfékezi, aki sóvárgást, a középponti vonzatot (pathé [homály/rendetlenség], káma, jin) kikapcsolja, és mit számít, hogy a káprázat világának varázsa elveszett, ha az ember a lét magasabb fokozatai számára alkalmassá válik.”

Hamvas mester – Kung mester gondolatára tiszta rímként csendül Weöres Sándor revelációja:

„Az életet úgy tekintsd, mint az óriáskígyót. Ha távol tartod magadtól, gyönyörködhetsz táncos hajladozásában és bőrének ütemes mintázatában, s gondozhatod és etetheted. Ha magadra bocsátod, rád tekeredik és nem gyönyörködsz benne többé, s nem te táplálod, hanem a húsod és véred.”
(A teljesség felé)

Hamvas Béla az Eksztázis című művét Tiszapalkonyán, 1960. május 15-én rekesztette be. Kung mester beszélgetéseit azonban már 1943-ban közreadta (Kungfutse: Lun Yü. Bibliotheca, 95. p.) Az 1944-ben és 1945-ben Csöngén A teljesség felé című könyvén dolgozó Weöresre ez a kiadvány mind szerkezetével, mind spirituális üzenetével oly mértékben hatott, hogy azt már triviális tényként fogadhatjuk.

„Az az állapot, amit Guénon état primordialnak hív: alapállás. Ez az emberiség eredeti állapota és feltétlen rokon a kinyilatkoztatásra való hangoltsággal. Amikor az ember a kinyilatkoztatást hallja, ...az Ég és a Föld kommunikációjában vesz részt, hallja lent, hogy fent mit mondanak. Ez az ember normál állapota.”

Hamvas mester – Kung mester gondolatára tiszta rímként csendül Weöres Sándor revelációja:
„Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.”

A világ válságát, abszurditását a legjelentősebb alkotók vették csak vállukra, vállalták, de egészével mégsem azonosulhattak. Nem az empátia vagy a részvét hiányzott belőlük, pontos diagnosztákból. Ők mind a világon, mind önmagukon segítettek volna. Közülük a legkülönbek máig segítenek minket is. A világ a válságos állapotaiban mindig is maga volt az egyes ember számára a labirintus. Ennek a félelmetes építménynek az alaprajzára szeretne minden művész és gondolkodó rálelni. A mitikus útvesztőben artikulátlanul üvölt a Minótaurosz, a költő (a poeta sacra) énekel, s orphikus lantjával kezessé teszi a vadakat. Hamvas Béla Karnevál című regényének terében is az utcák a világ labirintus-járatai.
Weöres Sándor labirintus-élménye pályája során szintén szakadatlannak számított. Az Orbis pictus versszakai írásakor Weöres szeme előtt a látható világ képeit illusztrált tankönyvbe legelőször foglaló Comenius példája lebegett. 1653-ban saját rajzaival jelent meg a híres pedagógus Orbis pictus, de még előbb, 1629-ben a Labyrint sveta a ráj srdce című munkája.
Comenius, Hamvas Béla, Weöres Sándor – valamennyien az eltévedt emberiséget szerették volna kivezetni – személyes útkeresésük alkotásokká emelésével-változtatásával – a labirintusból.
Hamvas Béla a Henry David Thoreau-ról írott esszéjében olyannyira azonosult az amerikai gondolkodó (a világ első környezetvédője) eszményével, hogy a következő vallomást tette:

„Ezúttal, mondom, legyen teljesen mindegy, hogy ezt ki írta, Thoreau, vagy én.”

Hamvas Thoreau-írásait olvasva két kivonatot készített, amely szócikkszerűen, esszenciálisan tartalmazta a concordi filozófus világképét. Az egyik a Séta (Walking) címet viseli:

„Egész életem során csak egy, vagy két emberrel találkoztam, aki a séta művészetéhez értett, ahhoz a sétához, amely zsenialitás, ahhoz, amely, hogy úgy mondjam, szent lődörgés. Az angol sauntering szó, amely ezt kifejezi, régi származék. Abban a korban keletkezett, amikor – a középkorban – sokan az országutakat rótták, könyöradományokból éltek, és a Sainte Terre-re, a Szentföldre zarándokoltak. A szent Földre mentek ezek a szentföldezők, ezek a sauntererek, a szent lődörgők…
…Minden séta keresztes zarándoklat, mi sétálók szenvedélyes szívű keresztesek vagyunk. Ha el tudod hagyni apádat, anyádat és testvéreidet és feleségedet és gyermekeidet és barátaidat úgy, hogy nem látod őket többé, ha megfizetted minden tartozásodat, megírtad végrendeletedet, felszámoltad minden függő ügyedet, szabad vagy, és készen állsz ahhoz, hogy sétálni menj…
…A mindennapi séta az élet kalandja. Az ember elmegy az élet forrásához.”

Weöres Sándornak is van egy gnómája, amelyet idézni szoktam, s közben teljesen mindegy, ki mondta először, Hamvas vagy Weöres. Emígyen szóla a csöngei mester 1953-ban:

„a legszebb alkotás a séta
bár a földön nem hagy jelet
ám a piramis rossz tréfa
teng percnyi ezeréveket”
(A Le journal egyik strófája; kiemelés tőlem – NIP)

Weöres Sándor Psyché című remekműve 1972-ben látott könyvformátumban napvilágot. Nem csupán a 18. századi költőnő személyét alkotta meg Weöres fantáziája, de nem létező verseit is megírta. Lónyai Erzsébet nem létezett, Weöres mégis képes volt utánozni a hangját. (Kenyeres Zoltán írt erről Pillantás Psychére címmel tanulmányt. Weöres és Hamvas szellemi barátságáról az 1984/85-ös tanévben Kenyeres tanár úrtól is hallottam, aki tanulmányt írt a filozófusról abba a bizonyos „epres” Új Írás-számba, még 1977-ben.)
A „sohse-élt poetrinának” az ars poeticáját (Lélek és Szerelem) szó szerint a semmiből vagy a teljesség-élményéből rekonstruálta Weöres. A semmiből? Mondhatom-e? Hiszen Psyché, a koholt személy hitvallásának két szava közül az egyik a ’Szerelem’, amelyhez a további évszázadokban a magyar költők Szabadságot, Politikát és Szellemet párosítanak.
Lélek és Szerelem… Weöres Sándor e két örök csodára méltó szubsztanciát a metamorfózisuk pillanatában láttatta:

„S ha majdan egyszer tsendre térek,
Nem forgok többé: meg-lelem,
Hogy Szerelemre vált a Lélek
S Lélekre vált a Szerelem.”
(Psyché confessioja)

Megkockáztatom, Weöres Sándor Hamvas Béla tanainak, de még a filozófus szavakból mondatokat alakító szabályrendszerének is igézetében élt, amikor a szakirodalom már egymástól való eltávolodásukról írt, anélkül, hogy addig komolyan megvizsgálta volna munkásságuk kölcsönhatását. Még a második világháború előtt írta Hamvas Béla A virágszedés lélektanáról című esszéjét. Abban található az a mondatrészlet, amely három évtized múltán visszaköszön Weöres versében:

„A szerelem nagy pillanataiban, amikor a külső és belső világ között a fal leomlik, és nem tudod többé, hol a kint és hol a bent, a test lélekké válik és a lélek testté…”

Akár ez is lehetett volna a befejezés.

2021 karácsonyán azonban
1) egy új publikációról szereztem hírt a világhálóról;
2) volt egy utam Tapolca és Budapest között autóbuszon, majd az ünnepek alatt
3) föllapoztam egy posztumusz Weöres-kötetet, s ekkor – egyetlen versre találva – úgy döntöttem, hogy (akár Tolsztoj Az ördög című kisregénye végén) még egy zárszót kell írnom berekesztésül.
1 – A hír szerint a Kortárs 12. számában Weiner Sennyey Tibor tanulmányt adott közre Hamvasról, Weöresről és Szőcs Gézáról. Elhiszi-e nekem ebben a bizalom-válsággal terhes korban az Olvasó, hogy soraitól független írtam a fenti soraimat? (Várom – örömmel – a folyóirat idei, utolsó számát.) Máig nem ismerem Szőcs Géza azon megcsonkítatlan tanulmányát, melyet Gáll Ernő közölt a kolozsvári Korunkban (A parton Proteus alakoskodik. 1973. évf. 12. szám.)  Hogy megjelenhessen, a szerkesztőknek ki kellett gyomlálniuk azokat a hivatkozásokat, amelyek e dolgozatomhoz igen fontosak lehettek volna.
2 – A busz Tapolca és a Népliget között Pestre és onnan visszafelé is az inotai hűtőtornyok mellett szaladt. Minden olyan, mint volt még Hamvas Béla segédmunkás-korszakában. Csakhogy évek óta pusztulnak a 2001 decemberétől nem működő erőmű épületei. Diákkoromban a buszjáratokra nem hó hullott, hanem pernye. A kísérteties komplexum három hűtőtornya közelében most nappal egy szökdécselő őzet láttam. Visszafordultam, s fenekén a szívalakú világos folt mosolygott. Három-négy órával azelőtt még Hamvas zuglói emléktáblája előtt álltam. Nem lehetett a mesterre aznap nem gondolnom.
3 – E dolgozat végére a vers a semmiből érkezett. Polcomról csak azért nem találomra vettem le Weöres Versek a hagyatékból című kötetét, mert kutyanyelv lógott ki belőle. Édesanyám hagyta még benne a följegyzését, valamint ceruzával a költemény több szavát is aláhúzta:

Üdv, nektek, észak angyali polgárai,
kik fösvény tájaitokból kicsikartátok a földi édent,
mert nem ellene fordultatok szúrós, harapós eszközökkel,
mert szívetekben nincs erőszak – mindenki rendje, mindenki joga ott világol –
ó, a gazdagság fölragyog még a jégtáblán is, hol a méltányosság honol a szívekben,
s ínség csikorog a zsíros fekete földön, ha téboly szántja, becsapás veti, kényszer aratja,
mert a külső rend ott ragyog fel, hol rend van legbelül –
üdvözlünk benneteket, mi, a pokol üvöltő lakói.
(Skandinávia népeihez)

A költemény sohasem jelent meg, Weöres egy Ilf–Petrov-szöveg hátoldalára ceruzával írta. Steinert Ágota jegyzetei szerint a vers 1971-ben, Svédországban született. 15 esztendő telt el nemzeti tragédiánk, s még csupán 3 Hamvas Béla halála óta.
A vers margójára csupán néhány széljegyzetet tennék.
Weöres Sándor a mesterétől, Hamvastól is vett filozófiájának esszenciáját megőrizte. A külső és belső rend harmóniájának összehangolására mint az életparancs teljesítésére a hetvenes években változatlanul, s jól láthatóan törekedett.
Amikor hazájából Skandináviába érkezett, megtapasztalta, hogy az akkori Európát nem mindenütt jellemezte a válság. Sőt, egész nemzetek, országok képesek mostoha természeti adottságaik dacára is édent vagy – ahogy múltunkban emlegettük – tündérkertet teremteni.
Hamvas Bélának nem, de Weöresnek itt 1971-ben már megadatott, hogy a történelmet ne csak mint kulisszát lássa. Verítékes igyekezettel, mostoha körülmények között ugyan, de egy angyalibb, nem pedig pusztító-pokoli világszemlélettel egész társadalmak emelkedhetnek föl, míg mások „zsíros fekete földön” sebzett lélekkel lépnek a lajtorján. Feltétlen a szellem diadalát üdvözölhette az anyag (és az anyagiasság, a téboly, a becsapások) felett.
Hamvas Béla tanítványának, mint az agg Simeonnak szemei, vénülőben, még láthatták a földi üdvösséget. S ez még akkor is igaz, ha az úgynevezett jóléti társadalomban lassan mutatkozni kezdtek az újabb válság jelei.
1971-ben Weöres Sándor már nem fordulhatott az 1968-ban elhunyt Hamvas Bélához a panaszával. Legkorábbi mestereinek egyikéhez, Kosztolányi Dezsőhöz hasonlóan Európa polgáraihoz intézett szívszorító költeményt, amelyben a sikolyt – mint a nemzetét féltő költő – nem is sikerült egészen anzixszá artikulálnia.