Szepes Erika új, „Hol győztes bárdok énekelnek” című tanulmánykötete (majd’ azt írtam: a szerzőtől már megszokott módon) nyugtalanító, lelkiismeret-ébresztő könyv. Klasszika-filológiai felkészültségével is tekintélyt kivívott irodalomtörténészként immár évtizedek óta misszióként, szinte megszállottan adja közre újabb és újabb tanulmányköteteit, folytatja az eltérő felkészültségű olvasók körében is egyre népszerűbb Olvassuk együtt! sorozatát.

A könyv borítóján Varga Imre büszke, kihívó, hatalmas Prométheusza látható, s akik ismerik ennek a monumentális fémszobornak a keletkezéstörténetét, a be- és elfogadása körül akkoriban kirobbant, valójában a mindenkori alkotói szabadságról szóló, s lényegét tekintve nyugvópontra szinte napjainkig sem jutott ádáz kritikai csatározást, azok már ebből sejthetik, hogy milyen olvasmányra, miféle vitairatokra számíthatnak a Napkút Kiadónál most megjelent kötetben. A cím Ady Endre Új várak épültek című, 1907-ben keletkezett versének zárlata. S hogy teljesebben érthessük az üzenetet, a könyv borítóján megjelenik maga a megidézett költemény teljes szövege is, kinek megismerhető, kinek fölidézhető módon.

Okkal-joggal indul így az egyébként tucatnyi remek tanulmányt magába foglaló kötet, azért is, mert az első, legterjedelmesebb közülük éppen Ady Endréhez, pontosabban az Ady Endre szerelmi lírájához és szimbolizmusának izgalmas értelmezési buktatóihoz újszerű értelmezéssel közelítő vitairat.   

Alkotói szándékát a szerző nem hallgatja el, első mondatával kijelöli: „Gondolkodásmódunkat Ady Endre költészetéről olyan közhelyek és félreértések uralják, amelyekkel minden megszólalónak számolnia kell” – indítja a számvetést. Nem kevesebbet vállal: bemutatni, miért tarthatatlan az a ma elhitetni próbált nézet, mely szerint „a költő nem tudta tökéletesen megformálni műveit, lelkének feltárásába belerokkant (…) az alkoholista, nagybeteg, vérbajos Ady”, tisztázni és „leleplezni, miért változott meg az egyik legjelentősebb kisugárzású költőnk recepciója az idők múltán, miért akarják mostanság száműzni Ady »hipertrofikus én«-jét a magyar Parnasszusról”. Úgy találja, vádlói főbűnéül a közéletiséget –legyen az népképviselet vagy polgári radikalizmus – róják föl, és azt állítják a költőről, hogy politikai szerepvállalásával veszélyezteti verseinek esztétikai értékét.  

Tiszta logikájú, könnyen követhető cáfolat következik, amelyben a szerző világos érveléssel vág rendet az újsütetű, köldöknéző irodalomtörténész-gárda – néven nevezi őket, és bőségesen idéz is tarthatatlan állításaikból, hiszen akad közöttük, aki Ady életművét csaknem jelentéktelennek tartja – mesterkélt hangzavarában.

Ezt követően tisztázza előbb Ady és a francia szimbolizmus viszonyát, majd eloszlatja azokat a közhelyes tévedéseket, amelyek általában a szimbólum fogalmi értelmezése körül kavarognak, bemutatja a szimbólum, a mítosz és az allegória lényegi különbözőségét – miközben fontos új megállapításokat ad közre Ady képalkotásáról. 

Bizonyítékként két, eddig szóra nem méltatott, elhanyagolt motívumot vizsgál és tár olvasói elé a szerző munkamódszerére jellemző fölfedező indulattal. Az egyik az eddig alig-alig emlegetett tenger-szimbólum, a másik a sajátos tartalmat rendszerszinten hordozó színvilág, azon belül is a különleges szerephez jutó fehér szín idők során változó jelentése.

Ady és Léda szerelemtörténetének szerkezetteremtő különlegessége a költő színhasználata:

 

„Vörös bárkánk tengerre vágtat

S futunk fehéren és halottan”

(Temetés a tengeren)

 

A fehér mellett hatalmas a piros, azaz a szerelem, és a fekete, azaz a halál szimbólumának hatása is.

A színszimbolika jelentősége Adynál az, hogy kiviláglóan következetes – int Szepes Erika.

A tanulmány (egyik) alapvetése, hogy Ady szimbolista költő, aki nem mindig és nem csak szimbolista verseket írt. Leszögezi, a világon talán egyedülállóvá az teszi Ady szimbolikus költészetét, hogy a tőle olvasható „motívumkörök meghatározott, azonos témák hasonló szimbólumokkal való leképezései. Az egyik leggazdagabb ilyen szimbólumkör éppen az ország elmaradottságát megjeleníteni hivatott magyar ugar.” Ezek a versek „összekapaszkodnak, világukat ugyanolyannak ábrázolják, versenként más-más árnyalatot adnak hozzá, de lényegük a magyar elmaradottság”. Ez a szimbólumkör váltotta ki a legnagyobb ellenérzést a múlt század elején, s láthatóan ez váltja ki ma is.

Alig csak egy fokkal kedvezőbb a szerelmes versekben föllelhető szimbólumrendszer elfogadottsága, ezért az elemző szerző fölhívja olvasói figyelmét arra, hogy a tárgyalt költeményekben a szerelmesek többnyire úton vannak, valahonnan valahova utaznak, s „együttlétük színhelye gyakran valamilyen jármű”, s az utazás Ady szimbolikájában az ősi képzet – az út egyenlő az életúttal – modulációja.

Befejezésül a fentiekhez igazodva az egyik leggyakrabban félreértelmezett Ady-vers, a Hiába hideg a Hold bravúros megvilágító elemzését olvashatjuk.

A nem oly rég elhunyt, de sokunknak olyannyira hiányzó Gyimesi Lászlót álmodozó költőnek aposztrofálja Szepes Erika, a méltatott két kötete, A virágünnep vége és a Visszatérés Na’ Conxipánba (1998, illetve a Táviratok Na’ Conxipánból, 2013) versei alapján bizonyítottan joggal.

A költőbarát jellegzetes nosztalgiavilágának bemutatása egy olyan mítosz kialakulásának történetével kezdődik itt, amely a századelőn keletkezett, és amelynek hatása máig meghatározó. Ezt a mitikus világot Gulácsy Lajos hívta életre/teremtette meg: „[P]asztellszínű, homályba burkolt alakok és színterek, rejtélyes füstök és ködök, párák között tétován mozgó-imbolygó különös emberek élnek ezeken a képeken: rokokó ruhába öltözött bágyadt hölgyek és urak, bohócok, bolondok, varázslók, virágborította leplekbe burkolt, virágszerű női lények, groteszk és beteg alakok, akik mégis mindnyájan szépek, mert széppé  teszik őket a színek, a titokzatos tévő homály, a színeket egymásba futtató, elmosódó kontúrok – egy elvarázsolt világ érzéki formában történő megjelenítései.”

Mindez azonban többnyire jellegzetesen duális világképet mutat, „egyrészt természetesen menekülés a megálmodottba, másrészt a megálmodott sem nélkülözi a valós elemeket: még a legcsapongóbb fantázia is csak valós elemekből táplálkozhat. Ennek a teremtett világnak ugyanúgy megvan a sötét oldala, mint a vágyott-fényességes”, a mindenkori teremtett világokhoz hasonlóan.

A valós világból álomba menekülők, Weöres Sándor, Kormos István és társaik nyomában érkezik elénk Gyimesi László is, aki Szepes Erika szavaival szólva „lebegésben tartja kötetét álom és játék, illetve megvilágosodás és üres jókedv között. Az álom és játék világához tartoznak a mesés lények, a közösségből kitaszított, evilági lények közé a sárbalökött tantik, a csámpás csitri, a bíbor nő, a bolond és a bolond lányok, vén huszár, pojáca, martalócok, csavargók, bábjátékosok, varázsló, pőre lányok”, a kötet látomásos szereplői. Idő múltán már rezignáltan írja le a költő, hogy „rendszerváltás volt Na’ Conxipánban”, szomorúan és reménytelenül búcsúzva olvasóitól.

 

„Rám záródik a véges végtelen,

Mindent szabad, csak szabadnak lenni nem,

Múló hegek, frissen szerzett sebek,

Azt mondod róluk, hogy díszítenek?”

(Táviratok Na’ Conxipánból)

 

A Gulácsy-lelkületű Gyimesi Lászlót a szerepjátszó Zonda Tamás követi a kötetben, ahogy sorban fölbukkannak a következő írásokban a Don Quijote-i alkatú Szerdahelyi István, a rendületlenül föltápászkodó Ádám Tamás, a trubadúrlelkű Képes Gábor, a nagy életharcos Németh András, a rejtőzködő Dobos Éva, és a náluk fiatalabb, kevés szavú Kántás Balázs is, akiket kölcsönös tisztelet és ritkán tapasztalhatóan mély erkölcsi megbecsülés fűz/fűzött össze, s akiket önkényesen csak „szigetlakók”-ként szoktam emlegetni. Félreértés ne essék, semmi, vagy legalábbis kevés közük a Margitszigethez, Gyimesi László például köztudottan éppen Óbuda szerelmese és alázatos szolgálója volt rövidre szabott élete javában, Képes Gábor meg a Viziváros rajongója.

A kötet tömörített esszéiben Szepes Erika elhivatottan rendre megidézi az említettek alakját, munkásságukat, kiemeli költészetük egy-egy jellegzetességét, feledhetetlen soraikat, mielőtt méltatlanul eltűnnének a jelen bábeli hangzavarában, „a felejtés futólöszében” (Zonda Tamás: Zsarátnok).

Nem ők kerülték a fényt eddig sem, őket kerülte a fény!

A fenti személyes kitérő-bekezdés után nézzük, mit tart feltétlenül tudatosítandónak a kötet szerzője Zonda Tamásról és költészetéről: „Azok közé a költők közé tartozik, akik egész szemléletüket, kifejezésmódjukat, képlátásukat (metaforákat, hasonlatokat, víziókat) a személyes sorson átpárolt történelem alakítja” – olvashatjuk a Nyomok a homokban cím alatt a Kisvizit című kötetéről. Az ebben található versek említett hasonlatainak egy része a világháború emlékeiből táplálkozik, „de van a gyilkos-véres képeknek egy másik forrása is, az 1956-os forradalom”. „A fegyverzajt, pusztulást soha ki nem heverő költő” verseiben vissza-visszatérő fordulat az ősz és a „lángszórós nyár” összekapcsolása, „a vörös szín számára mindig a vért jelenti”. Még a költészetét jól ismerők számára is mellbevágóan lényegre törő az itt olvasható megállapítás: „Zonda elveszített álma a forradalom.”

 

„Vacog a földben apám

idefenn meg az ország”

(Élet, rajz)

 

Egy újkori magyar költő, aki „nem beszél a forradalomról, hanem megjeleníti képeiben”.  

Szepes Erika állítja: „Zonda jelentős költő (…) gyötrő gondokat hordozó, nehezen megválaszolható vagy megválaszolhatatlan kérdéseket fölvető szövegekkel”, aki a közelgő halálról gondolkodva is azért perel, „amiért egész életében: a szabadságért”.

Ha nem is közvetlenül, de életszemlélete, világlátása okán szorosan, több szálon is kapcsolódik az eddig bemutatott, elemzett alkotókhoz Lászlóffy Csaba, akinek a Napkút Kiadónál, egy időben megjelent két kötetéről, az Ikerkötetként is emlegetett könyv-párról (Pózok a sebezhetőn – Versek I.; Átörökített magány – Versek II.) olvashatunk „Az innen-létből sohasem elég” című tanulmányban.

Az Ikerkötetben korábbi köteteinek alapgondolatát viszi tovább a költő, változatlanul „az elveszített Éden utáni reménytelen sóvárgás” van a középpontjában. Versvilágát Szepes Erika „tervszerűen rendezett univerzum”-nak látja: „Ennek az univerzumnak az a fő tulajdonsága, hogy negatívumokkal, hiányokkal határozza meg magát. Lászlóffy megnevezi, mi az, amire szüksége/szükségünk volna, és mit kap(unk) helyette.” Ennek a világnak „az ideális állapot negatívja, a létező minden rossz elősorolása és az irántuk táplált csillapíthatatlan harag” az építőkövei. Leggyűlöltebb fogalmai „a hatalom mellett a hazugság, amivel a hatalom a maga ideológiáját megteremti és fenntartja”. Itt találjuk a hazugság egyik, napjainkban elterjedt változatának, a hamisításnak az elutasítását, megvetését is. A hit-álhit kérdésében hajthatatlan, „sziklaszilárdan racionális és materialista költő”-ként mindig „a hitet elárulókat, kiárusítókat, meghamisítókat pellengérezi ki. A hatalomnak sosem barátja, sem a világinak, sem a transzcendensnek”, de „az ifjú nemzedékek szemforgatását sem viseli el”.

A költő jövőképe elég sötét: a szabadság csak illúzió, hiányában „az élhető élet más szükségletei is csorbulnak, szép lassan elfogy a közösség éltető ereje”. A világ kiszámíthatatlan, de sohasem jó.

Betegen készül a fájdalmas búcsúra,

 

„összevisszafekvő s zagyváló század

felforrt gyomor – a hideg is kirázhat

kényszer híján a szív üresen lázad”

(Konszolidációs szonett)

 

A tanulmány szerint az Ikerkötet „az emberi civilizáció eltűnésének ábrázolása”, az (eddigi) életmű kérdéskörei, „pillérgondolatai: hatalom, hazugság, hit, szabadság, magány, jövőkép, élet, halál”. Mindezt Szepes Erika elismerő főhajtással értékeli: „Ritka, hatalmas teljesítmény. Ritka élményt nyújtó olvasmány. Megpróbáltam a lezárt ajtót kinyitni, felfedni a művet a jelennek és az utókornak.”

Bizonyára csakis a véletlennek (?) tulajdonítható az, hogy a már előbb megidézett Gyimesi László első, jócskán „késleltetett” kötetét az akkoriban már „elfogadottabb”-nak mondható Bella István szerkesztette. Az a Bella István, akinek Szeretkezéseink című versét kiemelt figyelemre méltatja Szepes Erika a kötet Ars amatoria – Magyarország 1969 alcímű írásában.

Ezt a verset, amelyről többen beszéltek az évek során, mint ahányan olvasták, 1968 októberében írta a költő, és egy évvel később megjelent ugyan egy folyóiratban, de csak 1975-ben kerülhetett kötetbe, címadó verssé pedig csak 1996-ban válhatott. Nyilvánvalóan nem szerelmesvers, Szepes Erika is „az elvett szabadság után kiáltó közös akarat erőteljes kimondása”-ként emlegeti, melynek erénye a „magyar történelem tudatos vállalása és a vállalás megvallása”. Bella István alapérzésének a szabadsághiányt nevezi meg, hiszen nála „ha szerelmesversként indul is egy költemény, hasonlatrendszere – szándékoltan kétértelmű analógiákkal – visszatéríti a rabság világába”.

 

„De nem kell szerelem se, ha börtön,

Ha nem vagyok szabad,

Fegyőr a vágy, s az ölelés lötykölt

étel, amit egykedvűen hörböl a rab.”

(Fény és levegő nélkül)

 

Az összefoglaló zárlat így szól: „Bella versei és kötete, a Szeretkezéseink (…) egy magyar költő vallomása hazájáról, nyelvéről és a szabadságról, amelyben egyedül adatik meg az emberi szerelem.”

Merített papírra ónnal, gyöngéden rajzolt portré a Szerdahelyi Istvánt és költészetét elfogulatlanul bemutató, az Egy kötetcím metamorfózisa című tanulmány. „Az 1954-es Önarckép még csak hetyke, önérzetes, de benne van már a számára legfontosabb érték, a szabadság” – írja a kezdetekről Szepes Erika.

 

„Nadrágszáram bokáig, a kabátujj

csuklómig ér, ruháim örököltem,

csak tintafoltjaik származnak tőlem.

 

De ádámcsutkámra akármilyen

elképesztő nyakkendőt köthetek:

ilyen szabad, ki szép, úgysem lehet.”

(Önarckép)

 

Ez az alapélmény életét meghatározóan végigkíséri a költőt: „A kamasz, aki a szerelemben is igényelte a szabadságot, a társadalom tagjává fejlődve az egyén szabadsága mellett a közösség szabadságát is követeli”, s később így folytatja: „Szabadságvágyának élete végig vágyott kísérője a forradalom, az az indulat, ami a megalázottság, a szolgai életmódra kényszerítettség láttán mindig feltör belőle.” „Személyes sorsa különös módon együtt élt a forradalommal”, számára „az elbukott forradalommal (…) egyszerre ért véget a (…) szabadság-szerelem teljes világa” – tudjuk meg róla. További sorsa is tipikus: „A harsány forradalmárt 1958-tól kezdik üldözni az Egyetemi Színpadon Orbán Ottóval közösen tartott »ellenforradalmi uszításért«: minden állását elvesztette.” Szerdahelyi István számára „a forradalom és a szerelem mellett a harmadik, tán legfőbb éltető eleme a szabadság” volt, s „a világból kivetettek közül sokaknak segített”. Végül „elveszett a várva várt és megünnepelt forradalom, eltűnt a Madármadonna, Tündérország költőjéből a veszteségek költője lett”.

„A költő a szálló idővel – benne megélt tapasztalatokkal – bölcs lett. Mint a tündérmesében a bölcs öregapók” – zárul a kötet egyik legszemélyesebb hangú tanulmánya.

Hogy továbbkövethessük azt a mélyben fonódó-szövődő titokzatos hálót, amely a kötetben szerepeltetett költőket egybefogja, a következő Ádám Tamás az előbb megidézett Szerdahelyi István hűséges tanítványának mondja-vallja magát. A mester emlékének ajánlott-jelzett Soklábú bogár című vers olvastán írja róla Szepes Erika: „Ádám Tamás tisztában van költészetének elemeivel, erényeivel. És azzal is, hogy költői tudását, esztétikai ismereteit, világnézetének elemeit, irodalomelméleti fogalmait – mágikus realizmusról, tárgyak absztrahálásának módjáról – kitől tanulta. És nem felejt, mert nemcsak jó tanítvány, hanem igaz barát is. Ez is fő erényeinek egyike.”

A tanulmány tárgyául tett Szomjas víztorony cím sokat megelőlegez teremtője világából. „Nem posztmodern játékot űz Ádám Tamás a címmel”, igazít el mindjárt az elején Szepes Erika, „nem is puszta antropomorfizáció, hanem egy hatalmasra növelt metafora: ahol a víztorony szomjas, ott szomjas mindenki”, s látni fogjuk,  „a szomjas víztorony csak az egyik megnyilvánulása a boldogtalanságnak”. A kötet „tanulsága”, hogy hiába minden egyéni útkereső törekvés, „szabadság nélkül nincs boldogság”, s ahol a szabadsághiány ül a lelkekre, eluralkodik „az élet legszörnyűbb érzése, a félelem”, s társa, „a mindentől való megfosztottság érzése, a magány”:

                                     

„téli szürkületben kidőlt szobám

fala. Elhittem, hogy szabad vagyok.”

(Szabadesés, 97)

 

Igényes városnézésre invitálja olvasóit Szepes Erika a Trubadúr a Vizivárosban cím alatti írásában. „Kettős felfedező útra: elindulunk a költő belső világában, majd annak a megengedett beláthatósága után kifele fordulhatunk a költő mindennapos útjára, amely a Vizivároson keresztül tágabb tájakra vezet – városnyi, országnyi, olykor világnyi távolságokra.” Képes Gábor Írás a kézfejeden című kötetéről értekezve jó előre leszögezi, hogy annak tárgya elsősorban „egy önmagán talán túlságosan is uralkodó, félszeg, visszafogott, a másikat: a NŐT tisztelő ember sajátos szerelme”, amolyan modern kori „trubadúrszerelem”.

A kötetben olvasható költemények többségét Szepes Erika „Réka-versek”-nek nevezi, a Képes Gábor eszményített társának választott leány nyomán.

 

„Lakhatnék hozzád ajtónyira közel

átjárnál hozzám mindig

kölcsönkérnél tőlem cukrot, szívet

és én adnék neked mindig

 

az élet bolond lenne

és gombamód egyszerű

a költészet lila indigóspapír”

(Huszonhat és fél)

 

Indoklásul azt írja erről: mert „Képes teremt egy lényt, aki ember – sír, nevet – de nem mutatkozik meg. Holott az egész kötet róla szól”. Illetve később: „Két konkrétum derül ki: a hölgy neve, akinek kézfejére írni akar, RÉKA, ezt adják ki a titkos kódok, és az, hogy ő ezt a Rékát szereti. Már eddig sem szokványos a szerelmi vallomás, sok benne a titok és az elhallgatás (…), a névnek kellene a legnagyobb titoknak lennie, ezt tudjuk a világ szerelmi költészetének nagy részéből, de a költő a vers írásakor még nem tudta, hogy nem az a legnagyobb titok, hogy szeret valakit, hanem az, hogy kit tisztel meg szerelmével.”

Mindezt tudva, és ismerve Képes Gábor további verseit, adódik a megkerülhetetlen kérdés: hogy kerül költőnk e trubadúrmagányból a közéletbe? A tanulmányban a válasz: „Réka titokzatos vonzereje (…) kellett ahhoz, hogy a költőt magába zárkózásából kriya-bálba, játszóterekre, Duna-partra vezesse. (…) Rékával közös útjaikat járva érzékenyen figyelt mindenre, ami körülvette: épületekre, templomokra, Mattioni Eszter különleges, egyedi hímesköveire (…), növényekre, madarakra. És érzékenyen figyel arra a jelenségre, ami éppen az ő kamaszkorában kezdett láthatóan felszaporodni, fájdalmassá válni: a növekvő szegénységre, nyomorra, hajléktalanságra. Felnőtt korának küszöbére érve érte a társadalmi krízis, aminek megítélése és megoldása – nem csak számára, de társadalmi szinten is – egyelőre megoldatlan probléma. Képes Gábort – személyes érdeklődésből, családi indíttatásból – a vele egyidős generáció átlagánál jobban érdekli a történelem, annak erővonalai, ideológiai mozgatói, (…) korán megérlelődött benne az európai humanizmus baloldali vonulatának szellemisége, ideológusaik és műveik egyaránt erről az oldalról vonzották.”

A tanulmány tárgyául választott kötetről és szerzőjéről tehát összefoglalóan elmondható, hogy „teljes egész – kerek. Húsz év emlékeinek felidézése, az élet meghatározó erővonalainak bemutatása, vallott eszméinek folyamatos vállalása, táguló világának a maga számára is belátható rendezése, és – ami a lényeg – hűség minden leírt betűjéhez”.

A Kísértet és kelmeminta című írás eredetileg egy, a líraelmélet századvégi kérdéseit vitató budapesti konferencián elmondott hozzászólás szövege. Előadója azért kért szót, hogy azok közé sorakozhasson föl, akik a mai magyar líra létezése mellett foglaltak állást. Ennek a tanácskozásnak az adott a megszokottnál nagyobb szakmai jelentőséget, hogy „az előadók jelentős többsége egyetértett abban, hogy század- és ezredvégi irodalmunk egyik legfőbb jellegzetessége a tiszta műfajok, műnemek megszűnése: mind a lírában, mind az epikában a műfajok egymásba játszása, keverése, váltakoztatása figyelhető meg, s igen gyakran még azt is nehéz eldönteni, hogy az előttünk fekvő alkotás próza-e vagy vers”.

A konferencián (is) elemzett Kuczka Péter-kötetről, a Seregek Ura című versciklusról Szepes Erika elmondta, miként kerültek hozzá a versek, miként vált kötet belőle, milyen strukturális, stilisztikai, poétikai sajátosságokkal rendelkezik, ezek alapján milyen műfajba tartozik, és végül ontológiai kérdésként: „miért jött a világra”, s beszélhetett arról, „hogy egyes darabjai az intenzív totalitást megvalósító lírai versek, míg a ciklus egésze az extenzív totalitás megvalósításának igényét is célul tűzve ki, epikus eszközöket is használ, a töredékesség, szaggatottság okán a mű a ballada tulajdonságait is magán viseli, végül a szereplírai megoldások révén egymással konfrontáltatott nézetek olyan dialogikus elemeket generálnak, amelyek egyrészt a görög drámai kardalok, másrészt a későbbi oratóriumok strukturáló tényezői”.

 

„Ez itt a zúzmara, mutatott anyám a csillogó, fehér

szépségre a bokrok ágain, fény villant rajtuk, mint

cukorkristályon, megnyaltam, ízlelgettem jó volt

 

és tetszett a szó, hányszor mondogattam, idéztem

anyám drága szavait, ahogy beszélni tanított és

kijavította botlásaimat, s azt kívánta, tisztán

 

beszéljek anyanyelvemen, s most szájon vernek, nem

merek szólni, nem vagyok magyar, mondják, csak

magamban merem zizegni: zúzmara, zúzmara, zúzmara.”

(80. vers)

 

A nagyívű felszólalás-tanulmányból nyilvánvalóvá válik, hogy „a Seregek Ura egy megrendítő Holocaust-ciklus. Magyarország egy évtizede (1935–44) történetének különös végiggondolása”. Különlegessé az teszi, hogy benne „epikus igényre vall a verstörténésnek a cselekményben valahonnan elinduló és valahová megérkező folyamata, epikus jellegzetességet mutat a műben feltáruló extenzív totalitás, azaz Magyarország tíz évének teljes panorámája cselekményekben és a szereplők rétegződésében, a tér kitágítása mindazokra a külhoni helyszínekre, ahol magyar emberrel valami történt, a szereplők rendszerének felépítése vertikálisan és horizontálisan egyaránt”.  A folytatásban „[a] földi, evilági szférát felfelé az istenek birodalmáig terjeszti a költő, lefelé a pokolig – érvel Szepes Erika –, minthogy azonban a cselekmény nem lineárisan bontakozik ki, hanem helyszínről helyszínre, szereplőről szereplőre váltva, térben és időben ide-oda szökellve, a folyamatban hiátusokat hagyva, szaggatottan, töredékesen áll előttünk, megépül egy harmadik műnem (…), a ballada, a rá jellemző sajátosságokkal”.

Szepes Erika a század- és ezredvég jelentős teljesítményének tartja a művet.

Alig adatott idő, hogy Németh András első és egyetlen verskötetének megjelenését illő módon megünnepelje, az itt következő szavakat, Aki szóval teremt cím alatt, már nem olvashatja.

A költő halálfélelem szülte verseit összegyűjtő Élethit című kötetéről írja Szepes Erika: „Németh András kötetcíme meg is emeli ezt a súlyos gondolatokat hordozó könyvet. Mert a cím (…) első szinten bizonyosan azt jelenti, hogy szerzője hisz az életben. De a kötet mélyére nézve és a verseket elolvasva rá kell jönnünk: itt többről van szó.”

A halni készülő költő „győzhet az élet!” záró kijelentésével az életet dicsőíti.

Tovább idézve a róla írott cikkből: „A költő élettől jut el életig, és ami a kettő között történik, az egy fájdalmas és megszenvedett krédó”, amely „nagyon mélyről nagyon magasra emelkedik. Az élet szó foglalja keretbe a kötet emelkedő ívét, ez a keret zárja magába a fájdalmas, de mindig fegyelmezetten fogalmazott verseket.”

A világból kiesettség érzését kevesen írták le pontosabban:

 

„és új

nyomhoz keres embert a helyetted

moccanni, elindulni tudó út,

hogy felvegye árnyékod…”

(Visszatarthatatlan zarándoknak)

 

Egyetértéssel ismétlem Szepes Erika értékelését: „Némethnek ez a képe a legnagyobbakéval rokon.”

Tudom, megroggyant hitű és világos iránymutatásra áhítozó pedagógusok és ún. irodalomértő törzsgárdatagok is szívesen járnak Szepes Erika reggeliző piknikterítékéről csipegetni, mint megrészegedni vágyó, döngicsélő dongók a hajnali védtelen vadmézre. A fiatalabbaknak, a pályakezdőknek írom, akik még nem ismerhetik a szerző munkásságának idevágó részét: Szepes Erika hivatott tényfeltáró, ugyanakkor – bő kézzel merítve lefegyverző ókortörténeti ismeretanyagából bátran legyünk csöppet fellengzősek – avatott dokumentátor (is)!

Szepes Erika a Rejtőzködő című írásban arra keresi a választ, hogy miért kerülte a nyilvánosságot Dobos Éva 1991-től 2006-ig, a Másik élet és a Kísértések című, illetve 2006-tól 2016-ig, a Szellemmacska című verskötetének megkésett bemutatásáig.

Releváns, egyszerű és egyértelmű magyarázatot ugyan nem kapunk rá, helyette azonban árnyalt pályarajzot és értékfelmutató verselemzéseket olvashatunk.

Elsősorban a költő önazonosságára hívja fel a figyelmet Szepes Erika, ebben talál magyarázatot arra, hogyan tudta negyven év verstermését úgy kötetté formálni, hogy „az így létrejött gyűjtemény azt a hatást kelti, mintha szerzője most írta volna minden versét”.

Ezt az érzetet erősíti az, hogy a „személyiségre összpontosító versek” mellé szorosan csatlakoznak a kort leíró költemények, melyek legtöbbje „az álság okozta undort mutatja, s annak megérzését, hogy ez a muszáj-boldog forgatag-haláltánc egy korszak, egy szubkultúra végvonaglása”, ahol „a puccos-parádés, arisztokratát játszó nagyvilági senkik aláznak meg nincsteleneket”.

A társadalmi gondok mellé, enyhítésül született, varázslatos szépségű tájképversét idézem, példaként az „élet és a szerelem utáni vágy” antropomorfizálására:

 

„Utcánk fölött szerelmesen

ölelkeznek a fák,

boldog lombjaikat

áldották az arra menők.

Enyhet adó, zöld lomb alagút

tompította nyáron a nap hevét.

Most ágaik fosztottan

vágyakoznak kétoldalt az út peremén:

dércsipke ruhás fehér Héloϊse,

szegény, megcsonkított Abélard.”

(Fővárosi Kertészet, széphistória)

 

„Egy szemérmes generáció rejtekező költészete, amelyet egy személyesen jelenlévő, a kor fölött ítéletet mondó, az alávetettek sorsán változtatni akaró költőnő örökített meg, tele személyes érzelmekkel, félelmekkel.” – zárja Szepes Erika gondolatmenetét.

A kötetet záró Hová tartasz, Orpheusz?-ban arra vállalkozik Szepes Erika, hogy „bemutassa, honnan hová jutott a magyar Celan-kutatás és főképpen Kántás Balázs”. Ennek érdekében előbb megmutatja „az antik mitológia Orpheusz-képét, az »orfikusoknak« nevezett elődök műveit”, hogy azután meggyőzően elénk tárhassa, miben „lépett előre saját költészetében és ezzel a kortársi magyar lírában Kántás Balázs”.  

Bár a szerző érzékelhetően értékeli Kántás Balázs költészeti törekvéseit, a már-már önálló füzetnyi terjedelmű és igényességű, nagy ívű szövege zömében az Orpheusz-problematikával foglalkozik, arra keres választ, hogy „Ki volt Orpheusz?”, „Volt-e ősmítosz?”, milyenek „Nietzsche antik istenkarakterei”, mit tett mindezekhez Spinoza és hangsúlyosan Rilke és Celan.

Kántás költészetét így jellemzi annak Orpheusz-kötetéről szólva: „Évezredes hagyományba kíván belekapcsolódni, útmutatóként azért a korban közelebb álló költők példáját követve, elsősorban Rilkéét (…) kötete ötvözi az orfikus hagyomány és az arra adott modern válasz kettősségét.” Nagyra értékeli, hogy „[a]z orfikus alakzat lényegét érti meg Kántás Balázs: a töredék eszményítését, a törést két ellentétes entitás között, a szétesettség megéneklését”.

Úgy véli, napjainkban is fontos a kérdés, ami Kántást izgatja: „mi történt antikvitás és ma között”, illetve „lehet-e örök a művészet, s ha igen, milyen művészet lesz az”?

Egyediségét abban jelöli meg, hogy „magánya más, mint az antik elődöké volt: általános lét.” Minden más már ebből következik, „végül az otthontalanság és a magány mélypontja: a blaszfémiáig alacsonyodó önkívület. Gyakori társa a részeg Isten is”. Meg a neurózis:

 

„Leszázalékolt ország

anyakönyvezett polgáraként

állsz, zsebre tett kézzel,

a remény-busz

sosem-volt megállójában.”

(Leszázalékolt ország)

 

Végül is, ha „nem szelídíti meg semmi az elkeseredettséget, a dühöt”, az már „magánlázadás”:

 

„Konyakmeggy robban a szádban,

kéz szorul össze nyakadon.

Még levegőt veszel –: hátha

lélegzik még a forradalom.”

(Konyakmeggy)

 

Emelkedett gondolattal búcsúzik olvasóitól Szepes Erika: „Hátha él a forradalom, hátha van élet. Hátha nincs halálra ítélve a betonba zárt rózsa. Mert az orpheuszi örök művészetet kereső költőt az élet, a szerelem, a szépség virága vezeti tovább a fény, az öröm felé, ahogy Nietzsche öröksége hajtja: »meg akarom tanítani az embert élete értelmére.«”

Ilyen lendülettel, ennyire olvasmányosan igen kevesen tudnak irodalomtörténetet írni!

Az Így írtok ti paródiasorozat megjelenésekor egy idő múltán azok a kortárs írók, költők érezték mellőzöttnek magukat, akik kimaradtak belőle, akiket elkerült Karinthy Frigyes néha bizony elég vitriolos figyelme. Hasonlóképp minőségi jelzés bekerülni Szepes Erika a szakadozott költői „céh” napi hivatalos rangsorától lényegesen különböző, új, sajátos szemléletű, de szakmai felkészültség szerint válogató sorozatának szereplői közé.

Tulajdonképpen szakmai kánonképződés tanúi vagyunk.

 

Szepes Erika: „Hol győztes bárdok énekelnek.” Olvassuk együtt! IX. Napkút, Budapest, 2021.