Kétes riport egy néhai főesztétáról

Kínos passzusokban bővelkedő, zavarba ejtő ez a benne szereplő riport elkészültéhez képest bizonyára nem véletlenül csak 15 év késéssel megjelenő könyv. Talányos a címe, a műfaji megjelölése, a szerkezete, a hangvétele, a stílusa. Riportkönyvnek indult, s furcsa, eklektikus képződmény lett belőle.*

Szóba kerül egy helyütt Esterházy Bevezetés a szépirodalomba című műve, de a posztmodern irodalmat nem értő vagy megérteni nem akaró, sőt alighanem személyes okból is megvető Szerdahelyi István (1934–2017) letorkolja az őt faggató riporternőt, hogy talán inkább a kivezetés a szépirodalomból lenne a helyes kifejezés, annyira gyönge, amit Esterházy művel. Ha pedig a címet Lajta Erika könyvéhez illesztjük, az olvasó zavarba jön, hogy végül is ki és kit vezet ki, honnan és hova. Ám ha elolvassa e kötetet, belátja, hogy itt csakugyan kivezetés történik: a szabatos beszédből valami kusza, hevenyészett szöveghalmazba. De a kötet alcíme is félrevezető, mert Szerdahelyi István mindenekelőtt szerkesztő, esztéta, irodalomtudós volt, s legkevésbé irodalomtörténész.

A hazai irodalomban ritka (külföldön nagy sikereket arató) riportregény kényes és nehéz műfaj, fikciós, „költött” elemei miatt a legnagyobb csalafintaságok melegágya lehet, hiszen nem tudható, hogy valójában ki és milyen mértékben fikcionál, esetünkben a riporter vagy a riportalany, vagy mindkettő. Vagy netán egyik sem; akkor viszont elsikkad a regény, az irodalmias modor és stílus ugyanis még nem tesz valamit regénnyé. Kötetünkben azonban a riporter és a riportalany is szívesen „költ”, „regényesít”. A Szerdahelyi apjáról szóló hosszadalmas kitérő például szinte kalandregénnyé válik, másutt rémes történetek, legendák, anekdoták, nagyotmondások sorjáznak, s a szerző az életigazság–élethazugság fogalompárjával próbál egyensúlyozni, ha a mondanivaló hitelességét kénytelen mérlegelni.

A mű legnagyobb és legárulkodóbb gyengéje a kusza, rétegzett, önismétlő, a különböző részeket egymással nem szembesítő szerkezete. A „regényes” kerettel indul, s máris a Szerdahelyivel 2007-ben, meglehetősen furcsa körülmények között készített, nagyszabásúnak szánt riport közepében járunk.  Majd a szerző Szerdahelyi volt feleségeit szólaltatja meg, tehát mintegy 50–60 évet visszaugrik az életpályán.  Az elvált feleségek persze kritikusak egykori férjükkel szemben, és sok mindent másként látnak és láttatnak, mint ahogyan azokat Szerdahelyi az interjúban előadja. A szerző azonban nem szembesíti egymással a néha merőben ellentétes szövegeket. Az asszonyok telefoninterjúival vegyítve pedig egy irodalmár véleményét idézi, aki egyáltalán hajlandó megnyilatkozni Szerdahelyiről. Az életriporthoz való érdemi visszacsatolás azonban itt is elmarad.

Mindezeket a meglehetősen eltérő karakterű részeket a szerző könnyedén egybeszámozza, s körbefonja állapot- és helyzetrajzaival, saját külső és belső monológjaival, ellenvéleményeivel, melyeket a riportalany előtt esetleg ki sem mert mondani, illetve saját (Szerdahelyiéhez hasonlónak érzett) sanyarú sorsát panaszolja, mert úgy érzi, hogy mint szerzőről irodalmi berkekben róla sem nagyon vesznek tudomást. Egyébként is túl sokat foglalkozik saját magával, saját lélektani élveboncolásával.

Az Epilógusból megtudjuk, hogy Szerdahelyi elolvasta az életinterjú kész szövegét, s tetszett neki, majd igazán mégsem tetszett neki; az olvasó azonban ismét meglepődik, hogy ezt a csúsztatásokkal teli, helyenként hamis, fésületlen, felületes, goromba, sőt ízléstelen, botrányos szöveget mégis jóváhagyta; nem törődött azzal, hogy ami élőszóban esetleg még elmegy, az írásban, kinyomtatva ordíthat az ízléstelenségtől. 

De még nem vagyunk a szerkezet végén, ugyanis egy terjedelmes Függelék következik. Itt egy rövidebb, kicsit felszínes, elnagyolt pályaképet olvashatunk Szerdahelyiről. Ezután szokatlanul részletesen annotált névmutató ad képet az életinterjúban megemlített szerzőkről. E kis lexikoncikkek olyan bőbeszédűek, mintha a szerző (vagy a szerkesztő?) nem tudná, hogy egyáltalán kik vesznek kézbe egy ilyen típusú kiadványt. Erénye és újítása viszont e résznek, hogy itt nem marad el a főszövegekre való visszautalás. 

Végül kakukktojásként egy újabb vázlatos pályaképet kapunk Szerdahelyiről Kántás Balázs tollából, ami teljesen feleslegesnek látszik (hacsak nem Szerdahelyi tíz évvel később bekövetkezett halálára akartak vele emlékeztetni), ugyanis az Ezredvég Szerdahelyi-emlékszámában már megjelent cikk újraközléséről van szó. No és legvégül a szimpla Névmutató (melyből Szepes Erika neve feltűnően hiányzik).

Látható tehát, hogy a szerző hangyaszorgalommal óriási anyagot „hordott össze”, ezek birtokában azonban szinte most kellene nekiülni és megírni, megszerkeszteni a könyvet, amit a választott műfaj is lehetővé tenne. Kiiktathatók lennének a nehézkes, körülményes fel- és átvezetések, a keresett párhuzamok, a kilógó anekdoták, legendák meg az önelemző töltelékek. Egységesebb, de az eltérő műfajú részeket jobban érzékeltető és elválasztó, illetve szembesítő szerkezet és a célratörőbb, szikárabb stílus feltétlenül javára vált volna a kötetnek.  

A szerző elhatározta, hogy a rendszerváltás értelmiségi áldozatairól fog írni.  Szerdahelyi István, a hazai szocialista kulturális élet egyik markáns, ellentmondásos figurája azonban az e terepen járatlannak látszó riporternek igazán feladta a leckét. Ráadásul az életriport mentálisan a legkedvezőtlenebb időszakban készült, mert már jelentkeztek a riportalany súlyos betegségének tünetei, amelyek sajnos e nehéz karakter, extravagáns habitus legellenszenvesebb, legriasztóbb tulajdonságait erősítették fel. Szerdahelyi láthatóan a riporterét is mélyen lekezelte, egyáltalán nem vette komolyan, és – már minden mindegy alapon? – lesajnált, nevetség tárgyává tett szinte mindent és mindenkit; önmagát viszont túlfényezve, korszakos zseninek kikiáltva hangoztatta eszméit és rögeszméit.     

A szerző elhibázott módszere, hogy Szerdahelyi verseivel, kb. másfél évtizedes korai költői korszakával igyekszik megvilágítani és feldíszíteni a hét évtizedes alkotói életutat. Riportalanyának szerkesztői, teoretikus igényű, illetve tudomány-népszerűsítő, kultúrpolitikai munkásságához ugyanis nincsenek igazi eszközei, fogódzói. A mindennapi élet, a hétköznapiság ábrázolásában tehetségesebbnek mutatkozik, Szerdahelyi azonban (a láncdohányzás és birkapörkölt mellett) nem engedi őt közelebb, nem engedi be a magánszférájába.

 Aligha igaz, hogy Szerdahelyi azért hagyott fel a költészettel, mert nem akarták megjelentetni, a lapokban ugyanis sok verse megjelent. Kötetnyi verssel pedig még nem tudott előállni, amit az is jelez, hogy amikor évtizedek múltán mégis kiadták a költeményeit, prózába, az életrajzába ágyazta be őket, hogy legyen egy kötetre való. Jellegzetesen korai, diákosan elégikus költészet ez, különös értéke azonban a sokféle versforma precíz, már-már didaktikus kidolgozottsága. Két válása után azonban már folytathatatlanná vált ez a költészet.

A múlt század hatvanas éveitől kezdve Szerdahelyi már mint irodalmi és esztétikai lexikonszerkesztő, esztétikai alapművek szerzője, egyetemi oktató, a kulturális élet ismert szereplője jelenik meg. Az esztétika iránti érdeklődés felfutásának korszakában vagyunk, amikor a diákok számára elegánsabb esztétikát hallgatni, mint mondjuk politikai gazdaságtant, és Szerdahelyi a marxista esztétika pontosabb eszme- és fogalomkörének kidolgozójává válik. Olyannyira, hogy hamarosan a kultúrpolitika irányítói is felfigyelnek rá.

A párthoz közelálló Kritika című folyóirat főszerkesztő-helyettese, majd főszerkesztője lesz, beválasztják különböző irodalmi és kultúrpolitikai bizottságok vezetőségébe, tudományos rangokat szerez, tanít az egyetemen (a diákjai rettegnek tőle), az azonban mégis túlzás Lajta Erika kötetében, hogy ettől fogva kultúrpolitikai tényezővé, ún. főcenzorrá válik. A főcenzor egyébként is Moszkva volt (erről nem esik szó a kötetben). Kádár Moszkva homlokráncolását figyelve tologatta előre-hátra a politikai sakktáblán Aczélt, aki minden hibája ellenére feszegette – a három T furfangjával is – a megjelentethetőség határait.  Tényleges cenzori intézmény nem működött hazánkban. A szerkesztők legfeljebb elutasítottak, nemet mondtak, kihagyattak, átírattak, legrosszabb esetlen átírtak, de nem cenzúráztak. Tabuk persze voltak, s minden nyilvános kiadvány szerkesztője – inkább öncenzúrázva – kénytelen volt ezeket figyelembe venni. Ily módon, ha már ennél a kifejezésnél maradunk, Szerdahelyi csak egy volt a „cenzorok” között, még ha netán nagyobbnak is vélte és hirdette magát mindenkinél.  Amikor pedig a szocializmus épülete már észrevehetően omladozott (Moszkva engedte el a gyeplőt!), a Szerdahelyi által főszerkesztett, mindössze egy évet megért Új Fórum című pártfolyóirat – hiába igyekezett fanatizálni a munkatársait – már szinte csak tragikomikus utóvédharcot folytathatott.  Szerdahelyi minden jóval ellátott, igazán „beérkezett” pártkádernek érezte magát, viszont az „eszmét” sutba dobó, előrelátó pártkáderek már a rendszerváltás utáni lehetséges egzisztenciájukat puhatolták és építgették. 

A rendszerváltás után Szerdahelyi teljesen a kulturális-tudományos élet peremére szorult, mert – nem dacból, hanem tisztességből, gerincességből – tovább művelte a marxizmust, bízott a szocializmus belső megjavíthatóságában, sőt a kommunista utópia megvalósíthatóságában, ámde hiába próbált szembeszállni az általa „kultúrarombolásnak” nevezett folyamatokkal, s hiába kaszált bele jó mélyen a politológia és az ökonómia szénájába is, művei szinte teljesen visszhang nélkül maradtak. 

A címet úgy is értelmezhetnénk, hogy kivezetés a tudományból, Szerdahelyit ugyanis a tudományos kemény mag ezért vagy azért, de nem tekintette igazi tudósnak, csak legfeljebb nívós tudomány-népszerűsítőnek, mondván, hogy ő nem volt kutató irodalomtudós, inkább a tudni nem érdemes dolgok tudományát művelte.

A kötet dokumentumértéke is kérdéses. Alkalmatlan körülmények között készült az interjú, és feltűnően kimaradtak események, nevek, s mindenekelőtt a verstanban társszerző és a Nagy Lajos Társaságban megbecsülést és védelmet nyújtó Szepes Erika (mert nem igaz, hogy ott is Szerdahelyi, hanem éppen Szepes volt a központ és az összetartó erő). Egyébként sem szerencsés a hierarchizálás meg a szereplők adok-kapok megszólalása; mérlegelőbb, higgadtabb hangvétel meggyőzőbb lett volna.

Kétséges az ex-feleségek ily módon való szerepeltetése. (Nem is szólva több más szereplőről!) Szabad-e vajon így „kiadni” őket? És nem ildomos Szerdahelyi egész életútját a Krisztinához írott verseivel koszorúzni.  Még kínosabb a második feleség, Edit Szerdahelyi 56-os regénye szerinti többszörösen áttételes megidézése. Teljesen hiányzik viszont a harmadik feleség, akivel Szerdahelyi vagy 60 évig élt együtt, s akitől két gyermeke és négy unokája van. Őket nem kereste fel a szerző, vagy nem voltak hajlandó nyilatkozni?

Érdemes lett volna több szempontból és mélyebben megnézni, hogy valójában ki is ez az ember, s ha összeférhetetlen, goromba, öntelt, lekezelő, önmagát félreismert zseninek tekintő, akkor miért ilyen?  Mit örökölt az apjától, akit gyűlölt, s nem már ekkor kezdődött-e jellemének torzulása, ha volt ilyen?  A szüntelen „elővágás”, a partner lekezelése, megalázása is arra vallhat, hogy valójában saját magában volt bizonytalan (ebben egyetérthetünk a szerzővel), amit túlzott magabiztossággal, fölényeskedéssel próbált ellensúlyozni. Kivételes intellektusa, éles esze, pallérozott fogalmisága, logikája pedig időnként árulkodóan logicizmusba, monomániába, konzervativizmusba tévedt.

Én mindenesetre másmilyennek ismertem őt, mint amilyennek e könyvből kiviláglik.

*Lajta Erika: Kivezetés a szépirodalomból. Riportregény Szerdahelyi István irodalomtörténész életéről. L’Harmattan Kiadó, Budapest 2022.