Zöld sziget

I.

Fél hét magasságában kinyílt az ajtó. Nyári éjjeltől és egymástól ittas lelkek surrantak be. A hajnal első sugarait még kibírva, a későbbi fényességet nem állva elűzte őket rejtekükből. Tilosban táncoltak. Szabadon. A zár elfordult, újra magukra maradtak. A lány kócos volt, és szomjas. A fiú adott neki vizet, és körbe vezette az otthonában, amelynek a küszöbét most ő is úgy lépte át, mintha vendég lenne. Lassan mozogtak, mint a bolygók.

− Itt jó lesz? − kérdezte a lánytól, és egy kanapéra mutatott. − Persze! − mosolyodott el álmos arccal a lány, majd a melltartóját a felsőruházatán keresztül levarázsolta magáról, a földre dobta, aztán már le is huppant a zöld pamlagra.

A fiú nem volt biztos benne, hogy odafeküdhet-e Bizsu mellé. Tudta, hogy éktelenül horkol, és nem szerette volna a kócos tünemény álmát zavarni e pokoli zajjal. A lány úgy feküdt az ágyon, mint akinek mindig is ez volt a fekhelye. A fiú tétovázott, végül mégis odabújt mellé, és jobb kezével ösztönösen átölelte. A lány ujjai hasonló automatizmussal ékelődtek be a fiú ujjai közé, a csípőjét is a másik testhez igazította. Úgy néztek ki, mintha sütőből frissen kivett, összegyógyult kiflik lennének. Betakarta őket a mozdulatlan csend. Az egyik lélegzet utánozni kezdte a másikat.

− Köszönöm, hogy velem alszol − mondta a lány elfúló hangon. Válaszként a hozzá préselődő fiú belefúrta az arcát az őserdőt idéző hajba, szívta magába az illatát. Meg akarta jegyezni.

Hallgatta, ahogy a karjai között a csodalény egy másik létsíkba szenderül. Figyelte, miként lassul a légzése, s válik csendessé... már Istennél pihen a lelke... − gondolta az ébrenlét határán, aztán hirtelen eszébe jutott, hogy Bizsu nem is hisz semmilyen magasabb rendű létezőben. De ez attól még van, ha nem is képes belátni... − állapította meg magában, már lehunyt szemmel, ám az éjjeli élmenyek túl erősnek bizonyultak, elméje partját töretlenül ostromolták a történtek hullámai.

II.

Kaptat fel a dombra. Útját az éjjel nem keresztezi, inkább rejti. Halad a tiltott pillantás felé. Lépései gyorsak, de óvatosak. Árnyéka csak a lelkiismeretében vetül. Néha kérdezgeti magát: biztos ezt...? Később megtudja, hogy a másik árnyék gazdája ugyancsak ezen rágódik, míg az autója kettéhasítja a szabályos élet ésszerű távolságait. A kocsi leparkol egy ház tövében. A kerekeket halk együttműködésre igazgatja a murva. A motor leállítását és az első szavakat tücsökszólamok kötik össze.

Majd:

Együtt sétálnak a sötétség csillagokkal kiszaggatott kabátja alatt. Figyelme középpontjában a lány kacagó hangja és derűs mosolya ringatózik. Elképzeli, hogy a nevetéstől folyamatosan remegő mellkasa mögött miképp mocorog a szíve. A gondolattól a gyomrában feszítő éhség támad, dagad a sóvárgása, hogy irgalmatlan nagyot harapjon belőle. A vágy miért van rokonságban az éhséggel?

Most épp egy padon ülnek, egymással szemben. Egy derűs műanyagflakon fröccstáncot jár közöttük, amitől ők is oldottabban pillantanak egymásra. A lány kéri, hogy sétáljanak tovább az éjjelbe, amiből már elég karcsú a felhozatal. Felállnak a padról a hajnalt idéző derengésben, lépnek párat egymás körül, aztán suttogva szólítja a lányt közeledésre. Gyere ide egy kicsit...  A kérés bájos mosollyal kísérve teljesül.

A karok elindulnak és összekócolódnak, mert pontosan tudják saját magukról, hogy nem tehetnek semmiről, csak kapcsolódni akarnak. Az orrok egymás mellé sorakoznak, vesznek még egy-egy nagy lélegzetet. Az ajkak megnyílnak, alig látható módon a száj ormán megcsillan az édes nyál, összefeszülnek, megállíthatatlan kíváncsisággal csalogatja egymást a két örvénylő nyelv. Lakoma kezdődik. A szív súlytalanná válik, és elhagyja védelmező csontkosarát...

III.

Az élmény olyan erővel szakította át az emlékezés és az álom mezsgyéjét, hogy a fiúnak kipattant a szeme. Fél pillanatig még nem volt a tudatánál. Egy szigeten ténfergett, fogalma sem volt, mi módon keveredett oda. Csónak sehol. Észlelte a mellette szunnyadót, visszatért belé a teremtett s közben kinyílott világ. Megérkezett, miközben egy tapodtat sem mozdult. Újra érezte a lány illatát − ó, azt az isteni ködöt! Megnyugodott, a szeme újra lezárult.

Utazni kezdett.

IV.

Már a kora reggelben táncolnak egy szobában, balra a Nap. Ezt csak a zsalugáter résén bebújó sugarak súgják nekik, s ők az ajándékért cserébe ugyanezen a nyíláson nevetésfolyamokat árasztanak ki a hajnalba. Jó kis üzlet.

A zene hangja egyre képlékenyebbé oszlatja a térből kilógó félhomályt. A dallamok már elestek, a ritmusok még tartják magukat, de tudják, az ő idejük is lejárt. Hangtalanul kiosonnak, otthagyva a szobát, zajlik a karnevál, mint a jég. Ezt az űrt egy másik hullám veszi birtokba, ami egészen bentről árad kifelé, és hatalmánál fogva lebont minden férfi és női feszültséget, hogy aztán valami olyat hozzon létre, amely képes birokra kelni az istenekkel. Testük nagy része összeforr, a karok egymást cirógatják, majd összekapaszkodnak, a lány karmai a fiú húsából tépnek egy pofáravalót. Nem tudják, ki hol kezdődik, és azt sem, létezik-e még a másik. Birkóznak, hol a fiú, hol a lány van felül. Sóhajaik a másik szájába vernek hidat, így élik be új hazájukat. Az áramlás végét és a szétválás kezdetét a lány indítja meg egy hatalmas csókkal, amivel a fiú fejét szinte belepréseli az ágyba. Reszketnek egymástól, de az érintések melege már múlik a bőrükön. Derűs zsibbadással öltöznek, felveszik régi, megszokott énjüket. A cipők felhúzása után, a fényre lépés rítusa közben a fiút hívja a melankólia. Magában kérleli az elmúlás istenét, hogy most az egyszer változtassa meg a szokását. Ne pusztítsa el a pillanatot, ne ölje múlttá!

V.

A fiú megébredt, és érezte, hogy összefonódtak a lábaik. Olyan volt, mintha álmukban a gazdátlan testek tovább dorbézoltak volna uraik jelenléte és engedélye nélkül. Gondolta, talán kérése meghallgattatott, és a szunnyadó gyönyörűség vele marad ezen a zizegő tiszavirágszigeten. A szíve és a gyomra között fájdalmas hiány feszült, az este elajándékozott titkos szobájából egy jókora szegletet, torka száraz, mégsem mozdul a csap irányába.

VI.

− Szeretlek... − suttogta a lány lelke ölelkezésük közepette. A fiú is pont így érez, de nem mondja ki, tudván, egy ilyen varázsige balul is elsülhet... aztán mégis beáldozza a szíve szavát.

− Te ne mondd! − utasította a lány. Bizsu szavainak sava sisteregve csöppen a fiú bőrére. A maró érzés beszívódott a bőr alá, onnan a húsba, majd a vér repítette a mérget a titkos csarnok felé.

VII.

− Tényleg azt hitted, hogy ez a lakoma az éjjelen túl is fog tartani? − húzta gúnyra a száját egy hang a fiú fejében, aki már araszolt befelé az álmok világába. De a sugallat csak folytatta. − Lehet, azt képzeled, hogy felfalnak, és jól laknak veled, de nem te vagy a főétel!

A fiú hiúsága egyből reagált.

− De hát boldog volt velem az éjjel! Miért ne akar...?

− Igen: volt, de ennyi elég belőled! Ezt meg kell értened! Ő csak élvezi az ízeket, kóstolgat! Te vagy az, aki éhes. Ez nagy különbség! Neki csak egy múlékony különlegesség vagy, amit desszertet követően kapott, de pár falat után már arrébb is nyom magától! Elég vagy!

A fiú töprengett, próbálta emészteni a hang szavait, de nem az elfogadás irányába haladt, a méreg már a csarnok falai között hömpölygött.

VIII.

A delelő nap tikkasztó ereje élesztgeti a fiút. A lány mellette, mozdulatlanul. Az ébredés kuszasága ott lebeg feje felett, mint egy húst hasító bárd. Ideges.

Nem akar kilépni az ajándékuniverzumból. Dédelgetésre, ringatásra vágyik. Újra együtt rezegni azzal a kíváncsi bolonddal, aki az éjjel vele játszott.

Gondolatai ravatalán kószál, és alig veszi észre, hogy kinyílik rá két meseszép szempár. Érzi az álmatag, barátságos tekintetet. A bűvölet ott tekeri szavait a zöld ágy felett. Pár varázsigét követően a fiú eltüntetni készül a lány ruházatát.

− Héj, Mágus! A felsőmmel mi lesz?! − figyelmeztet a kacérság. Az örvénylés most sem éri el a tetőpontját, félbeszakad. Félbeszakad, és úgy is marad, örökre. Bár ebben még egyik sem teljesen biztos. Csak a hang.

IX.

Odakinn a test nélküli égitest összes sugarával zsibbasztott minden érző lelket, aki a közelében legelte a fényét. Ők is égtek, amint a korlátokat jelentő szabadba kiléptek. A fiú elkísérte az autójáig, elhabogta a reményét, kérte az érintést. Látszólag a lány sem zárkózott el az árnyékban sétálás gondolatától. A fiú azt hitte, megpecsételődött a cinkosság egy lopott csókkal és egy sejtelmes mosollyal, amelyet búcsúként váltottak. Végül meredten végignézte, ahogyan a kocsi felszívódik a porban a görbe utca végén.

Epilógus

van a magány elvesztésének ára édesen arcátlan bazsalygató fájás félárnyékban tekergők ringó tánca ellobban fényük mint az élni vágyás