Tollruhádból kibontalak

A hosszú asztalnál terítettek, a kertben, az öreg diófa alatt. Eperfa és cseresznyefa is volt az udvarban, hátul szőlő, elöl virágoskert. Ferkóval sokszor felmásztunk a cseresznyefára, ott bújtunk el, játszottunk, kémkedtük. Jó cseresznyét termett. Az eperfa sötéthúsú gyümölcsét is szívesen fosztogattuk, tömtük magunkba, az sem zavart, hogy lila lett tőle az ajkam, a nyelvem.

Ferkó kevésszavú gyerek volt, de gyorsan futott. Lehet, hogy egy kicsit szerelmes voltam Ferkóba, a nyurga lábaiba, ahogy szaladt előttem kisnadrágban, trikóban, mert mindig futva mentünk mindenhova, és mindig ő győzött. Látom magam előtt napszítta, szőkés haját, hunyorgó, bogárbarna szemét, hallom sükebóka nevetését. Nehezen tudta szavakkal kifejezni magát, de éreztem a zavarán, hogy én is nagyon tetszem neki. Egyik kilencéves a másiknak.

Június vége volt, térdig a rekkenő nyárban jártunk. Ha már leutaztunk, több napot is Ferkóéknál töltöttünk. Nehezen szoktam meg a váltást, a vaskos dunyhát, ami valósággal összenyomott, a reggeli viszonylagos hidegeket. Reggel ott mindig fáztam, nyáron is. De harmadik napra már felhőnek éreztem a dunyhát, megszoktam, ahogy a sercegő zsír illatát is, amelyben a reggelihez sütötték a hosszúnyelű vasserpenyőben a rántottát.

Más rendje volt az életüknek, máshogy viszonyultak az időhöz és a távolsághoz is. A kis bolt itt van közel, fél óra gyalog, de a strand sincs messze, óra alatt odaérünk, ha kilépünk. Strand alatt azt a helyet értették, ahol fürödni lehetett a halastóban. És fürödni mindenhol lehet, ahol nem tilos. Leginkább gyerekek jártak oda, hárman-négyen összeverődve. Jó világ lehetett ott ilyenkor, sajnáltam, hogy nekünk nincs ilyen csapatunk, csak Ferkó van, és én.

Ferkó afféle mindenes volt otthon nyaranként: állatokat etetett, őt küldték a kisboltba, ha kellett valami, bár, amit lehetett, megtermeltek. Kikunyeráltam, hogy hadd menjek vele ilyenkor, bár Mamáék jobb szerettek nem elveszíteni a szemük elől, de azért végül is megengedték, nem lesz semmi bajom, ne féltsenek már annyira.

Csapott minket a nap, amíg a kisboltba értünk. Ott szegényes választék és egy unatkozó néni fogadott, aki kedves sem volt velünk. Hazafelé mondtam Ferkónak, hogy ne siessünk annyira, hanem álljunk meg, és adjon puszit a cicimre. Mind a kettőre. Sokat. Fel is húztam a blúzomat, ő pedig végigpuszizta a lapos kis mellkasomat, még a hasamra is adott, és nevetett közben. Én is nevettem, mert csiklandós volt. Amikor megkérdeztem tőle, hogy mit érzett, azt mondta, hogy azért a futás jobb. Szerintem meg nem.

Amikor hazaértünk, Ferkó megmutatta nekem a galambokat, mert János bácsi galambokat is tartott, galambházban. Délelőttönként kirepültek a templomtorony köré, ott köröztek a világoskék égbolton, fehér evezőtollaik megcsillantak a napsütésben – aztán vissza a helyükre.

János bácsinak és Margit néninek nem lehetett saját gyerekük. Ferkót magukhoz vették, hogy azért mégis legyen. Biztosan szerették, de nem dédelgették különösebben, és külön kapott enni egy kisasztalnál, az volt az ő helye. Megkérdeztem Margit nénit, hogy én is a kisasztalhoz ülhetek-e, hogy ne legyen egyedül, de Margit néni azt mondta, hogy jó így, ahogy van, ezen ne változtassunk.

A galambokat nagyon szerettem nézegetni, az egyik különösen tetszett nekem. Tejeskávé színű madár volt, hófehér evezőtollakkal. Buruknak neveztem el. Üveggyöngyszeme beszélt hozzám, és én értettem, amit mond. Biztos voltam abban, hogy elvarázsolták, hogy tollruhája alatt tündérlány lakik, de egyszer letelik az átok, és akkor visszaváltozhat majd. Más volt a faroktolla is, mint a többieké, ezerből megismertem volna őt. Buruknak volt párja is, egy szép, húsos hímgalamb, aki nyakát felfújva, faroktollait széttárva, búgva udvarolt neki, időnként még a csőrüket is összeérintették, mintha csókolóznának. Ferkónak mondtam, hogy nekünk is kellene ilyet csinálni, amikor legközelebb boltba megyünk.

Amikor Mamáékkal leutaztunk néhány napra János bácsiékhoz, az mindig ünnep volt, megadták a módját. A hosszú asztal, az illő terítés. Kancsóban állt a bor, elővették a legszebb poharakat, tányérokat. Vasárnap volt aznap, az utolsó napunk. Délelőtt Ferkóval a mezőn játszottunk, elég volt ebédre hazaérnünk, persze nem utolsó percben, legyen időnk megmosakodni. És ne együk tele magunkat cseresznyével, hogy jusson hely az ebédnek is.

Margit néni az asztal közepére tette egy nagy tálban a gőzölgő levest. Akkor még nem szerettem a húslevest, gondoltam, majd a süteményekből, a kőttesből, túrós bélesből lakom jól inkább, amúgy is tele volt még a hasam cseresznyével, éhes sem voltam igazából.

Margit néni János bácsinak szedett először. Ez a rend, ha vendég van, akkor is. Megmerte az öblös kanalat a levesben, hogy kerüljön bele zöldség is, hús is, két merőkanállal is szedett neki. Az aranyló lében egy apró madárhát púposodott ki a répák közül. Milyen kicsi… Nem ilyen szokott lenni. A csirke ennél nagyobb. De akkor mi lehet ez?

Beleesett két galamb a kútba, mondta Margit néni, mintha csak azt mondta volna, hogy kinyílt az ablak alatt a dália. Megdermedt bennem a világ, rosszat sejtettem. Futottam a galambházhoz, nem érdekelt már sem a kőttes, sem a lepény, hiába kiabáltak utánam, hogy üljek vissza a helyemre, csak Burukot akartam látni, hogy megvan, hogy ugye nem ő volt az egyik, aki beleesett.

Nem láttam őt, sem a párját. Alig vártam, hogy véget érjen az ebéd: megkértem Mamát, hogy hadd menjünk el Ferkóval a templomhoz, hátha ott köröznek a galambjaink.

Ne menj, kicsim, nem érdemes, mondta Mama, de azért elengedett.

Hiábavaló volt az út, hát visszaballagtunk. Még Ferkó sem szaladt előre, ahogy szokott, hanem csak jött mellettem csendesen. Most mégis más volt az ő csendje.

Buruk nem tudta kivárni, míg letelik az átok. Tollruháját lefosztották róla, de alatta nem tündérlány lakott. Bár szerintem nagyon szeretett galambként élni, körözni a templomtorony felett, és egészen biztos, hogy ilyen szép evezőtolla senkinek nem lesz többé.

Valamit akartam tenni még, valami jelentőset, nagyot. Mert így nem múlhat minden el.

Menjünk az eperfához!, szóltam Ferkónak.

Bólintott. Szedtem egy marokkal a gyümölcsből, a kezébe tettem, és azt kértem tőle, hogy nyomja szét a szemeket, és kenje a nyakamra a levét. Megértette a dolgát. Lassan, óvatosan kente szét a sötét levet a fehér nyakamon. A ruhámra is csorgott belőle bőven.  

Te vagy most Buruk, ugye?, kérdezte.

Nem, én csak vele vagyok most, mondtam, becsuktam a szemem, és a tiszta, kék ég felé fordítottam az arcomat. Azt kívántam, hogy Buruk odafönt vissza tudjon majd változni, és találja meg egyszer újra a párját.

Aztán Margit néni szétkergetett minket, hogy mit művelünk, ki hallott már ilyet, az életben nem jön ki a ruhámból a pecsét, menjünk be megmosakodni, s fejezzük be ezt azonnal.

Azóta sem tudom, hogy valóban kútba estek-e azok a galambok, bár nem hinném. Szerintem csak nekünk, gyerekeknek akarták valahogy elfogadhatóvá tenni azt, amit nehezen tudtam felfogni. Hogy az élet éppen a halálig tart, és hogy nem minden mese ér szépen véget.

Akkor jártunk utoljára ott. Nem tudom pontosan, hogy miért így alakult, de valahogy Mamáéknak sem volt kedvük többé meglátogatni őket. A sükebóka Ferkót sajnáltam csak, hogy többé őt sem láthatom, és ő sem engem.

Amikor galambokat etetek, Burukot is látom bennük. Látom a gyerekkoromat, látom magam kislányként, aki értette még a madarak nyelvét, tudott olvasni a szemükből. Legalábbis egy galambéból biztosan.