Levélszőnyeg egy emberélet talaján

„Alapvetően magunknak írunk, azt hiszem. Legalábbis én a saját kérdéseimre keresek választ, akkor is, ha verset írok, akkor is, ha mesét” – nyilatkozza Mirtse Zsuzsa 2015-ös, a CsigaHáz művészeti folyóiratnak adott interjújában. Időnként el kell fogadnunk a közhelyeket. Önmagunkon át vezet út sok minden felé, és van, hogy a világot is önmagunkon keresztül szemléljük. Babits Mihályt parafrazálva saját versünk hősei mi magunk vagyunk. Nem kimondottan szépirodalmi alkotásokat értek a vers alatt. Vers a hétköznapok láncolata is. Ahhoz, hogy megélhessük ezeket a napokat, és másokat érthessünk, másokhoz alkalmazkodni tudjunk, magunkat kell megismernünk, hiszen a világ olyanná formálódik amilyennek látjuk. Mirtse Zsuzsa Bölcsőmben magam ringatom című kötetét olvasva elsőként a fenti gondolatok jutottak eszembe, valamint egyetlen, rövid, mély hangrendű kulcsszó: vadon. Említett interjújában a művész maga is rávilágít arra, tudatosan keresi a kapcsolatot a természettel. A természetben barangolva sokszor figyelmen kívül hagyjuk a talpunk alatt föl-fölszisszenő avart. Pedig úgy érzem, az avarban elpihenő levek sokfélesége behatóbb vizsgálatra érdemes. Mintázatuk, erezetük, színük legalább olyan sokféle, mint a bensőnkben lakozó világok. A Bölcsőmben magam ringatom egy ilyen sokszínű univerzum látlelete, levélszőnyeg egy emberélet talaján.

A szerző rövidprózáit három ciklusra tagolja kötetében: Percenként kilencven villanás, Az áradattal érkező, Máshogy üzen. Az első ciklus rövidprózái egy sötétkamrába kalauzolnak el. A lencsetag nélküli kamera pedig ezúttal a lélek világának vizuális leképezése. A Másodfokú viharjelzés  című írásban a régmúltból fennmaradt tárgyak és egy kis fadoboz kerülnek a kamera fókuszába: „A kis fadoboz, amely nagyanyám után maradt, zsúfolásig tömve előttem való életek emlékeivel.” A rokonságot emléktárgyakba préseli az író, a vér szerinti együvé tartozás a tárgyakkal egyenrangú emlékké válik. A vér vonalában kialakuló távolság mértéktartó ornamentikával ölt testet Mirtse Zsuzsa prózájában. A paradoxon elgondolkodtató, valóságos: „a vér homályos vonalán hozzám is tartoznak”. A vér homályos vonala a hétköznapokban is összeköt, a narrátor azonban az eltávozottakra vonatkoztatja ezt a képet, és a fotókon megörökített ősök szemszögéből látja és láttatja a helyszíneket, tereket: „helyszínekről, amelyeket az ő szemükkel látok most. Család fülledt verandán, ebéd után, pókhasú nagynénik, nyaralások, kirándulás, jaj, de vicces ruhában”. A fényképekbe olvasztott hangulat fokozódik a műben. Az énelbeszélő egyre lelkesebben vizsgálja az elmékeket, egyszer csak önmagát is felfedezve egy képen: „nézd csak, az egyik képen még milyen kicsi vagyok!” A narrátor élvezi a fotográfiák kínálta csodákat, ami azonban erősebben foglalkoztatja, nem a képi anyagok közül kerül ki, kíváncsiságának epicentruma egy levél, amely emberi tulajdonságokkal felruházva igényli a narrátor figyelmét: „A levelek között van egy, amelyik utánam nyúl, nem hagy nyugodni.” Elsőre azt gondolnánk, hogy az alkotás elbeszélője azonnal nekiugrik a levélnek, és bősz olvasásba kezd. Ez nincs így. Az elmélkedő-szemlélődő képes várni. Úgy érzi, ezt a levelet olyan helyen kell olvasnia, ahol jól érzi magát, ahol teljes a nyugalom. Az izgalomról a mondat elején tudatosan elhelyezett ige tanúskodik. Bár a felvillanyozottság mértéke nagy, a mondat eleji szóban ugyanaz a finomság húzódik meg, amely behálózza Mirtse Zsuzsa 2021-ben kiadott teljes prózakötetét: „Gyűrögetem a kezemben, magammal akarom vinni a partra, ott akarom olvasni, ahol jó nekem.” A szösszenet címe szószerinti jelentését a cselekmény közepe táján éri el. A narrátort családja óva inti a vihar előtti Balatontól: „Ne menj le a tóra ilyenkor, mondják, de nem tudnak visszatartani.” Az író fantáziavilágában azonban a vihar nem pusztító. Egy titokzatos levél olvasásának szelíd prelúdiuma. Véleményem szerint e könyv maga az ambivalencia. Az avar csendjébe összpontosuló vadon, a levelekben rejlő szelídség. A falevelek a talajon érintkeznek egymással. Ez az érintkezés a Másodfokú viharjelzésben élők és eltávozottak között valósul meg. Szinte érzeni a levegő illatát a nyár végi fülledtségben: „Bámulom a túlpartot, a függőleges osztásokat az Apátság alatt, béke az érkezőknek, áldás a távozóknak, vénasszonyok nyara.” A narrátor nyugodt magatartást tanúsít. Hajszálpontos és leheletfinom ellenét húzódik meg a készülő vihar és az énelbeszélőben meghúzódó világok között: „A viharjelzés másodfokú, percenként kilencven villanás, erős a szél, de nem zavar, fürödni úgysincs kedvem, csak kuporgok, kezemben a levéllel. (…) Szeretem a vihar előtti eget. A fények már nem bántóan élesek, jó itt, és erre akarok figyelni, megjegyezni ezeket a pillanatokat, eltenni a szűkösebb időkre.” A szösszenetben az író nem tárja föl, mit mond a levél. A tartalom már egy következő történetben bontakozik ki. Az időfa ágbogai közös nevezőre hozzák a betűket a kimerevített pillanatokkal; a Balaton partján olvasott levélben pedig egy távoli ős, Haáry Julianna szólal meg: „Én, Haáry Julianna csak egy megsárgult kép vagyok már az idő falán, vagy a fiókban, véremből származottjaim emlékében; lakhelyem Komárom vármegyében volt, a Haáryak rég lepusztult kúriájában. Azóta, ahogy testem is, a házam is az anyafölddé lett. Már csak emlék vagyok, de emlékként itt nézek rád a faladról. (…) Amikor majd egyszer a fiókodból, irataid alól előhúzod soraimat, tudd: neked írok. Neked írtam.” A visszatérő szellem és az élő-változó fénykép motívuma nem újkeletű. Haáry Julianna mikro-jellemrajzával Mirtse Zsuzsa azt az irodalmi hagyományt folytatja, amelyet Oscar Wilde, Edgar Allan Poe vagy Mircea Eliade prózájából ismerünk. A narrátor nem fél Haárytól, az évek során bátran és beható figyelemmel vizsgálta az asszonyi portrét. Egyetlen dolog miatt okolja az illetőt, hogy mindig mindent hozzá viszonyít: „Bölcsőm körül nem jótündérek ólálkodtak, hanem ő. Miatta nem kívánhattam rendes életet magamnak, mert a rendes életnek magasan záródik a nyaka, az én életem pedig nem záródott sehol.” Hogy versünk hősei mi magunk vagyunk, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy mások hatását önmagunkban érezzük még akkor is, ha az illetővel nem volt alkalmunk személyesen találkozni. Az időfa ágbogainak narrátora hadakozik a fotóról letekintő őssel. Úgy érzi Haáry Julkának nincs joga egy másik, ma élő egyén életét befolyásolni: „Nincs egymással elszámolnivalónk, nincs közöd hozzám! – kiabáltam a konok öregasszonynak a falon, de feloldást a tekintete nem adott.” A menekülésnek igen elemi módja testesül meg az elbeszélőben, amely szülei értelmezésében lázadás: „Én levettem a képét, apám visszarakta. Ott a helye.”

A kötettel azonos címet viselő szösszenetfüzér öt írást foglal magába. A narrátor itt is egyes szám első személyben mesél a történésekről, ahogy teszi ezt a kötet egészén át. Mellette központi figura a dédnagymama, aki az elbeszélőnek a „bőség kosarát kínálta”. E titokzatos asszony az 1910-es évek második felében élt, amikor a spanyolnátha szedte áldozatait. A Fekete váza erről szól. A címként szolgáló metafora különlegessége és megformáltsága lenyűgöző. A XX. századi világjárványt az író egy fekete vázával azonosítja, a leszakított virágszálak pedig a spanyolnátha áldozatai: „Odakint tombolt a spanyolnátha, láthatatlan kéz válogatta csokorba áldozatait egy óriási, fekete vázába.” A második írás, Ajándék a hegynek egy elveszett fénykép és egy házasság története. Az elbeszélőt nosztalgikus hangulat járja át, a fénykép hiányzik neki: „Jó ideje már csak magamban nézegetem azt a képet. Már nem tudom a térdemre fektetni, forgatni az ujjaim között. Nem hibáztatom magam, hogy elveszett, nem tudtam vigyázni rá, de sajnálom, hogy az emlékezetem maradt az egyetlen hiteles forrás, amikor szeretném felidézni újra és újra.” A dédnagymama képe nem emlékeztet Haáry Julianna szigorára. Az asszony finom vonásai az anyaszerepben kerülnek előtérbe: „A szép nőknek még a korai halált is megbocsátják, gondoltam sokszor, amikor a képen ülő fiatal nőre néztem. Most is őt látom magam előtt. Gesztenyeszín haját a kor szokása szerint ő is kontyba tűzve viselte, kezében karonülő baba, a nagyanyám.” A hegyet, ahogy korábban a fekete vázát is, metaforikus értelemben használja az író. A dédapa tekintete áll szoros összefüggésben a jéghegyek csúcsán uralkodó hideggel: „Mellette szálegyenes férfi, dédapám. Jóval idősebb, jóval hidegebb és magasabb nála. A férfi szeme talán jégszürke lehetett, ezt sosem kérdeztem meg nagyanyámtól, de az biztos, hogy abban a színben volt valami, ami a havas hegycsúcsokra emlékeztetett.” A cím akkor nyer értelmet, amikor fény derül az asszony szándékára: „Gyereket akart szülni neki, ajándékot a hegynek, amennyit csak lehet, felnevelni a kicsinyeket, rendes életet élni akkor is, ha otthon haragudtak rá.” Az énelbeszélő tudatában van annak, hogy dédanyja üzen neki. Haáry Juliannával ellentétben nem veszekszik vele, hanem elfogadja az együvé tartozást, a nem evilági kapcsolatot: „Sokszor álmodom is vele, a dédanyámmal, aki fiatal nő maradt a fejemben örökre. (…) Nem beszélhet hozzám mégis megnyilvánul, jelen van, csak máshogy.”

A kötet második nagy ciklusa, az Áradattal érkező új fajta leveleket csempész a szemlélődés avarába. A régi fényképek eltűnnek, a korábbi századok emlékei mintha egyik pillanatról a másikra köddé váltak volna. Az énelbeszélővel együtt a jelenkorban találjuk magunkat. Kortárs síkon szembesülünk a szerelmi válsággal, párkapcsolati problémákkal, és találunk önmagunkra Mirtse Zsuzsa soraiban. A Ködlovag a kávéházbant a ciklus kiemelkedő darabjának tartom, mert nemcsak az álmodó szerelmest mutatja be, hanem a sikertelen randevúkkal járó kellemetlenségeket is pellengérre helyezi. A cím magasztossága és az alkotásban megnyilvánuló tragikum közötti ellentét kiegyensúlyozott, nem zavarja meg az olvasót. Elmerülve a narrátor vallomásában érezni lehet a rosszul sikerült randevúk súlyát: „Ül a kávéházban, untat.” Már az első mondatból visszaköszön, hogy az illető, akit találkára hívtak, nem érzi magát közel ahhoz a személyhez, aki a találkozáshoz ragaszkodott. Erre utal az egyes szám második személyű megszólalás. Nem együtt ülnek a kávéházban. Csak az a bizonyos valaki tartózkodik ott, látszólag rabolva a megszólaló életidejét: „Én is ugyanabban a kávéházban ülök, ugyanannál az asztalnál, vesztemre. Elfogadtam a meghívást – megbántam, de most már késő. Egyem meg, amit főztem!” A „lovag” jellemrajzából érezhető  a kávéházban elnehezedő levegő, a nyomasztó atmoszféra: „Köpcös ember, mindenkinek a barátja. Legalábbis szereti ezzel áltatni magát. Különlegesnek akar tűnni (…) Órákig tárgyal a pincérrel, aztán megrendeli a ház borát, enne is, de elrontja a rendelést (…) Pörkölttel és nővel egyszerre találkozni szigorúan tilos.” Kezdetben azt hihetnénk, a meghívott számára nincs kiút ebből a helyzetből, a leleményes hölgy azonban rátalál a kávéházban eltöltött idő értelmére. Nem véletlen tehát, hogy hangsúlyoztam: a pörkölt fogyasztójával egy asztalnál eltöltött órák csak látszólag feleslegesek. A szomszéd asztalnál egy titkozatos lovag foglal helyet. Az elbeszélő elragadtatással figyeli az ismeretlent: „Miközben itt eszik (de hogyan!) a szomszéd asztalnál ülő férfit figyelem. Fekete garbó, kockás öltöny, mi is lehetne más, finom szövésű, visszafogott, ahogy ő is (…) Jó évjárat, éppen jó még. Barázdált arc (…) Ölében újság. (…) Persze éppen az, amit olvasni illik, amit olvasnia kell. Véletlenül sem téved. (…) Vonzó világ.” Az alkotás mindennemű értékét akkor vesztené el, ha az álmodozó, valamint a szomszédos asztalnál ülő férfi egymásra találnának. Mirtse Zsuzsa azonban nem menti fel hősét. A nő mindvégig a pörköltfaló társaságában marad, egy szót sem váltva a rejtélyes ködlovaggal. A zárlat betetőzi a teljes mű rapszodikusságát. A férfi, miközben olcsó bókokat osztogat, pörkölttel kínálja meghívottját: „Csillog a szeme. Káprázatos szempár, a mindenit! Száz százalékos nő (…) Ez igen! Bár ilyenek lennének mind! Biztos nem kér pörköltöt?”

A Bölcsőmben magam ringatom című kötetet lapozgatva teljesebb értelmet nyer Mirtse Zsuzsa 2015-ös interjújában megfogalmazott állásfoglalása. Csakugyan magunknak írunk; belső erdőnk talajának levélszőnyegét vizsgálva, személyes vadonunkban, de édesebb az önmagunknak való írás, ha az énünknek faragott bölcsőben más is ringhat.

Mirtse Zsuzsa: Bölcsőmben magam ringatom. Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2021