„Minden az enyészetbe rohan”

1820. augusztus 16-án Széchenyi István fényes úri hintója megállt a szebb napokat látott pilisi Beleznay-kastély előtt, és a gróf kalaplevéve lépett az épületbe. A hajdan virágzó úri lak egyik szalonjában összedobált könyvhalom szomorkodott. A legnagyobb magyar lehajolt, és mély megilletődéssel fogta kezébe a legkisebb kötetet. Vallásos elmélkedés, istenes munka lapjai nyíltak meg előtte, és a gyűrött oldalak, beírások arról tanúskodtak, hogy a grófi család forgatta is a könyvet, aranybetűs gerincű társaihoz hasonlóan nem a vendégek ámulására állt a polcokon.[1]

A Beleznay família életét egy rettenetes tragédia tette tönkre, amelynek részletei felforgatták és megdöbbentették a korabeli közéletet. 1818. július 5-én fia fegyvert fogott az idős gróf Beleznay Sámuelre, és két lövéssel leterítette. Mondhatnánk, hogy mint egy ebet, mert Jósika Miklós emlékei szerint a fiú valóban „Vessz, kutya!” felkiáltással rontott apjára. Művelt, társasági emberek is alig találtak magyarázatot arra, hogyan fordulhatott elő mindez. Hogyan kerekedhettek felül az állatias ösztönök egy előkelő családban minden emberi, erkölcsi normán?[2]

Az áldozatot költőként és irodalmi mecénásként is ismerték, a családban pedig régóta, nemzedékről nemzedékre hagyományozódott a művészet támogatása. Néhány évtizeddel korábban a Beleznay família otthonában báró Podmaniczky Anna vendégeként vetette papírra Kármán József legendás levélregényét, a Fanni hagyományait, és részben az arisztokrata család támogatásával jelent meg Kármán meghatározó irodalmi folyóirata, az Uránia.[3]

Széchenyi István a szörnyű gyilkosságtól döbbenten, magyarázatot keresve rögzítette benyomásait naplójában. „Ahogyan némely ember fölött egy áldó Géniusz látszik őrködni, mely a legrosszabb indítékból a legfénylőbb sikert szüli – úgy élnek bizonyos emberek szivében, mondhatni velejében a pusztulás géniuszai, és minden a szerencsétlenségbe, az enyészetbe rohan!” – írta a legnagyobb magyar.[4]    

 

Naplókban élnek tovább

Mielőtt alaposabban a tragédia mögé néznénk, lássuk, miért játszottak jelentős szerepet a kastélyok a magyarországi művelődésben!

Kastélyok rendeltetéséről szólva elsősorban birtokközpont jut a művelt olvasó eszébe, és méltán. A kúriákkal nem összetévesztendő emeletes épületek rendszerint a kihalás és/vagy az elszegényedés réme ellen házassági terveket szövögető mágnásfamíliák hitbizományi otthonául szolgáltak, amelyeket elhelyezkedésüktől függően az év meghatározott időszakában, főként a melegebb hónapokban laktak.

A kastélyok és a tágas kúriák azonban nem pusztán birtokközpontként szervezték a környék gazdasági életét, adtak munkát számos helybéli családnak, hanem a vármegyei politika és a kulturális élet központjai is voltak. Bár a kastély urának művelődéshez való viszonyát nagymértékben meghatározta neveltetése és személyisége, az úri lakban mindig volt tekintélyes könyvtár, nemritkán zeneszalon, sőt színházterem is, nem beszélve a különálló színházépületről.

A kastélyok a magyar művelődés világítótornyaiként is szolgáltak, fényük jóval messzebb sugárzott, mint a rézkakas ragyogása a tornyukon. A helyi kastély könyvtárából kérte el Pázmány Péter válogatott prédikációit a falusi jegyző, ha szép beszédet szeretett volna mondani az övéinek, vagy itt talált önigazolást az engedetlen Andrássy Katinka grófnő a francia regényekben, amelynek lapjait gondos anyaként maga varrta össze gróf Zichy Eleonóra.  Rettenetesen félt ugyanis, hogy a fiatal grófkisasszonyok szemérmetlen részletekre bukkannak a szerelemről.[5]

A mágnáscsaládok fiai és leányai irodalmi kultúrában nevelkedtek, jelentős részük akkurátus pontossággal vezette naplóját. Széchenyi kezében is mindig volt papír és ceruza, hogy benyomásait bármikor, olykor ebéd közben is papírra vethesse. Ha a nemes úr vagy úrhölgy irodalmi nívón, egy későbbi megjelenés igényével fogalmazta meg naplóját, majd később emlékiratait, hamar eljutott a vágyig, hogy maga is írjon verseket és regényeket, azaz a hivatásos irodalom műfajaiban is megmérettesse magát.  

Nem egy gazdálkodó nemes urat irodalmunk nagyjai között tartunk számon, mint Madách Imrét, vagy báró Jósika Miklóst, aki kényelmesen megélt regényei jövedelméből a kényszerű emigráció évei alatt is. Egy-egy irodalom- és művészetkedvelő főúr vagy nemesasszony népes társaságot vonzott maga köré, pezsgő szalonja alkalmat teremtett a művészek találkozására, tervek szövögetésére, lapok alapítására, művek támogatására. 

 

„A feledés lengeti tüskebokrát”

Három egymáshoz közel fekvő kastélyban, Aszódon, Pilisen és Pécelen az irodalmi kultúra varázslatos háromszöge alakult ki a 18. században. Különös egybeesés, hogy néhány nemzedék múlva mindhárom kastély hanyatlásnak indult, és az építtető családok is elvesztették ősi birtokukat. (Ugyancsak Széchenyi István volt az, aki 1820-ban Pécelen táborozva egy másik főúri könyvtár pusztulásáról is megbotránkozva írt. A 16 éves gróf Ráday László a családi bibliotékát, a neves Ráday Gedeon örökségét egyben kínálta fel neki eladásra, mázsánként húsz forintért mérve ki a könyveket.[6])

Pilisen báró Podmaniczky Anna férjével, Beleznay Miklóssal együtt fényes, nagyúri házat vitt. Szalonjaikban előkelő vendégek, még Sándor főherceg, Magyarország nádora is tiszteletét tette. Ahogy otthonukról Kazinczy Ferenc a Pályám emlékezetében írta: „Ajtaja nyitva vala minden idegennek, minden magyarnak és nem magyarnak, ha születés vagy érdem ajánlották.”[7]

Fontos körülmény, hogy a bárónő evangélikus vallású volt, így amikor II. József türelmi rendelete ezt lehetővé tette, nagy összeget, 300 forintot ajánlott fel egy pesti evangélikus gyülekezet fenntartására. Bőkezűségéről így emlékeztek meg: „kifogyhatatlan volt e nemes hölgy jótékonyságának olajos korsója.”[8]

Podmaniczky Anna szalonja kitárult a kor legdivatosabb íróinak is. Kármán József szívdobogva szedte a lépcsőket, amikor a bárónő színe elé járult, és találkozhatott lapja, az Uránia leglelkesebb előfizetőivel, Prónay Piroskával és Prónay Honoratával. Ez utóbbi a művelt társalgást olykor művészi spinétjátékával szakította meg.[9]

Az érzékeny, művelt Podmaniczky Anna rokonszenvét megnyerte a „pesti Alkibiadész” – ahogy Kármánt nevezték –, és irodalmi szalonjának állandó vendége lett, mi több, pilisi kastélyába is meghívta. Az árnyas úri lak inspiráló környezetet teremtett a Fanni hagyományai című regény megírásához.

Kármán fejében nagy ívű tervek fogalmazódtak meg. Schedius Lajos egyetemi tanárral és Payor Gáspár orvossal kiterjedt tudós- és művésztársaság megszervezésén gondolkozott lapjuk, az Uránia köré. Elképzeléseit jórészt olyan arisztokraták támogatására alapozta volna, mint gróf Ráday Pál vagy Podmaniczky Anna.

A vágyak beteljesülésének nem hagyott időt, teret a történelem. A korabeli irodalmárok közül többen részt vettek a Martinovics-összeesküvésben, a lánglelkű poétákra hideg sziklabörtönök tele várt. Kármán József élete virágjában, 1795-ben váratlanul meghalt. Halálának körülményei a mai napig tisztázatlanok, az Uránia ellen vizsgálat indult.[10] Ahogy sorsáról kései méltatója, az arisztokrata mágnásasszonyok életét a publicista sovány kenyerére cserélő gróf Vay Sarolta fogalmazott: losonci sírján „a feledés lengeti tüskebokrát”.[11]

 

„Hol fekszik jószága?”

„Hát mi ember már ő? Ingyenélő, kóborló, se kenyere, se háza... Majd bizony! most pelyhesedik, máris a szoknyák után futos. Már abból mi lesz... Azt se tudja az ember, micsoda, kicsoda? (…) Hol fekszik a jószága? neme? hát hol a famíliája? Nem hallottam én se hírét, se nyomát...”[12]

Így kérdez Kármán József regényében Fanni apja, amikor hírét veszi, hogy leányának egy fiatalember udvarol. A vagyontalan, bizonytalan jövőjű fiútól eltiltja gyermekét, aki szerelmese hiányában valósággal elsorvad, elenyészik.

Kármán József műfajteremtő/honosító levélregénye a nemesi életforma tagadását fogalmazta meg, és a mű arisztokrata családok támogatásával született. Ha úgy tetszik, a mágnások saját pénzükön az életmódjuk, világnézetük elleni lázadás regényét vásárolták meg.  A Fanni hagyományai a korban elképesztő gondolatot hirdetett: a fiatalok önálló párválasztásának jogát, amelyre szabad érzelmeik hatalmazzák fel őket.

A házasság a 18. század végén, és később, a 19. században nem a szívek kalandja volt – sokkal inkább egy família továbbélésének, vagyoni gyarapodásának, megőrzésének egyik legfontosabb eszköze: üzlet. A korabeli szokás szerint a vőjelölt vagy annak egy rokona megkérte a kisasszonyt, akinek apja, a pater familias döntött az ajánlatról. Ha a férfi vagyoni helyzete megfelelt a család társadalmi elvárásainak, az apa beleegyezését adhatta a kézfogóhoz. Szabályt erősítő kivételként előfordult, hogy a szülők kikérték gyermekük véleményét, és nem kényszerítették hozzá egy szörnyeteghez, de ennek inkább ellenkezője volt mindennapos. A nagyobb földbirtokok sorsát ráadásul a hitbizományi öröklés határozta meg, ami gyakran kijelölte a házasulandók lehetséges körét, rangját. Podmaniczky Frigyes visszaemlékezése  hűen tükrözi a gyakorlatot: „Szerelemről, melegen átérzett szeretetről s hajlamról alig lehetett szó ily viszonyok között, csak érdekről, combinatióról s a szülék vasaka­ratáról.

Saját családunkban megtörtént, hogy csak is mert úgy jött létre a családi tanácsban a jóbamaradás, egymáshoz kényszerítették épen azokat, a kik egymást gyűlölték, s elválasztották azokat egymástól, a kik egymást szerették.”[13]

 

Pusztító örökösök

A pilisi Beleznay-birtok sorsát is a hitbizományi öröklés határozta meg. A generális, Beleznay Miklós és Podmaniczky Anna házasságából született gyermekek fiatal korukban elhunytak, így hatalmas pilisi birtokaikat az unokaöcs, Beleznay Sámuel örökölte.

A katonapályával felhagyó ifjú rokon emelkedett a famíliából legmagasabbra a társadalmi ranglétrán. 1800-ban előbb a bárói, majd öt év múlva a grófi címet is elnyerte.[14] Életében Mars isten lőporfüstös szolgálata mellett nem hallgattak a múzsák sem. Kisebb-nagyobb, latin nyelvű istenes költeményeket maga is szerzett, a verseket ki is adta. Jelentős összegekkel támogatta emellett a színjátszást és az irodalmat. A pesti nemzeti teátrum megalapítására 2000 forintot ajánlott fel.[15]   

Sajnos jótetteit már életében elhomályosították az erőszakosságáról, úrhatnámságáról terjedő szóbeszédek és valós hírek. Birtokán, Pilisen alig akadt olyan ember, akivel ne rúgta volna össze a patkót, amikor kedvenc szokása szerint boros fővel sétára indult a település utcáin. Előfordult, hogy nemesembereket húzatott deresre, amely a korfelfogás szerint égbekiáltó jogtalanságnak számított, és vagyonokat kellett miatta kárpótlásként fizetnie. Gróf Széchenyi István emlékei szerint egy alkalommal 50 ezer dukátot kellett letennie egy nemes úrnak, aki főbenjáró pert indított ellene ötven botütés miatt.[16]

Amikor a végzetes napon Beleznay Sámuel megtudta, hogy fia engedélye nélkül vadászni indult, elhatározta, hogy deresre húzatja gyermekét. A büntetést végre is hajtották, ám a megaláztatást ifjabb Beleznay Sámuel képtelen volt elviselni, és puskát ragadva lelőtte az apját.

A bűntény sokkolta a kortársakat. A fiú tárgyalásán, aki egyébként jóképű fiatalembernek számított, hölgyek tömegei jelentek meg. Amikor kivégzése elrendeltetett, valóságos zarándoklat indult a helyszínre. Volt, aki homokba csorgó vérét vitte haza zsebkendőjében, más ruháiból zsákmányolt magának szuvenírt. Széchenyi döbbent tárgyilagossággal emlékezett meg a lóversenyszervező báró Brudern József esetéről. Az arisztokrata Brudern vadászát küldte el Beleznay holttestéért, aki kiásatta a fejet, hogy gipszöntvényt készíttessen róla. „Alaposan megnézik a fejet, lemossák – írta naplójában Széchenyi. – Beleznay nem volt megberetválva. Az öntés gipsszel lehetetlen így. A vadász fogja a bakó beretváló szerszámait, s éppen kezdené beretválni a fejet, amikor kopognak az ajtón. A kivégzett anyja jön, aki el akarta lopni a tetemet, de a fejet nem találta. A vadász nem zavartatja magát, a fejet nyugodtan megberetválja, és két maszkot készít, melyek most is megvannak!”[17]

 

Az utolsó költő

A pilisi Beleznay család életében még egyszer felcsendült a múzsák éneke. A grófi család utolsó sarját Beleznay Árpád „magánzónak” hívták. A jószerivel vagyontalan dzsentrivé lett arisztokrata hivatali szolgálattól, kiterjedt rokonságától remélhette, hogy az élet útvesztőjében a napfényes oldalra vergődik. Mindhiába.

Sok mindennel próbálkozott, sok mindenbe belekóstolt, siker azonban nem koronázta az erőfeszítéseit. Még könyvet is írt Gazdasági recipe-ok címmel, ne higgyük azonban, hogy nagy ívű nemzetgazdasági ötletekkel örvendeztette meg kevésszámú olvasóját. A kis könyvecske szerzője olyan tapasztalatait igyekezett átadni, miként szabaduljunk meg a kertben a hernyóktól… és hasonlók.

Ha már kert, jobban jellemezte Beleznay áldatlan élethelyzetét Mády Ferenc műkedvelő költő, a dabasi Csalánlevelek szerzője. A szatirikus verseket író gazdálkodó névtelenül ugyan, de felismerhetően kifigurázta Beleznay Árpádot, mondván, ez a grófi sarj ínségében még a gyümölcsfákat is kivágta tüzelőnek bérleményében.[18]

Egy utolsó dobása azonban még Árpád grófnak is maradt. Adoptált lánya, Beleznay Lujza vakon született. A súlyosan fogyatékos lány a versírásban talált magának örömet, és üres óráiban számos kisebb-nagyobb költeményt komponált, így próbálta értelmes tevékenységgel megtölteni mindennapjait.

Beleznay Árpád nagy lehetőséget látott a lányka költeményeiben, így hát végigkopogtatta arisztokrata rokonságát és ismerőseit, hogy előfizetőket gyűjtsön a készülő kötethez. A kis könyvecskét az ország leghatalmasabb urai és mágnásasszonyai támogatták, az előfizetők között megtalálhatjuk a korabeli Magyarország elitjének színe-javát. Hogy a kötetet később milyen gyakran forgatták, nem tudjuk, de a szerencsétlen sorsú Beleznay Lujza alkotásai így megjelenhettek. Biztos sokan gondoltak részvéttel a vak kisleányra és a hajdani nagyhatalmú arisztokrata családra a következő sorokat olvasva:     

Esteli ima

A fényes nap lement,
A sötét éj beállt,
Mint egy röpke madár,
E nap ismét elszállt.

A multban, ugy, mint a
Többi, ez is eltűnt,
Istenem, ha talán,
Tettem valami bűnt!

Bocsásd meg úgy kérlek,
Gondatlanságomat,
Jövőre megfogom
Jobbítni magamat.

Fölfogadom neked,
Én édes Istenem,
Add, hogy e fogadást
Soha meg ne szegjem.[19]

---

Jegyzetek

[1] Gróf Széchenyi István naplói. 2. 1820–1825. Szerkesztette: Viszota Gyula. Budapest, 1926. 6. p.

[2] Jósika Miklós: Emlékirat. Szerkesztette: Győri János. Internetes dokumentum: http://mek.oszk.hu/04900/04984/04984.pdf. 170. p. Utolsó letöltés: 2019. 06. 04.

[3] Csilló Mihály: Pilis története. Pilis, 1994. i. m.  124–125. p.

[4] Széchenyi István: Napló. Budapest, Gondolat, 1982. 174. p. Idézi: Jékely Zoltán (fordító): A pusztítás géniuszai – Találkozásaim a Beleznay-esettel. Kortárs. 19 (1975). 8. 1290. p. 

[5] Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1967. 20. p.

[6] Széchenyi István: Napló. Budapest, Gondolat, 1982. 179. p.

[7] Kazinczy Ferenc művei I. Versek, műfordítások, széppróza, tanulmányok. Internetes dokumentum: https://mek.oszk.hu/07000/07016/html/. Utolsó letöltés: 2021. 06. 02.

[8] Szigethy Lajos: Evangélikus magyar arcképcsarnok. Budapest, Budapesti Evangélikus Leánygimnázium Gyámintézete. 1936. 7–8. p.

[9] Gróf – y. [Vay Sarolta? ]: Uránia – száz év előtt. Magyarország, 6 (1899). 157. 2. p.

[10] Magyar Életrajzi Lexikon. Budapest, MTA. 1967. 1. 863. p.

[11] Gróf – y. [Vay Sarolta? ]: Uránia… i. m.  2. p.

[12] Kármán József: Fanni hagyományai. Internetes dokumentum:  https://mek.oszk.hu/00700/00722/00722.htm. Utolsó letöltés: 2022. 02. 03.

[13] Podmaniczky Frigyes: Naplótöredékek 1824–1886. Budapest, 1887. 15. p.

[14] Gróf Széchenyi István naplói. 2. i. m. 69. p.

[15] Magyar Színművészeti Lexikon. Szerkesztette Schöpflin Aladár. Budapest, Országos Színészegyesület, 1929. 157. p.

[16] Széchenyi István: Napló, i. m. 175. p.

[17] Jékely Zoltán, i. m. 1291. p.

[18] Valentyik Ferenc: Dabasi csalánlevelek, avagy Mády Ferenc a bíróságon. Honismeret. 44 (2016). 6. 66. p.

[19] Gróf Beleznay Lujza: Éjvirágok. Költemény-füzér. Pest, 1864. 5–6. p.