Megfesteni a szavakat

Egyes művek esetében az alkotó nevét letakarva is sejthetjük, ki írta őket, vagy azt, hogy női vagy férfi szerző tollából születtek. Ilyen Varga Melinda A Pacsirta és a Sas utca sarkán című kötete is, melynek érzékenysége, finom, olykor mégis kegyetlen hangja egyértelműen tanúsítja: nő az alkotó. A két ciklusra (Madárnyelv, Evilági színház) bontott kötetben legmarkánsabban az állandóan fel-felbukkanó megszemélyesítés tűnt fel elsőként: „a reggeli nap besüt a szobába, / megvilágítja az ablakra szerelt hálót, / majd ráül a könyvespolcokra, / elidőzik a Krúdy-összesen, / Hesse Demianján is megakad a szeme. / érdekli a jó és a rossz arca, / gyerekkori álma tér vissza. / mit jelenthet a fordított kúp alakú / csillagos ég felé zuhanni.” (kifordított ég) Ebben a világban minden él és mozog. Emberi vagy állati (a boldogságot például jellemzően állati bőrbe bújtatja) attribútumokkal van felruházva a nap, a szél, az álom, a mulandóság, és még sorolhatnánk. Egyedi képzettársításaira szinte felkapja fejét az ember: „az éjszaka forrón ég. / páraablakok nyílnak / kertben. / a csillagok levetkeztek, / rúdtáncolnak a Holddal.” (estháló a csenddel) Mindez különös légkört eredményez. Egyrészt ezek a jelenségek azonosulnak az emberi világgal, azt érzékeltetik, ugyanolyan érvénnyel bírnak, képesek mindarra, amire az ember: „a lépcsőn ücsörög az álom, / nagykabátot vesz, / rágyújt, kávét kortyol, / fel-alá sétál a verandán…”  (az álom megkávézik a verandán). Másrészt felül is kerekednek rajta, hisz önnön lényegükből fakadóan többet tudnak, bölcsebbek nála: „csacsog a délután, / eresz alá ül a mondat, / fészket rak. figyeli, / ahogy történetté / dagad az alkonyat…” (csak a fecskék). Övék a természet minden misztériuma.        

A kötetet erőteljesen jellemzi a képiség és természetnyelvűség. E kifejezésmódon keresztül bizonyos érzések is sokkal megragadhatóbbak, kiismerhetőbbek: „a nyárról és a tengerről / mesélt neki, és / bőrükre fagyott az ég” (téli kép); „majd visszavonulok a puha csendbe, / a reggel kontyába illatnak, / lenge szélnek. / nehéz a mellkasom, / kő ült a fényre” (reggeli szavak a férfihoz). Itt az ember is titkokat rejt magában, és olyan terheket cipel, melyekről csak sejtelmeink lehetnek. Az bizonyos, hogy a sorokból sugárzó törékenység ellenére egy olyan stabil fallal találjuk szembe magunkat, mely mögé nagy erőlködések árán sem sikerül belátnunk: „egy életen át / cipeli magában a helyeket, / mígnem homokká / morzsolódik az emlékezés.” (csomag) Gyakorta felbukkanó vendég a kötetben az eső, melynek van egyfajta megtisztító jellege: „nincs hová / maga elől / elszaladjon / a víz / mindenhol / utoléri és / kiönt”. Olykor vágyódást hoz magával, az esőversben azonban létmódot jelent a versbeszélő számára: „egy esőversben él, / a gondolatok esőlábakon / szaladnak a férfihoz”.

A könyvben az egyes szám harmadik személyű elbeszélésmóddal találkozhatunk leggyakrabban: valakiről szólnak a sorok. Mégsem lehet egészen idegen az a felvetés sem, hogy a versbeszélő saját tapasztalatait/érzéseit fejezi ki ilyen módon. Talán egyfajta rideg távolságtartással viszonyul önmagához, s szívesebben ruházná át önnön életét egy másik testre. Ha mégis feltételeznénk, hogy a versek alanya egy harmadik személy, megállapítható, hogy a sorok révén szinte teljesen azonosul vele, mindent tud róla: „éjjel fél kettőkor született, / ő volt az egyetlen újszülött / aznap a klinikán”; „ilyen csillagállása csak / ámokfutónak vagy őrültnek lehet. / ahol a szelídség a szabadsággal találkozik, / magasságok és mélységek oltják ki egymást / a másodperc tizedrésze alatt.” (csillagállás)

Varga Melinda könyve homogén. A benne szereplő versek elsősorban egy nagy, egységes világ mozaikdarabjainak tűnnek. Ebből eredeztethető az érzés, hogy a felbukkanó szereplők sem feltétlen elkülöníthetők egymástól, hanem épp a könyv előrehaladtával ismerjük meg őt, akár egy regényben. Nem tudunk meg róla sokat. A versek legtöbbször egy-egy impressziót, hangulatot, történetdarabot ragadnak meg állandó állapotok helyett. Ezzel szemben találkozunk az impressziók dimenziójánál súlyosabb megállapításokkal is: „első tíz szálas LM-es doboz / hátán félbemaradt verssel, / szétpréselt hóvirág. / koncertjegyek, / a hét szoba fegyverekkel, / kínzókamrával, / virágoskerttel, folyókkal, / csörgedező patakokkal, / férfiakkal és nőkkel, / egy meggyilkolt magzattal, / képzelt utakkal, / apahiánnyal, / tömény szeretetéhséggel, / hűvös űrrel a szíve körül. / konoksággal, élni akarással.” (padláson alvó szobák); „emlékekből rakja ki / a többféle tengert. / ahol megfogant, és ahová / háromévesen apja beledobta, / tanuljon meg úszni, / szerelmen, halálon, születésen át.” (víztükör 2.)

A költőre jellemző lírai erotika ebben a könyvben is visszaköszön szelíd, kevésbé viharos formában. Ahogy képes szinte mindent leképezni a természeti nyelvezetet használva, itt is erőteljesen jelen vannak a metaforák. Feltűnő és szokatlan, hogy a másik felet legtöbbször a férfi megnevezéssel illeti, ami ad egyfajta komolyságot a szövegkörnyezetnek, s ezzel együtt kissé el is idegeníti őt. Mintha nem egy jelen idejű létező lenne az életében, vagy ha mégis, a lehető legtávolabb van a versbeszélőtől: „sült gesztenyét majszol, / mélázik a téren. / esik. / vajon most a férfinél is?” (olasz tél)

A városi és a vidéki életmód közötti éles kontraszt testközeli élettapasztalat sokunk számára. Ez a téma is gyakorta visszaköszön a sorokban. A nyüzsgő városi közeg személytelen a vidéki csenddel szemben, melybe egyúttal a falusi életmódot jellemző dolgosság, folyamatos munka is beletartozik: „nem szereti a nagyvárost, / sose fogja megszokni / a föld alatti utakat, / a zsúfolt mozgólépcsőket…” (búvópatak); „a két hónapos nyarak földjén / nincs idő az álmodozásra, / dologidőben, nagymosáskor, / rendtakaráskor legfeljebb / egy-egy bódult éjszaka rázza fel.” (székely nyarak)

A Madárnyelv című ciklus finom, belső hangvétele után az Evilági színházban általánosabb témák is felbukkannak, némely sorok örökérvényű megállapításokat tesznek: „A gyengébbet szétszedik, / ha megsebesül, lecsapnak rá, / a vér bordó illata esőfelhő a völgy felett…” (Dzsungel); „Nincs halál, / csak befejezett utak. / magunkat sajnáljuk, / és nem azt, akitől / búcsúzunk.” (Az ember transzcendenciája) Megjelennek benne ars poeticai megállapítások is, melyek a költészet lényegén gondolkodva tanulságosak lehetnek: „Szerelem és lelkesedés nélkül / a költészet kitömött madár…” (A két Prométheusz)

Nem utolsósorban érdemes elgondolkodnunk a versbeszéden, ami ezeket a műveket tulajdonképpen festményekké/képekké lényegíti. Olvasás közben gyakorta kaphatjuk magunkat azon, hogy látjuk, nézzük a verseket, akárha a könyvet lapozgatva egy tárlaton sétálnánk. Ez a mély mondanivaló mellett különös esztétikai értékről tanúskodik. Varga Melinda könyve kiváló példája annak, hogy ecset és festék nélkül – szavakkal is lehet festeni.

Varga Melinda: A Pacsirta és a Sas utca sarkán. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2020.