„Ne add fel a reményt”

– Regál című regényed új kiadásának különös aktualitást adnak napjaink történései. Te magad milyen belső stratégiával vészelted át a menekülttábort, volt-e valami módszered, ami segített a talpon maradásban, túlélésben?

– A menekülttáborban nincsenek stratégiák, hiszen a véletlennek teszi ki magát minden ottlakó. Célok vannak, de ezek megvalósulása is a véletlenen múlik. Ami a legfontosabb, soha ne add fel a reményt, még akkor sem, ha minden ellened szól.

– Örkény azt írja a Lágerek népében, hogy aki elviseli a fogság próbáját, az lesz igazán alkalmas a nehezebbre, a szabadság próbatételére. Nálad is fontos szerepet játszott későbbi életedben, hogy elviselted a modern kori lágert?

– Örkény másféle lágerről ír. Traiskirchenben csak addig tartottak fogva – bezárva – amíg nem tisztázódott identitásod, és az osztrák belügyminisztérium alkalmazottja ki nem hallgatott. Miután beigazolódott, hogy az vagy, akinek mondod magad, szabadon engedtek, tehát nem voltál fogoly, nem kellett kényszermunkát végezned. A táborból csak lágerigazolvánnyal mehettél ki, és térhettél vissza. Még éjnek idején is, ha éjszakai munkát vállaltál valahol. Több napig is hiányozhattál, nem kértek ezért számon. Akik nem dolgoztak, azok viszont naphosszat a lágerben tartózkodtak.

– Eljátszottál-e már gondolatban azzal az eshetőséggel, hogyan alakult volna a sorsod, ha annak idején Romániában maradsz, és tegyük fel, megkímélik az életedet?

– Megvallom, soha nem fordult meg a fejemben ez az eshetőség. Még akkor sem, amikor 1989-ben megdöntötték a román kommunista kormányt. Nyolcvanhárom őszén futottam neki a román–jugoszláv határnak, maradt még bő hat év, mire minden megváltozott, Gorbacsov beleegyezésével megszűnt a keleti országokat lezáró vasfüggöny. Ez alatt az idő alatt sok minden rossz történhetett volna velem. De mást akart a Fennvaló.

– Íróként hogyan lehetséges feldolgozni egy ilyen traumatikus életeseményt, van-e erre valamilyen alkotói technika? Az eltávolodás például kiérződik a személynevek és valós földrajzi nevek mellőzésében, de nyilván rejtettebb módokon is törekedtél a személyesség elkerülésére.

– Több mint negyedszázadnyi idő kellett ahhoz, hogy hozzá merjek nyúlni a lágertémához. Azért szerepelnek regényemben a konnomista (kommunista) Autérlia (Ausztrália), Kadánia (Kanada), Ameránia (Amerika) paradigmajellegű elnevezések, mert a valós láger ábrázolása helyett egy univerzális, modern menekülttábor megjelenítésére törekedtem. Érzelmileg is el akartam határolódni a saját élettapasztalatomtól, kívülállóként szerettem volna látni és láttatni azt, ami egykoron velem és a hozzám hasonlókkal megtörtént.

– Az irgalom ellipszise című verseskötetedben jelent meg egy felkavaró és nagy költeményed a megmaradásról – a címe is Megmaradni. Ebben épp a menekülttábor képe indítja el a gondolatfolyamot, amely a „megmaradni mindenáron” parancsát fejtegeti. Miként látod sok év elteltével a magyar szó, a magyar kultúra megmaradásának esélyét határon túl és innen?

– Kis nemzet vagyunk. Trianon óta nemcsak határaink szűkültek be, de egykori országunk lakosságának egyharmada is kisebbségi sorsban él. Isten parancsának tekintem, hogy minden magyarnak kötelessége a másik magyart támogatni, létében segíteni úgy, hogy anyanyelvünk ne kopjon ki az időből, kultúránk, szokásaink, népművészetünk továbbra is egységes maradjon függetlenül attól, hogy az anyaországban vagy kisebbségben élünk. Erős, minden akadályt legyőzni képes nemzeti akaratot képzelek népemnek. Létszámban fogyunk, de ezt minden erőnkkel meg kell akadályoznunk! Több mint ezeréves történelmünk során nemzetépítők voltunk, ma is ezt a hagyományt kell folytatnunk. Ezt az egységes nemzetpolitikát támogatja több mint tizenkét éve anyaországunk kormánya. Minden feltétel adott, hogy akaratunkat sikerre vigyük.  

– A Regál egy trilógia első részének tekinthető, hiszen Az éj puha testével és a Vanda örök – Míg gondolom, hogy létezem című regényekkel szoros kapcsolatban áll. Tervezed-e a folytatását ennek az önéletrajzi elemekkel átszőtt regényfolyamnak, találkozhat-e még az olvasó idegenbe szakadt főhősöddel, Tamással?

– Többször és hosszasan foglalkoztam egy negyedik regény megírásával. Mivel tavaly betöltöttem hetvenedik életévemet, ez a tervem prioritássá lépett elő.

– Legutóbbi, Darabokra tépve című regényedet számos kritika értékelte újító műfajként. Kabdebó Lóránt a „lázadó” szellemet látta meg benne, Piroska Katalin „enciklopédikus regénynek” nevezte, Gazda József szerint „benne lüktet a kor”. Hogyan látod: új utat nyitott-e ez a mű epikai munkásságodban, továbbkísérletezel-e majd formailag és szellemileg is hasonlóan összetett prózával?

– Írás közben soha nem éreztem magam annyira szabadnak, mint amikor a Darabokra tépve című regényemen dolgoztam. Ezt az írói törekvésszerű szabadságot szívesen folytatom. A formanélkülinek látszóban is van forma. Hiszen az az igazi forma az, amit megteremtünk. Az univerzum is úgy állt össze, hogy állandó átalakulásban van. Az amőbaság is formát képez, még akkor is, ha szüntelen változásban jelenik meg. Az energia megmaradásának törvénye is ezt igazolja. Miért lenne ez alól kivétel az irodalom?

Laik Eszter