– Ne ordíts velem!

– Nem ordítok, de ne kezdd már megint! Ne gyötörj! Miért nem tudunk mi kedvesek lenni egymáshoz, miért van benned ez az óriási harag, gyűlölet felém?

–  Mert már nem szeretsz.

–  Hülye vagy. Ha nem szeretnélek, nem lennék most itt veled. És nem hívnálak magammal.

– A locsma életed a hülye, válogasd meg a szavaidat!

– Nem válogatom meg. Majd, ha felnőtt ember módjára viselkedsz, akkor lehetnek elvárásaid.

– Elvárásai egy gyereknek is lehetnek, csak úgy mondom. Ne te oktass ki engem!

– Most akkor jössz, vagy nem jössz? 

– Minek menjek? Hogy azt nézzem, ahogy a többi nő körül sündörögsz?

– Az Isten szerelmére, miért sündörgés az, ha beszélgetek?

– Az nem beszélgetés, hanem fontoskodás. Ezért nincs időd és figyelmed rám, mert azoknak hízelegsz, hogy népszerű légy.

– Fegyelmezd magad, ne beszélj így velem!

– Miért, talán nem hízelegsz? Akkor pedálozol. Betekered magad sorsokba, hogy mindenkinek te lehess a legfőbb bizalmasa. Úgy tartod a fejedben az életüket, mint a könyvtáros a könyveit. Közöttünk meg már csak a mizu-mizu van. Semmi zu nincs, utállak.

– Tudom. Majd holnapra elfelejted. Jön a szokásos kis amnéziád.

– Ebben bízol, ugye?

– Nekem is szükségem van emberi szavakra. Amúgy nincs mit a szememre vetned, te meg mindenféle pasasokkal lófrálsz.

– Zavar, ha barátaim vannak?

– Az zavar, hogy én nem ismerem őket. És az is zavar, hogy azt érzem, nem vagyok kihívás már neked. Hogy olyan természetes, hogy vagyok, mint a mackód a polcodon. Csak hát egy mackónak is vannak vágyai, akarata. Amikor meg otthon vagy, elnyel a laptopod, észre sem veszel. Mondd, hogyan vársz időt és figyelmet így tőlem? Én legalább hívlak, hogy gyere te is. Rólad ez nem mondható el. Most is itt az alkalom: ahelyett, hogy veszekednénk, tarts velem. De döntsd el, hogy jössz, vagy nem jössz, mert mindjárt ideér a kocsi. Most miért fordítasz hátat?

Ott álltak a körúton, a megbeszélt helyen, miközben emberek jöttek-mentek, egy néni locsolgatta a virágait az első emeleti ablakban, mások a teraszokon mélange-t ittak, meg limonádét.

Néhány pillanat múlva csakugyan megállt egy autó mellettük.

– Hát, te tudod. De könyörögni nem fogok – mondta a férfi, kinyitotta az első ajtót, beszállt, majd magára csukta. A nő hirtelen nem is tudta, hogy mit tegyen, azt gondolta, a férfi neki nyitja ki majd először a hátsó ajtót, de nem így történt, hanem beült előre, mekkora tapló, ő meg ott álldogált a járdán, egyik lábáról a másikra.

Ha nem, hát nem!, mondta a nő, aki a kormány mögött ült, és beletaposott a gázba.

Nem hagyja magát. Ne hagyják itt! Fog egy taxit, utánuk megy az étterembe, abból nem eszik az a szemét, hogy itthagyja őt. Fenébe ezzel a csúcsforgalommal is, ráadásul minden piros lámpát bekapnak. Végre megérkezik.

Kártyával fizetne, de miért nem előre szólt, így a taxis.

Miért kellett volna előre szólnom, minden taxiban működőképes terminálnak kell lennie.

Ne vacakoljon már annyit, nincs készpénz nála, és siet.

Végre elfogadja a kártyáját a szerkezet, viszlát, mondja, de a pokolba kívánja a taxist a csigalassú termináljával együtt.

Nyitja az ajtót, belép a helyre, három összetolt asztalnál társaság, a végén ül a férfi, mögötte egy nyitott ajtó, az ajtó mellett, a falon kicsi tábla jelzi, hogy ott lehet lemenni a mosdókhoz. Ez is jó helyre ült. Mellette nevetgélő emberek, nők is vannak közöttük, naná. És jól érzi magát. Nélküle is. Féktelen harag önti el, abban a haragban benne van az összes sérelme, az is, amiről tehet, és az is, amiről nem.

Odafut a férfihoz, elmész te a francba, gondolja, majd meglöki, az valahogy hátraborul a székkel, pedig csak megtaszította a mellkasán, hát mekkora erő lehetett abban a mozdulatban… Olyan hirtelen történik minden, hogy nem is tudja követni a dolgokat, csak azt látja, hogy a férfi keresztülbukik a nyitott ajtón, majd gurul le a lépcsőn, hallja a nyekkenéseket. Istenem, hogy tud ilyen ügyetlenül esni valaki, kapaszkodjon már meg valamiben, ennyi lépcsőt nem lehet túlélni.

A férfi egyik lépcsőfokról a másikra esik, a zuhanás megállíthatatlan, mint valami gumiból öntött, tömör bábu, vagy inkább mint a még meg nem merevedett, de már élettelen test zuhan tovább fokról fokra, összezúzva belső szerveket, arcot, kezet, lábfejet. Ennyi sérülést nem lehet túlélni.

Ordítva rohan utána, fut le a lépcsőkön, az alsó szint kövezett talaján fekvő férfihoz.

Az nem mozdul.

– Ennyik voltunk… – néz maga elé üres tekintettel a nő, nem akarta ezt, jaj, hát nem így akarta… Nincs több lap, nincs több esély. Nincs több egymás gyilkolászása, nincs több sanyargatás, karikás szemű éjszakák. Nincs semmi. Semmi nincs.

Kabátjából előhúzza a telefonját, de nem emlékszik a mentők számára. Találomra beüt valamit, nem veszi fel senki, tovább próbálkozik egyéb háromjegyű számok kombinációjával, semmi remény, tényleg itt fog meghalni a másik, pedig még talán van benne valamennyi élet, mintha lélegezne mégis, talán meg lehetne menteni.

Üvöltve ül fel az ágyban, a férfi is felébred.

– Mi történt, mi van?

– Semmi, semmi, csak a szokásos rémálom.

– Nyugodj meg, nincsen semmi baj, itt vagyok.

– De magamtól is meg tudsz védeni?

– Hát, az nehezebb – bólint a férfi a hajnali félhomályban, és magához húzza a nő pillekönnyű testét. – El akarod mesélni, hogy mit álmodtál?

– Nem, azt hiszem, jobb, ha nem mesélem el.

– Akkor sejtem, mivel kapcsolatos. Tényleg jobb, ha nem gondolsz rá újra. Ne rettegj folyton, már nincs miért. Látod, még mindig itt vagyunk.