Aki legyőzi ijesztő démonát, az időt
Mindnyájan az időben élünk, csak nem mindig tudatosítjuk magunkban. Akkor riadunk rá, ha felfüggeszti szakadatlan folyását, és szorítása érhet fájdalmasan vagy gyönyörtelien – ezek a pillanatok mindenképpen kiemelkednek az idő megszakítatlan áradásából.
Fecske Csaba különösen érzékeny viszonyban van az idővel, szakadatlanul érzékeli a benne-létezést, a folyamatban ugyanúgy (ez az idő khronosz-aspektusa az ógörög filozófia szerint), mint a kiemelt pillanatokban (ezek az ógörög kairosz-élmények). Minthogy életét ily módon teljes egységként, minden momentumában megéli, személyisége pedig kialakult, szilárd, véleményei-gondolatai mindig egy irányban hatnak, ezt az egységes időáramot nemcsak sajátként, egyediként fogja fel, de sajátként és egyediként írja is meg. Ezért lehet, hogy könyvei mintegy folytatásai egymásnak, kirajzolják azt, ami a világban téveszthetetlenül Fecske Csaba.
Minthogy azonban az idő árad, nemcsak telik, hanem, amikor értelmes élmények töltik meg – ahogy Joó Sándor elmélkedik Lukács egy helyéről (Luk 2, 25–32) –, múlik is, ha folyamataiban nem veszünk részt, vagy a folyamatok akaratunk ellenére történnek. A kiemelten jó pillanatokban telik az idő, de a kiemelten rosszak is megváltoztatják az élet menetét. Az idő negatív múlásában az első látható változás Fecske Csaba életében, és – minthogy mindig önazonos – verseiben is, hogy az idő mellől elmarad a tér, megszűnik a téridő egysége, s miközben az idő halad, a lehetőségeiben korlátozottá vált ember helyhez kötötten próbálja értelmezni, értékessé tenni a redukált lét pillanatait.
Fecske Csaba létszemlélete – élete öröm és tragédia között telvén – gyakran ironikus, sőt önironikus. Ezzel az öniróniával szemléli az első igazán komoly megpróbáltatását, negatív kairoszát, a sztrókot és a vele járó élettér-beszűkülést, a mozgáskorlátozottságot. Önironikus verscíme is erre mutat: Csipetnyi só a sebre. A jelenet egy álidill képével indul:
a Hemiplégián vasárnap van
mennybe mennek a betegek
a boldogság kibírhatatlan
egyszerre történik meg veled az életed
De az álidill fokozatosan lelepleződik, először csak a környezet szennyezettségére felfigyeléssel, majd az eszközök megnevezésével (kerekesszékek), végül az utolsó szakasz – az elsőnek tökéletes ellentéteként – meghatározza a jelenet valódi értékét, a megcsonkított élet tragédiáját:
különösen szép nap a vasárnap
szürke napok közt mosolygó ünnep
észre se veszed kinőtt a szárnyad
angyalok élik el előlünk életünket
A bénaság, a testi megalázottság reménytelensége megkérdőjelezi: élet-e még ez a létezés? Fecske őszintesége a testi kínok, betegségek részletezése terén egészen egyedülálló: álom és valóság testi tüneteinek leírását ilyen szókimondóan talán még nem is olvashattuk:
egy tőről fakad álom s való
…
árnyékom csurran elébem
rám vall a sötét kis tócsa
létezésem szennyfoltja
Az élmény rádöbbenti a valóságra, s a felismerés lélekölő:
állok mint kisgyermek bután
halálom előtt életem után
két sóvár pillanat között
a vágy eleven húsba költözött
…
életemet előlem ki élte el
Az élményektől elszakítottság, a mozgástól, elevenségtől megfosztottság egyre erősebbé teszi a meggyőződést, hogy valójában az életből esett ki: „mintha nélkülem telt volna életem”.
A mozgás hiánya transzfer módon kivetül a világra is:
...beteg percek
lerongyolódott érzések a vendégeim
a szándék szülőcsatornájában rekedt
a régóta világra készülő mozdulat (az idézetek kiemelései tőlem – Sz. E.)
De nemcsak a mozgás képessége vált korlátozottá, hanem a megszólalásé is: a beszéd elbizonytalanodásának kezdetét pontosan rögzíti:
kavicsként peregnek ki szádból
a szavak a szavak nem tudnak magukról
nem tudják melyik nyár után sír a fű
…
…október után most a novembert tanulhatod
Döbbenetes megoldást talál a beszéddel küszködés, a dadogás érzékeltetésére, a kieső szótagok hiányára: „hebeg a hőség a levegőben / sietős szavak lábnyoma”.
Stílusbravúr az is, ahogyan érzékelhetővé teszi a be nem fejezett cselekedeteket, végig nem mondott mondatokat: a sorvégeken befejezetlenül sántítanak a szavak, átlépnek a következő sor elejére, ahol egybeolvadnak a következő gondolat kezdetével, így elvarratlanok a mondatok, végük után kapkodnak a szavak:
babonák napja pént
ekkor láttam elő
szörnyű rossz id
ő a versbe gyanútla
nulla-nulla volt a mérkőz
és fáztunk…
A megváltozott tudat betegségével elárasztja a külvilág dolgait: még a jó dolgok is sérült állapotra utaló jelzőket kapnak: „a víz fölött virrasztó ég / sebeket ejt a hajnalon”. És rátelepül mindenre a halál: „már visszatértek hű virágaink / a tetszhalálból ébrednek megint”. Mindez az idő múlásának a jele, főként a környezet mindenhol látható pusztulása, a személyes tárgyak elvesztése, megszűnése, elértéktelenedése: „napok távoztát mutatják hulladékaink”.
Minden látvány, minden érzet, minden élmény egyazon következtetést sugallja: „csak az életem múlik más / nem történik semmi se”. Az idő – és az élet – múlik, mondja, de fordít egyet a mondáson: tud telni az idő, nagy fájdalmunkra, a mi élményeink nélkül is:
eltelik az idő magával nagyon
összekuszálódnak a szálak
mely hozzád fűzött elszakadt elhagyom
magam kivert vagyok akár az állat
…
A teljes összeomláson azért van ereje felülkerekedni: valami állandót, változatlant csihol ki az életből; a fenti, lemondó indítású vers folytatásában egy szép hasonlattal világítja meg azt a gondolatot, hogy ideje csak az embernek van, mert az Időt, a khronoszt csak az ember szubjektív eseményei, élményei tagolják:
mennyi mindennek el kell múlnia
hogy ami van végül meglegyen
egy kőnek mindegy örökké vagy soha
nekem falánk évek zabálják fel életem
A költő tökéletesen határolja be saját állapotát, életének éppen folyó szakaszát: „halálom előtt életem után / két sóvár pillanat között”. Természeti analógiája – olykor már személyiségének metaforája is – az átmeneti évszak, az ősz: „ősz lesz és én / egyre őszebb / a kíváncsi / szív merő seb”. És bár a jelenbeli őszt szinte múltként érzékeli („a tavalyi őszről susorog a víz”), azért az őszélmény, mely oly régóta és oly intenzíven kíséri, mindig kiemelt szerepű: „ezt az őszbefúlt rétet ismerem […] hirtelen sebek nyílnak szívemen”.
A betegsége nyomait élete végéig viselő költő nem roskadt össze sem a fájdalmak, sem a lélek terhei alatt: a sors megedzette és érzékennyé tette minden nyomorúság iránt. Ezért sajdul meg a szíve egy hajléktalan láttán, és látja meg benne nemcsak a nyomorúságot, hanem az ember nembeli létének megszűnését, puszta vegetálássá redukálódását.
penetráns bűz veri fel
a reggel nyugalmát valaki már megint
a lépcső alá szart hajléktalan
mondják a népek a házban fintorogva
én láttam is egy emberformájú lényt
gyűrött nylonszatyorban cipeli
nyomorúságos múltját szeméből kicsüngött
a lélek a véletlen ajtórésébe szorulva szűkölt…
Eddig a korunkra jellemző riasztó látvány. És amit a költő tesz, azt tesszük tehetetlenségünkben mindannyian: „elkaptam gyorsan a fejemet hogy időt adjak / lelkiismeretemnek a menekülésre”.
Hanyatlás, lepusztulás a teljes megszűnés előtt: a költőt minden, tisztaságát, eredeti formáját vesztő dolog, tárgy az emberi halálra emlékezteti:
sarkig tárod az ablakot
melynek üvegére rákövült
a por és légypiszok
szürke napok ürüléke
szorgalmas esők barázdálták
kiüresedett arcát öregember
nyöszörgésére emlékeztető hangon
nyílnak az ablakszárnyak
…
És ahogy pusztul az elhagyatott ház, úgy tűnnek ki az életből az eredetileg teljes, ép formájukból kiöregedett emberek:
…látod a
részeg vaskaput és kerítést ahogy
kitartón igyekszik megszabadulni
a kopott festéktől mint lefekvéshez
készülő öregasszony a gönceitől reszkető
sovány testet látsz előtűnni dunna
hullámaiba merülő nagyanyádat…
De nemcsak az élet felé közelítve riaszt a sötétség, hanem az emberhez nem méltó körülmények között történő születés is csak homállyal, fénytelenséggel fenyeget:
arcába mélyeszti körmét a fagy
ahogy ott ül a dérlepte padon
koszlott göncökben szürke ég alatt
mint akit a földön hegy súlya nyom
mintha azon csodálkozna szegény
hová is lökte ki az anyaöl
sötétbe mit nem enyhít semmi fény
A szerencsétlen hajléktalan sorsát a költő általános méretűvé képes tágítani azáltal, hogy költőóriásunk egész országunkra érvényesített sorát idézi: „most tél van és csend és hó és halál”, s a következményeket is előre látja:
a padon didergő szerencsétlen
szájából lelke fehér füstje száll
lélegzik hát él nem halt meg még nem
Az élhető lét alá süllyedés legalsó foka, ha az emberségétől megfosztott személy már nem is vegetál, csupán tárgyként képes a világban teret foglalni:
hullámpapíron fekszik a padon
fölötte foltos mennyezet az ég
mint morajló gyárat hallgatom
szorgalmas horkolását gyűrt fejét
karján nyugtatja műanyag flakon
hever mellette félig üresen
egy embertárgy a futószalagon
…
és nekiront ez a rohadt világ
meghalni cél mert élni nehezebb…
Önkínzóan gyötrelmes, mert mindnyájunkban hasonló élményt ébreszthet a halott apát felidéző emlék, amelyben keveredik az idős szülő képe a saját, megöregedett arcával: hiszen szüleinkből lettünk, az ő vonásaikat viseljük láthatóan vagy még rejtetten, s ha életünk időben előre halad, annak – tűrjük, nem tűrjük – fájdalmas következménye, hogy hasonlítani kezdünk hozzájuk.
csontos kezével átölelne apám
örülök hogy visszatértél fiam
nélküled voltam igazán öreg
csontjaimra szúrva egyedül magam
kifehéredett hajjal az ember
már elsírja magát könnyen
szemem sarkában megcsillan
mint a vadvíz bátortalan könnyem
A legbelső körön, a családon kívül is vannak életünknek részesei, komfortzónánknak tartozékai, akik nélkül vákuumban élnénk. Ők a barátaink, s az ő távozásuk is betölthetetlen űrt hagy maga után. Ha egy jó barát, aki társa régi emlékeinknek, és kísérője jelen bajainknak, akkor elhúzódó betegségével egyrészt megnehezíti a búcsúzást, másrészt lehetőséget ad az elmúlt emlékek felidézésére, olyan megkapó verset érdemel, amilyet Sz. B. I. – egyébként szintén költő – kapott Fecske Csabától. Ebben a búcsúversben a távozóban lévő öregember jelenik meg, akiben minden eltorzult, megbetegedett: „csikorognak szájában a szavak”, arca élettelenül sápadt, torkából sípoló hang tör elő, és mégis, mégis képes megosztani Fecskével a Bükk felől érkező régi szél illatát, egy pincérnő gömbölyű idomaiban való gyönyörködés emlékét – a még-élet és még-nem-halál senki földjén:
…ahol élünk mi is lélekemésztő
hétköznapokon penészes ünnepeken hallgattunk
mélyen hosszan de annak a csöndnek mindkét
oldalára írva volt valami szép
Minden halál „mondhatatlan űr”. De a legmondhatatlanabb annak az állandó társnak az elvesztése, akivel a közös élet elmondhatatlan helyzeteket idézett elő, s ezekről az elmondhatatlan helyzetekről – in statu nascendi – a szerető férj és a fegyelmezett költő mindmáig hallgatott. Így volt férfi. Most, a társ, a feleség halála után felnyíltak az elzáró gátak, utat engedtek a fájdalomnak, a bűnbánatnak, a lelkiismeret-furdalásnak – a könnyeknek. Most – így férfi. A legférfiasabb. Képes rá, hogy elemző pontossággal megkeresse azokat a pillanatokat, amelyek egy kapcsolat szétesését előre jelzik:
az éjszakád vagyok
vihar előtti holdtalan hideg
eltévedsz bennem
megbotlasz szétszóródott
dolgaimban kemény mondatokba
ütközöl idegen érzésekbe…
Tudja, hogy a legrosszabb, ami két ember kapcsolatában beállhat, a közömbösség, a se veled-se nélküled állapot végállomása:
kevés vagy örömhöz szenvedéshez
se pengéje se nyele nem vagy a késnek
közöttünk szavakkal aláaknázott némaság
Szerelem múltán nagyon kemény tud lenni a költő, kemény a tényleírás is, de még keményebb az ítélete:
elfelejtettél élni
mások élték el előled
életed nem fűz át az idő
tűfokán a szerelem hogy
hozzáöltsön az embernek
való világhoz
…szenvedj
nem érdemled meg a halálodat
De bármennyire elromlott is a közös élet, a másik élete megszűnésének veszélye más megvilágításba helyezi az elmúltakat; az elvesztés lehetősége felkelti a félelmet:
…diszharmonikus
a mozgása ami nem sok jót sejtet
…
maradna még de mint lábosból a tej
kifut az időből hirtelen
nem lesz hol meglenni hely
A tragédia nem akkor történik, amikor valaki meghal, hanem már akkor elkezdődik, amikor valaki elveszíti hajdani énjét, személyiségének megkülönböztető vonásait – amikor egyéniséggel rendelkező emberből egyre redukáltabban létező élőlénnyé válik. Amikor az együttlét helyszíne nem az otthon, nem a rét, nem az erdő, hanem a kórház; amikor a beszélgetés helyett hiábavaló kérdésekre hasztalan hazugságokkal felelnek:
mit gondolsz meggyógyulok én még valaha
ebben az életben kérdezted egyszer
ritka tiszta pillanataid egyikében
…
…persze hogy
meggyógyulsz mondtam az ellenkezőjét annak
amit az orvosok által hitelesítve tudtam de
nem akartam lemészárolni a reményt…
A kórház, ahol azonnal működni kezd az az ősi ösztön, amivel állatlétünk óta tájékozódunk: amikor a szaglás mutat irányt a legbiztosabban a várható valóság felé:
először a szag köszön rád
az elhasználódott testek szaga
a reménytelenség lehelete
talpra állsz-e még kérdeztem
…
…maga még azt akarja
hogy talpra álljon
…
behorpadt tested mögött hiába kerestelek már
És a borzalmak leírása után egy végső, gyönyörű mondatot ajándékoz a szavak szépségét és igazságtartalmát felfogni már nem tudó társnak: „szélvédőre tapadt falevélként hoztam el utolsó arcodat”. Nem állt talpra. Utolsó arc maradt.
És megkezdődnek a magány különféle stációi: az éjszakai rémlátomások; az esztelen és hiábavaló vágyakozások: „mintha szuszogásodat hallanám / mellettem az ágyban de csak a semmit markolászom”. És ő, a kiemelt pillanatokat kiemeltségüknek megfelelő odaadással megélő költő átértékeli egész korábbi időfelfogását, és megszakítatlanná, kiemelkedések nélkülivé tenné az időt:
rettegve várom hogy egyik perc utolérje
a másikat nehogy itt maradjak
idő nélkül a gyűrött lepedőn egyedül
A magány talán leggyötrőbb élménye az okkal, ok nélkül feltörő önvád, a túlélő bűntudata, a valamikor biztosan elkövetett valamilyen bűn felszínre gyötrése:
mindig állt közöttünk valaki valóságos vagy elképzelt
vetélytárs szegénykém nem vetted észre
hogy végül minden nő te lettél
…
sérült lélek voltál és én nem
tudtalak meggyógyítani elszalasztottam az életedet
mea culpa mea maxima culpa
Gyógyír-e a felejtés? Nem, mert felejtés nincs. Megbocsátani lehet, de felejteni nem, hiszen az emlékezés az emberi agy kivételes adománya: segítségével megtöbbszörözhető az átélt élmény, akár a legértékesebb kairosz-pillanat is. Fecske Csaba kivételes pontossággal emlékszik vissza kairosz-pillanataira („az elmédbe lyukat éget- / nek morcos kis semmiségek”; s mivel tudjuk, hogy a kairosz-pillanat rossz, tragikus is lehet, a költő ilyenkor csak reménykedik a felejtésben: „önmagamat engesztelve vigasztalva / a remélhető feledés kezdetén…” De az, aki nem tud felejteni, megbocsátani sem tud, csak képzeletben átengedheti a tudatát már elveszített társának:
te pedig bocsásd meg
a Teremtőnek szenvedéseidet mert neki
én már nem tudok
Fecske Csaba nem felejt – tudatosan nem akar felejteni. Emlékeiben él, mert az emlékek hordozzák az életét. És megkülönböztetett figyelemmel emeli ki a múltból az örömteli kairosz-pillanatokat, hiszen az emlékezés által újraélve felfokozódhat a ritka örömélmény:
amikor emlékké válik
ez is még szebb lesz
ha véletlenül hozzá-
koccan szívedhez
fájdalmas gyönyör
fényében újra látod
és úgy érzed hogy
tudod ezt a világot
az idő sötét
bugyrából felhozod
amit féltő vágyak
rejtettek el ott…
A viszontlátás már csak az emlékek útján lehetséges, de a volt intenzív kapcsolat megteremtheti azt az állapotot is, amely a végső megnyugvás felé vezet:
megjöttél ma is
mint mindennap
…
a sors váratlan és talán
meg sem érdemelt ajándéka ez
feloldozó kegyelem
hamvas öröm látom évek rongálta
egykor szép arcodat vadvízként
megcsillanó szemedet
…
bocsáss meg én
élve felejtettelek élősködöm rajtad
mint tapló a fán
Egy természeti kép is felidézheti a legszemélyesebb emlékeket, amelyek egyszerre fájdalmasak és örömtelik. A költő ki is mondja az emlék lényegét: „tovaiszkoló pillanat”, de ez az időből kiragadott röpke esemény egyszerre a múlt, a jelen és a jövő:
a földön szétszórt lábnyomok
égen a dagadt képű hold
olyan szép ez hogy fájni fog
súgja hang ne várj ennyi volt (az igeidőket emeltem ki – Sz. E.)
Fecske Csaba mai költő, tisztában van a korszerű költészet igényeivel, eszköztárával. Nem hiányozhatnak hát műveiből azok az intertextusok, amelyeket nem öncélúan illeszt a szavak közé, hanem általuk szövi bele magát a modern irodalomba, vesz részt annak áramlataiban. A Vörösmarty-idézetet már láttuk, intertextusba hozza Kunderát is: „ a lét elviselhetetlen könnyűsége”; József Attilát: „hallgat a felszín és a mély”, „úgy érzed a szíved fölötted vacog” és „Istenem ha nem vagy is én nagyon szeretlek”; az „egyszerre vagy szent és eretnek” még az Eratóra és az Amor sanctusra is célozhat; „a ló meghal a madarak nem” Kassák variált versbeidézése; s az értelmezés számára a legnehezebben megnyíló utalás – pedig a nevet még ki is mondja – Pilinszkyé („ó drága Pilinszky”), de az idézet nem szó szerinti, hanem csak a látvány rokon: „a lecsúszott takaró alól elősárgállott / pelenkába csomagolt csontsovány tested”. Pilinszkynél:
Akár egy gyönyörű egészt,
mint egy siralmas töredéket,
nézlek, elnézlek,
oldalvást, föntről –
lefele,
rongyaidban és kitakarva.
Fecske mai költői eszközökkel átitatott versnyelve olyan, ritkán olvasott költőket is intertextusba hoz, mint Dienes Eszter, Ladányi Mihály szerelme és élettársa, aki a költő halála után mintegy folytatta annak életművét. Tehetséges ember volt, eleven Ladányi Mihályt volt képes elénk állítani. Vágáns-vagabund szerelmét így jellemzi: „Lábadhoz nőttek az utak” és: „Nélküled, ki semmi partokon kószált, / és simuló, ribanc utakat hágott laposra”. Mit őriz ebből Fecske Csaba?
lábamra tekeredett utakról
célomig nem érek el
Fecske Csaba mai költő. Tudja, hogy a modern költészet modern eszközökkel él: az interpunkció hiányával, az enjambement következetes alkalmazásával, a nagybetűk elhagyásával. Mégsem csak a modernitás elérésére szolgálnak nála ezek az eszközök, hanem létrehoznak egy, mintegy lélegzetvétel nélküli belső monológot, a lélek megszakítatlan megszólalását, sóhajtását – és nemcsak egy-egy versen belül, hanem ebből a belső kényszerből feltörő vallomásosságra épül az egész kötet. Az első versben így biztatja magát: „ugorj át egyik érzésből a másikba”, s a versek sorozatán át eljut az utolsó vers kétségbeesett kérdéséig: „mire megyek most már magammal”. De eközben a gyötrelmes vándorlás – gyakran fájó sántítás – közben a kétségbeesésen minduntalan felülkerekedik a szépség, a költői képek szépsége és meglepetésszerű váratlansága: Fecske Csabának egyetlen ismerős, valahol már olvasott képe nincsen. Nem igényelnek kommentárt, egyediségükben is önmagukat értelmezik. Alteregóul meghökkentően – de voltaképpen igen találóan – hontalan, beteg kismadarat választ:
én cinke sehol sem lakom
testemhez forrasztva szárnyam
…
levedlett bőrömhöz nincs közöm
Az elvont idő megszemélyesítése: „macskaként dorombol a múlt”; a növény is embermódra viselkedik ebben az antropomorf természetszemléletben: „nyakukba kapják árnyukat a fák”.
Egy József Attila ihlette vers utolsó strófájának négy sorában négy megszemélyesítés: egy égitest, egy földdarab, az elvont idő és egy hang kapnak emberi cselekvéseket, s az utolsó sorban még egy meglepő, József Attilához méltó metafora is feltűnik:
Komor felhők közül kukucskál a hold,
meglapul riadtan a rét.
Betakarózik már minden, ami volt.
Fütty döfi át a csönd szívét. (a csönd szívét a metafora – Sz. E.)
(Ez egyébként az egyik kivétel a versek között, amelyben interpunkciók, nagybetűk és sortagolás is van, hiszen mintája egy József Attila-költemény. A kisded című másik kivétel szintén József Attila hatását mutatja: a Betlehemi királyok kedves, mosolygós hangvétele ihlette, ezért formája is hasonló.)
Fecske Csaba jó költő, minden rendelkezésére álló költői eszközt használ. Hangfestéssel él: a metsző hideget süvítő h hangokkal jeleníti meg: „vihar előtti holdtalan hideg”. Az ambivalens léthelyzetekben létezés adekvát kifejezése az oximoron: „hiányával van jelen a nap”. Az önironikus jelenetben a Hemiplégián a kerekesszékek nem a KRESZ szerint közlekednek, hanem mindnyájan ferdén, sántán, csikorogva – kancsallá válik hát a rím is:
itt nincs se madár se zebra
…
csak csipetnyi sót szór Isten a sebre
A költő mesterségbeli tudásának e valóban mesteri példái után hadd idézzem még egyszer az egész kötet talán legszebb képét: „szélvédőre tapadt falevélként hoztam el utolsó arcodat”.
A költő kétsoros rövid utóhanggal így búcsúzik:
volna még itt annyi minden
hát hogy mehetnék el innen
Nem megy el, nem is mehet. Küldetése van: két irányban is. Egyrészt le kellett győznie a sokszorosan rátörő, fenyegető időt: haladékot kapott, éppen küldetése teljesítésére. A küldetése pedig az Élet megőrzése, megtartása – az Idő korlátozó intése ellenére –, a fenyegető árnyak elűzése, de nem öncélúan, nem a puszta továbbélésért. Hanem az alkotás folytatásáért, a nyomot hagyni weöresi örökségének és intésének beteljesítéséért. Mert aki teremt – és a költészet is teremtés –, az nyomot hagy. A fenyegető Időt a Teremtés tudja csak legyőzni.
