Aminek jönnie kell

Semmi nem változik –
Mindig minden ugyanaz –
És mindig minden ugyanúgy és ugyanaddig –
És ha remélni merem csupán egyetlen percig,
hogy legközelebb majd másképp
és máshogyan,
csak magamat áltatom –
Soha semmi nem változik.

Először a fényesség. Mintha közvetlen közelről a szemedbe világítanának egy hatalmas izzóval, a meleg-puha fehér fény egészen elvakít – semmit sem látsz a körülötted levő valóságból, s amikor érzékeled, hogy képtelen vagy lehunyni a szemed, rájössz, itt és most rád egészen más szabályok vonatkoznak, mint eddig bármikor is. A fényességhez társul szegődik a forróság: érzed, ahogyan a hő játszani kezd a homlokodon (mintha száz és ezer hegyes körmű, parázsló ujjacska próbálná lekapirgálni érzékeny bőrödet) és egészen bent, a szemed mögött.

Ekkor valami dallam kúszik bele a csöndbe. Hátulról érkezik, mint egy kimért galopp. De mi ez? Mihez hasonlítható? Mintha Mozart lepedőbe csavart 14. zongorakoncertjét valaki a tengerbe hajította volna, s most a fenékről próbálna feljutni a felszínre – beleveszve a Leviatán keltette hullámokba és az áramlatok folyton változó rendjébe.

A dallammal együtt érkezik az első illat is, ez a különös elegy: a téli dunnák reggeli fülledtsége, a frissen kiömlött tinta mandulacsókja, a halomba hordott tűlevelek és kaszált füvek töménysége, s hogy teljes legyen a Teljesség, az egész megszórva az égett szőr semmivel sem összetéveszthető fanyar fűszerével.

De hová lettek a tagjaid? Hol van a tested? Az arcodat átjáró izzáson kívül semmi sem utal arra, hogy egész testi valódban részese vagy annak, ami körülötted és veled történik. Karod-lábad nem-léte maga a bizonyosság, s ha mozdítanád bármelyiket, nem tudod, mivel nem is érzékeled őket, és ez jobb esetben kiborítana – vagy legalábbis eltöltene a döbbenet –, de nem most. Akármennyire is szokatlan, mégis ez a végtagok, sőt törzs és mellkas nélküli testetlen állapot tűnik a lehető legtermészetesebbnek ebben a pillanatban. Valamiért ez így rendeltetett.

Most most van. Ez a kezdet. Ez az a pont, ami előtt nincs semmi, és ami után majd sorra elkövetkezik mindaz, aminek jönnie kell. Ez a most hártyavékony és törékeny. Önmagát alakítja, és nem hagyja, hogy bárki más a maga képére formálja. Elég egy óvatlan mozdulat vagy gondolat, és mindaz, ami ebben a mostban sűrűsödik, megpattan, és akkor nincs olyan, hogy folytatás.

Mivel nincsenek emlékeid, azt is hihetnéd, még nem vagy. Pedig már létezel. Csak egészen másképp, mint mások, és különös helyzeted addig tart, amíg nincs múltad. Ha már lesz hova visszatekinteni, részese leszel az arctalan masszának, ennek a szürke tömegnek, s mindaz, ami különbbé tett, roskatag kunyhóként omlik össze.

Derengés vagyok, ha azt kívánod –
Zsenge zsibbadás a halántékod mögött –
És szellők játéka tarkód tájain.

Akárhogy is próbálod, nem tudsz visszaemlékezni szíved legelső dobbanására, de ha lehunyod a szemed, újra ott állsz abban az aprócska szobában, a falak frissen meszelve (szinte bántó ez a fehérség), a sarokba támasztva a meszeléshez használt partvis, és pontosan tudod, holnap ilyenkor visszakerül minden a megfelelő szögre, a festett dísztányérok, családi képek – csupa ismerős arc, de egyikről sem tudod, hogyan és miképpen kapcsolódnak hozzád és a rokonsághoz – és persze a rojtos kárpitok. A bútorok is elfoglalják majd méltó helyüket, s a következő meszelést moccanatlan várják. A ruhásszekrény tetején ismét megül a por, belepi majd a paradicsomszószt tartalmazó szörpösüveg nyakára gumírozott celofánt, aztán a télire eltett lekvárokat és befőtteket is, és amikor lekerül szép sorjában onnan föntről minden, ott marad a lyukasra szaggatott portenger.

Ha lenne – vagy maradt volna? – csöppnyi erőd ebben a zűrzavarban, szét is nézhetnél az imáid között; biztosan rálelnél arra, amelyik, ha beszakad alattad a föld, egy pillanatig a levegőben tart. Kicsorduló könnyeidre mit mondanak? Bevizesedett a lelked, aztán hirtelen felindulásból kiöntött az ár? Hidd csak el, az őszinte mosolyt sem lehet tíz nap alatt fölhúzni. S hogy én miért nem vagyok ő, ő pedig te? Ha ketten állnánk ott, arccal a tengernek, talán maradna még remény arra, hogy ebben a láthatatlan fuldoklásban átvészeljük a zajos magányt.

Most még nem vagy senki életében sem vendég, de majd eljő az is. A házigazdáid persze illemtudóak lesznek, egyik sem szól: ideje távoznod. Észre sem fogod venni, jelenléteddel csak zavarod a világot. Nevetséges lesz a vágy, amit megfogalmazol: bárcsak kikölcsönözhetnéd magadat egy másik életből. Ugye mennyivel jobb lenne? Ameddig ebben hiszel, s ezt látod a tükörben, csak magadnak okozol csalódást, és ez, a Nagy Egészt tekintve, elég a boldogsághoz.

Ha már az utolsó szerelvény is kihúzott az állomásról, hiába futsz a peronon a biztonsági sáv mellett – óvatosan, ahogy kell, nem kívánsz a sínek közé zuhanni, és ebben az életben nem is fogod ezt kívánni –, a hátsó lámpák távolodó vörös fénye mint asztallapra kifolyt festék olvad össze, de mire ez megfogalmazódik benned, aprócska ponttá zsugorodnak a fények (mint hibás fotókon a vádló, furcsa-piros szemek), az állomást átjárja a huzat, a hűvös levegő, végigsimítja arcodat, és pontosan érzed, hűlni kezd a levegő – ahogy egyszer hallottad: hidegszik –, minden pórusodat átjárja a csökkenő hőmérséklet, valami porszem a szemedbe betolakszik, a reflex ösztönös, rápislogsz, és ennek következtében az idegen test föltapad a belső szemhéjadra, nem lesz egyszerű onnan eltüntetni, akarattalan könnyeid talán kimossák. A szerelvény hangja csöndbe burkolózik, ziháló lélegzetvételeiden kívül nem hallani mást, a futást régen abbahagytad, nincs értelme, a peronon túlra amúgy sem juthatsz, pedig vágynád tudni, mi van a félbemaradt haikun, az „Életveszély. Idegeneknek belépni tilos!”-on túl; azt hiszem, ezzel nem vagy egyedül, számát sem tudom, hányan akarták és akarják tudni, mi van odaát.

Magad is meglepődnél, ha rájönnél, az utolsó szerelvény mozdonyvezetőjének magánya semmivel sem mélyebb a tiednél, pedig annak alja is hasonlatos a Hold krátereihez. Ha szerencséd van, nem kell sokáig a légzésedet hallgatni: valahol a fejed fölött – talán a távolban, vagy éppen itt, közvetlen közel – pattogni kezd egy neoncső, um-pa-pa, um-pa-pa, um-pa-pa, tudjuk, mi után mi következik, ó, jöjj el sercegés, hozd el a sötétséget, legyen meg a te sötétséged, amint a mennyben, úgy a földön is, mindennapi sötétségünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg sötétségünket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk sötétkezőknek, és ne vígy minket sötétségbe, de szabadíts meg a sötétségtől, mert tied a sötétség, a sötétség és a sötétség, mindörökké, sötétség.

Bárcsak lenne hatalmad végignézni életed filmjét úgy, hogy ne bánd ezt a vágás nélküli, hosszú beállítást!

Erőtlen vagyok –
És nem csupán a test zuhan a semmibe, hanem a lélek is –
Az a megkövült, az az ártatlan.