„Amit az utamnak tekintek, annak csak egy szelete az irodalom, ami hozzásegít ahhoz, remélhetőleg, hogy más tekintetben is tudjak fejlődni, és talán mindeközben másoknak is ad valamit. Az irodalom számomra nem út, hanem útitárs, amire – így alakult – egy kicsit jobban tudok már támaszkodni, mint a zenére vagy a fényképezésre, és néha sokkal jobban, mint az emberekre.” – Bánkövi Dorottyával a pályakezdésről, első könyvéről, irodalom, zene és fotográfia viszonyáról, a női identitásról és teremtőerőről Ilyés Krisztinka beszélgetett.

Az irodalom számomra nem út, hanem útitárs

– Lassan nyolc éve, hogy publikálsz különböző hazai és külföldi lapokban, 2020-ban jelent meg a Női test biztonsága című debütköteted az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában, nemrég az Irodalmi Jelen költészeti díjával tüntettek ki. Egy ilyen pálya mögött az sejthető, hogy kora gyermekkorod óta írsz, irodalom közeli térben élsz, olvasol, történeteket találsz ki, talán versálmaid is vannak, és bizonyára volt egy képzeletbeli gyermekkori barátod… Beszélj, kérlek, a kezdetekről, a gyermeki lírai énedről, az első versekről!

– A családom nagy része zenész, előadóművészek és tanárok, de édesapám vonalán, aki zeneszerző, azért verselgettek hobbiból a férfiak. Nagyapám kínrímes mondókáira a mai napig emlékszem. Naphosszat farigcsálta, ismételgette őket a saját gyönyörűségére, például a kulcsi nyaraló csónaktárolójának betonozása közben. De talán meghatározóbb ennél a mesélés hagyománya nálunk, ami biztos nagy szerepet játszott a szókincsem és a fantáziám kialakulásában. Nem telt el úgy este gyerekkoromban, hogy valamelyik nagymamám vagy édesanyám ne mondott volna mesét könyvből, még később is, amikor már mi is tudtunk olvasni a testvéreimmel. Csak olyankor volt gond, amikor valamelyik nagymamám nem költötte át egy Andersen vagy egy Oscar Wilde végét, ahogy máskor anyukám tette, okulva az őrületes cirkuszokból és összeomlásokból, hogy a farkas megette a bárányt, a Boldog herceg cinkéje pedig megfagyott... Apukám főleg fejből mesélt, kirándulások közben. Ezekhez a mesékhez mi találtuk ki a szereplőket a testvéreimmel. Utólag belegondolva, elég nagy kihívás lehetett ugyanabba a történetbe beleágyazni cápát, tündért, kukacot, kolibrit, manót, sárkányt...

Az első versem egy gúnyvers volt, 11 évesen írtam az egyik általános iskolai rajztanáromról. Nyolcadik végére, azaz 13 éves koromra pedig már 100 versem volt egy spirálos, kutyás füzetben. Páros és keresztrímes, négysoros strófákból álló versek a legkülönfélébb témákban, amik csak foglalkoztathatnak egy kiskamasz diáklányt. Ezekből kettőt minden kommentár és cél nélkül odaadtam az osztályfőnökömnek. Legnagyobb meglepetésemre az egyiket előzetes egyeztetés nélkül felolvasta a ballagásunkon, és még nagyobb meglepetésemre a szülőknek roppantul tetszett, beleértve az egyébként igen kritikus édesanyámat is, aki akkor szembesült vele először, hogy írok verseket.

Nem sült el minden ilyen jól azért. Hetedikes koromban egy végzős fiúhoz írtam – bele se merek gondolni, hogy milyen – szerelmes verseket. Mivel eredetileg ő udvarolt nekem, visszajelzésképpen odaadtam neki ezekből kettőt, és vártam a hatást. Hát, a srác úgy gondolta, hogy szerelem ide vagy oda, nagyobb poén lesz ezeket megmutatni az osztálya „nagymenőinek”. Tényleg nagy poén volt, főleg nekem, amikor aztán kegyetlenül kigúnyoltak. Bár borzasztó élmény volt, az eset nem vette el a kedvemet az írástól, elég hamar megértettem, hogy a fiúnak fontosabb volt pár perc szenzáció, a bizonyítási vágya a srácok irányában, mint én és a „költészetem”. Arra is hamar rájöttem, hogy a versírás nem feltétlenül menő, de mivel a túl népszerű dolgok amúgy is mindig viszolygást váltottak ki belőlem, ez inkább csak még nagyobb kedvet hozott az íráshoz. Gimnáziumban aztán összeállítottam magamnak az új verseimből, immár sűrűn Adyra gondolva egy Hajnali ködök című kötetet, amibe beleragasztottam néhány saját fotómat is. Ekkor még fel sem merült bennem, hogy kezdhetnék is a verseimmel valamit azontúl, hogy örülök nekik.

– Mi erősített meg, milyen konkrét impulzusok, támpontok abban, hogy az irodalom a te utad?

– Amit az utamnak tekintek, annak csak egy szelete az irodalom, ami hozzásegít ahhoz, remélhetőleg, hogy más tekintetben is tudjak fejlődni, és talán mindeközben másoknak is ad valamit. Az irodalom számomra nem út, hanem útitárs, amire – így alakult – egy kicsit jobban tudok már támaszkodni, mint a zenére vagy a fényképezésre, és néha sokkal jobban, mint az emberekre. De alapvetően azt gondolom, hogy minden művészet csak kíséri az emberi életeket, amelyek önmagukban a valódi, megismételhetetlen műalkotások.

Kevésbé filozofikusra fordítva a szót, már az elején is nagyjából ugyanannyi szakmai, mint olvasói visszajelzést kaptam. Az első olvasóim természetesen a barátaim voltak. Egy máig nagyon közeli barátnőmről például közvetlen a megismerkedésünk után írtam egy verset. Éppen néhány hete talált rá erre a szövegre, és ezt fűzte hozzá: „már akkor is mennyire élesen láttál”. És számomra is furcsa volt visszaolvasni, hogy gyakorlatilag egy fotózás alatt (mert ez a barátság egy portréfotózással indult) fel tudtam térképezni és utána visszaadni (ha kissé még sután is) a személyiségének talán legfontosabb összetevőit.

Persze ugyanilyen fontosak a szakmai elismerések is, minden egyes publikáció, elnyert ösztöndíj visszaigazolás. Az első publikációmat áttörésként éltem meg, az Apokrifben jelentek meg verseim. Egy kedves költő ismerősöm mondta akkor, hogy sosem fogom elfelejteni a pillanatot, amikor először nyomtatásban látom viszont az írásaimat. Igaza volt. De mielőtt megjelentem, már jó ideje tanárok is bátorítottak, hogy küldjek anyagokat folyóiratokhoz. Sokáig nem szántam rá magamat.

– Kik inspiráltak – akár a kortársak, akár klasszikusok –, volt-e „mestered”, aki segített a pályaindulásban?

– Nem tudnék csak kettő-három szerzőt vagy mestert kiemelni. Sok mindenki inspirált, a hatás, amit gyakoroltak rám a legkülönfélébb módokon, intellektusukkal, szellemiségükkel, őrületükkel, zsenialitásukkal, idiotizmusukkal az élő és halott „mestereim”, és amelynek következtében mindenképp írnom kellett, talán nehezen redukálható nevekre, életművekre. Kiemelhetném Apollinaire-t, Duna Barnest, Kosztolányit, Kemény Istvánt, Szepes Máriát, Mózes Attilát, Bartis Attilát (akinek regényeiből az első szakdolgozatomat írtam), Faludyt, Weörest, Örkényt, Szabó Lőrincet, Rakovszky Zsuzsát, de nem kevésbé Hilary Hahnt vagy akár Debussyt, a volt karnagyomat, Gráf Zsuzsannát, a kórusom vagy a családom egyes tagjait, az Íróakadémia több oktatóját és Zalán Tibort, aki az utóbbi időben a legtöbbet foglalkozott a szövegeimmel. De ha holnap tennéd fel ezt a kérdést, lehet, hogy más neveket (is) mondanék. Számomra túl bonyolult, felfejthetetlen folyamat, hogy kik, miért és miként tudtak és tudnak hatni rám és beépülni az írásaimba, de mindezt feltérképezni talán nem is az én feladatom.

– Mely szövegek hatottak rád leginkább az első, már publikációra szánt műveid megírása körül?

– Arra emlékszem, hogy a legelső versmegjelenésem előtt éppen Kolozsváron laktam, és Szabó Lőrincet olvastam. Az Egy álmai például azóta is kísér, de nem kevésbé József Attilától az Eszmélet vagy Kemény Istvántól a Remény. Vannak jó és szórakoztató szövegek, amelyek egy-egy hangulatomban tudnak a hatalmukba keríteni, biztos ezek is befolyásolnak, viszont ezeknek sokszor a címét sem jegyzem meg. Vannak azonban a számomra igazi, nagy versek, mint a fentiek például, amelyek éveken keresztül kísérnek vagy kísértenek, ezeknek biztos nagyobb, de legalábbis hosszabb távú a hatásuk.

– Van-e olyan emlékezetes sor, vers, prózai műből mondat, amit fel tudsz idézni bármikor?

– „Hiába vártam:

nem vagyok, aki voltam,

aki látta a fákat megszületni,

vérben úszni a halottakat

s elképzelte, hogy a világgal egy napon,

mint zsebtükrével, magára marad.”

Az idézet Csoóri Sándortól származik, érdekes, éppen az Arcomra sárt kenek című versből. Még akkor jegyeztem meg, amikor minden bizonnyal fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent, pontosabban mit fog jelenteni nekem jó pár, mondjuk tíz évvel később. Most úgy értelmezem, hogy minden lényegi tudás ott lakozik bennünk, és az életünk jobb esetben arról szól, hogy felnőtté válva visszafejtjük és felülírjuk a programjainkat, amiket kívülről, a szüleinktől, a társadalomtól, a többi embertől kaptunk, és visszatérünk a bennünk lakó Istenhez, a bennünk lakó gyermekhez. Ilyenkor már tudjuk, hogy mindig végtelenül távol leszünk attól az eredettől, aminek, úgy gondolom, a tiszta érzékelés és az ősbizalom az alapja, viszont meg is nyugszunk egyúttal. A zsebtükörré zsugorodott világ képe számomra az önátadás előtti feneketlen magány pillanatát jeleníti meg, az ego és az elme korlátaira való rádöbbenést. Borzongatóan szép.

A nők közelebb vannak a teremtés misztériumához

– A Női test biztonsága című debütkötetedben a női szerepek mellett rengeteg férfi jellemzőt találunk. Persze, a női teremtőerő dominál: „Sárból férfit teremtek magamnak.” – írod a Sárból férfit című versedben. Miképp – ha nem sárból – teremthet a nő férfit magának? (Hogy megy ez a folyamat, kifejtenéd?)

– Biztos roppant népszerűtlen leszek ezzel a kijelentésemmel, de azt gondolom, a nők közelebb vannak a teremtés misztériumához, mint a férfiak, hiszen alapvetően csak a nőknek adatott meg, hogy a teremtés folyamatát megéljék a saját testükben és testükön keresztül. Persze, a vers üzenete nem az, hogy ténylegesen a nő feladata lenne a férfit is megalkotni, (esetleg megnevelni), főként nem azokon az erőszakos módokon, amikről beszél, inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy mennyire megbomlott, milyen egy képtelen erőharcba csapott át az egységtudat, amit férfinek és nőnek együtt, egymást emlékeztetve és támogatva kellene megjelenítenie, élnie, hogy enélkül az egységtudat nélkül nemtől függetlenül csak a másik leigázása, lefokozása, kihasználása, manipulációja lehetséges. Ebben a versben, bár női hangon, de „férfias” kegyetlenség artikulálódik. A vers egy paradoxon, hiszen a teremtés semmi egyébből nem eredhet, csakis tiszta szeretetből.

– A kötet fülszövegében az utolsó gondolat így hangzik: „Bizony, olyan dolgokról olvashatunk itt, amikről még a poéták sem merészeltek beszélni.” Mit tartasz a legmerészebb döntésnek, gondolatnak ebben a kötetben?

– Az útkeresésnek vannak nagyon kellemetlen szakaszai. Mármint akkor válnak kellemetlenné, amikor az ember szembenéz azzal utólag, ami történt vele, amit hagyott megtörténni. Ez akkor is kínos tud lenni, ha találunk olyan felmentő körülményeket, mint az életkor, tapasztalatlanság, naivitás, kedvezőtlen élethelyzet. Az a női karakter, akit felépítettem a kötetben, aki keresi az identitását, a helyét, sokszor harsányan és magabiztosnak tűnően, máskor összegömbölyödve, mint egy kölyökmacska, végül vállalja ezt a szembenézést. Talán az ő egyetlen igazi bátorsága, merészsége, hogy nyíltan beszélni kezd minderről.

– Van-e olyan tabutéma, amelyet a női alkotó a férfi szerzők szerint nem írhat meg, találkoztál-e ilyen jellegű „problémával”? Meddig mehet el egy nő-szerző, hogy ne használjam a költőnőt? Egyébként zavaró-e, ha költőnőnek szólítanak? Mit takar ez számodra?

– Nem találkoztam ilyen problémával, talán azért nem, mert hamar felmértem, hogyha azon gondolkoznék írás előtt/közben, hogy mit lehet és mit nem, egy sort sem írtam volna és írnék le a mai napig. Az már más kérdés, hogy a leírtakból aztán mit hozok ki, mit publikálok, hiszen ott már (egyre inkább) bekapcsol a felelősségérzetem is. Egyáltalán nem vagyok a megbotránkoztatás vagy a provokáció híve, ahogy az öncélúságé sem, de manapság szerintem nem igazán vannak tabuk. A saját ízlésemen és a szerkesztőkén múlik, mi sok és mi nem ahhoz, hogy közlésben megjelenjen, én sokféle kritikát és észrevételt meg szoktam hallgatni attól függetlenül, hogy aki mondja, milyen nemű, de még így is volt olyan, hogy visszaszívtam volna valamit, ami már megjelent.

Számomra kissé visszás megnevezés a „költőnő”, ugyanis vannak költők meg nem költők, pont abban az értelemben, ahogy magyarul meghatározzuk, tehát vannak, akik írnak verseket és vannak, akik nem, és csak pont annyira releváns a költészetben, hogy valaki férfi vagy nőnemű, mint az élet többi területén. De értem, hogy a korábbi aránytalanságok miatt mostanában beindult egyfajta kompenzációs folyamat, ami teljesen rendben is van, nyilván kontextusfüggő, hogy zavaró-e vagy sem az ilyesmi.

– Olvasva a kötetedet, többször is eszembe jutott Borbély Szilárd A Testhez című kötete. Egyre több a női sorssal foglalkozó kortárs szerzővel találkozhatunk. Saját tapasztalatokból dolgoztál, vagy a körülötted lévő nőkre is figyeltél, inspirálódtál a sorsukból?

– Állandóan nézem magam körül a nőket (is) csodálattal, kíváncsisággal, érdeklődéssel. Olvasok klasszikus és kortárs női szerzőket, illetve a saját tapasztalataimon túl is érdekel, hogy mit jelent(het) még nőnek lenni, de őszintén szólva sokat nem kellett ahhoz pluszban inspirálódnom, hogy tudjak írni ebben a témakörben egy kötetet. Rengeteg szereplehetőség kínálkozott, talán még több is, mint ahány kiaknázható egy verseskönyvben.

– Ha jól tudom, az egyetemi Erasmus-programmal fél évet töltöttél Kolozsváron. Ez az időszak kiemelt helyet foglalt el a kötetben is, a Calea Turzii versciklusban többször is

megemlíted a várost, az albérletet és az idős asszonyt, akinek a lánya hasonlít rád („és pont olyan volt, mint a lánya”). Itt mintha kilépne a férfi a sorok mögül, és csakis a női létre, az asszonyi sorsra fókuszálnál. Mit nyújtott számodra ez az ismerkedés?

– Van a nőknek egy nagyon érzékeny és titokzatos világa, ami viszonylag érinthetetlen, megközelíthetetlen a férfiak számára. Ehhez közelítettem pl. a Látogatás című versemben, ami két, nagyjából egykorú nő találkozását írja le, és egymás sorsára való rácsodálkozását, de több vers kapcsolódik egy idős asszonyhoz, aki nem csak fiktív személy. Ez az idős nő leginkább anyaként tudta magát definiálni, (a Ceaușescu-korszak minden más lehetőségtől meg is fosztotta), abban a roppant drámai helyzetben, hogy már sem férfi, sem gyermek nem élt vele – az egyetlen gyermeke ráadásul önkezűleg vetett véget az életének. Maradt egy unokája, aki heti egyszer nála ebédelt, és akkor a néni elfőzte rá a fél nyugdíját, a kamaszlány ottlétei alatt unottan turkálta az ételt, vagy a telefonját nyomogatta. Nem azt mondom, hogy nem szerette a nagyanyját, de egy tinihez méltóan valószínűleg nem mérte fel annak a súlyát, hogy valaki számára gyakorlatilag ő az egyetlen fogódzkodó. Olyan is előfordult, hogy fél órával a látogatás előtt csörgött, hogy aznap nem tud jönni. Nem mondom, hogy jóízűen fogyasztottam el a megmaradt ételt... Mindenesetre a szemlélődő pozíciójából feleszmélve egyszer csak azon kaptam magamat, hogy egy üresen maradt helyet töltök be akaratomon kívül, nemcsak egy üresen maradt szobát. Innentől folyamatos harcban álltam magammal, mert egyrészről egyre több méltánytalanság ért, főként határsértések, amiket felróhattam volna a néninek, másrészről muszáj volt megértenem, hogy mi zajlik ebben a sok szempontból szerencsétlen, magányos, idős nőben. Azt hiszem, egyenesen szükségszerű volt, hogy meggyűlöljön, de legalábbis nagyon megharagudjon rám az Erasmus végére, különben sokkal mélyebben kellett volna átélnie azt a veszteséget, amit egyszer már átélt évtizedekkel korábban a maga visszafordíthatatlan iszonyatában. Ezt támasztja alá az is, hogy a távozásom után pár hónappal elküldött levelemre, amiben mindent megköszöntem neki még egyszer, sosem válaszolt. Összetett, tanulságos tapasztalat volt, de senkinek nem javasolnám, hogy hasonló helyzetnek kitegye magát.

– A kötetedben egy nő fejlődéstörténetével találjuk szembe magunkat, ez is lehet egy lehetséges olvasat. Kislányból felnőtt, érett nő, abból pedig egy kisgyerek édesanyja válik. Hogyan látod magad ebben a folyamatban, vagy ez nem is te vagy, hanem általánosan minden nő?

– Nyilván nem egyforma minden nő életfeladata, nekem pedig nem feladatom minden életutat, attitűdöt kibontani. Amiről írtam, az egy lehetséges út kiszínezett vázlata, kiemelt állomásokkal. Annál talán több benne a konkrétum, hogy általánosnak hathasson, de bizonyos döntések vagy működésmódok bizonyos következményeket vonhatnak maguk után, és ebből a szempontból vannak/lesznek még, akik magukra ismerhetnek a kötet olvasásakor. Nemcsak nők.

– A kötetzáró versben azt írod: „Az leszek, ami kezdettől vagyok – / talán tíz, talán már több ezer élet / a változó színű írisz mögött.” Ezzel egyúttal az első, a Minden színben című versedre is visszautalsz. Hogyan tudod meghatározni önmagad e kötetnek a lezárása után?

– Erre talán akkor tudtam volna válaszolni, amikor megjelent a könyv, azóta eltelt két év. A legutolsó vers, ami belekerült, 2019 tavaszán született, az összes többi évekkel korábban. Már messze van tőlem, az öndefiníciókban pedig nem hiszek, azok az ego torzszüleményei, legyenek akármilyen hangzatosak is, sok közük nem lehet egy ember, egy szerző valóságához.

Mindenesetre annyit azért érzek/remélek, hogy ezt a kötetet több szempontból is meghaladtam azóta.

– Az írás mellett több más művészeti ágban is kipróbáltad magad: hegedültél, énekeltél és fotóztál is. A zene mennyit tesz/tett hozzá ahhoz, hogy megtaláld a mondanivalóid versformáit?

– A zenének sok szempontból sokkal bonyolultabb szerkezete van, mint a verseknek. A ritmus csak az egyik szegmens ezek közül, ráadásul az is ezerszer összetettebb és többféleképpen variálható a kottában. Azt mondják, aki tanult zenét gyerekkorában, annak máshogy fejlődik az agya, roppant jótékony hatással van a kognitív képességek és az érzelmi intelligencia fejlődésére egyaránt. Ezenkívül maga a zenehallgatás passzív folyamata is sokszor elő tudja mozdítani, hogy a gondolataim, érzéseim elkezdjenek összerendeződni, bár írás közben már sosem hallgatok zenét.

Egyébként nem hagytam fel semmivel az említett művészetek közül, csak van, amit szüneteltetek épp.

Néhány kulcsfogalom, ami összeköti őket: forma, szelekció, arányérzék, drámaiság. És természetesen témaként is megjelenik a kötetemben a zene, illetve a zenészek izgalmas-zűrös világa.

Hegedüs Márton fotója 

 

Prózai művekbe látszólag akadálytalanul beépíthető a fotográfia

– Idén végeztél a mesterszakkal. Szakdolgozatodat a kortárs líra és a fotó kapcsolatából írtad. Milyen hipotézisekkel indultál el, és melyek a legfontosabb konklúziói a munkádnak?

– Akit tényleg érdekel, olvassa el, legalább a bevezetőjét, mert roppant szerencsétlen helyzet megkísérelni egy ilyen volumenű munkát néhány mondatban összefoglalni. Mindenesetre talán az első dolog, ami felkeltette az érdeklődésemet a témában, hogy mi az oka annak, hogy prózai művekbe látszólag akadálytalanabbul beépíthető a fotográfia médiuma. A védésemen, ami egyébként nagyon jól sikerült, végül azt kérdezték, miért kérem számon az elemzett köteteken, amire talán nem is vállalkoztak, ami szerintem hiányzik a kortárs magyar költészet színpadáról. Nem tudom, hogy számon kértem-e, kevésbé kritika, mint inkább tény, hogy nem igazán született még verseket és fotográfiákat egyforma arányban, egyforma hangsúllyal, egyforma színvonalon működtető kötet magyar nyelven, amelyben nemcsak rejtett, hanem tényleges intermedialitásról is beszélhetünk. 

Ettől még Rakovszky Zsuzsa Fortepanja például az egyik legfantasztikusabb kortárs verseskötet, amivel találkoztam, tehát semmi esetre sem kérek rajta számon semmit, de a problémafelvetés szempontjából Mira Marincas frissen megjelent Mea Fascia című irodalmi fényképkönyve (a műfaji meghatározás mindig bajos ezeknek a köteteknek az esetében) sokkal izgalmasabb és teljesen egyedi abból a szempontból, hogy az alkotó elsősorban fotográfusként ismert, nem pedig költőként. Hihetetlenül komplex az a világ, amit a kétféle látásmód összekapcsolásával tudott megteremteni.

– Én magam is elég gyakran írok versreakciókat (reflexiókat) egy-egy kortárs alkotásra. Biztosan te is próbálkoztál már effélével. Hogyan tudod a szakmunkádat összekapcsolni az irodalmi tevékenységeddel?

– Egyrészt körüljártam, hogy milyen hibákba nem szeretnék beleesni, ha egyszer majd megalkotom a saját fotó-vers kötetemet, illetve inspirációs bázisnak tekintem azokat a remek verseskönyveket a témában, amelyekkel jóval alaposabban foglalkoztam a diplomamunkám kapcsán, mintha csak kedvtelésből olvastam volna őket.

– A verseid elég erősen tükrözik a fordított megoldásokat is: egy-egy költői gondolat „kattintása” hozza létre a kívánt képet. Ilyen például a Kiégett hold című versben: „a hold felsült az égre, mint egy tükörtojás.”

– Érdekes, ezt a képet pont nem társítottam tudatosan a fényképezés aktusához, de úgy látszik, öntudatlanul is beépülnek ezek a mechanizmusok. A fényképezés, egy fotó mindig az időt állítja meg, és a térből keretez ki valamit, ha versben használom ezt a technikát, az elsősorban valaminek a kihangsúlyozásához kapcsolódhat, és megállásra, rádöbbenésre készteti az olvasót. A történet vagy képfolyam egy pillanatának kimerevítése főként a vers ritmusában eredményez változást.

Hegedüs Márton felvétele 

A legjobb ihlet a határidő

– Mikor érzed magad a legproduktívabbnak? Nyomás alatt, vagy mindenkitől távol, elvonultan tudsz alkotni?

– Összességében arra jutottam, hogy verset bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között lehet írni, a kihalt Balatonparton, lágy, őszi napfényben épp annyira, mint egy zsibongó kocsma egyik sarkában éjszaka közepén, repülőn, vagy zsúfolt metrón fél kézzel kapaszkodva, akár fejben is... A legjobb ihlet persze a határidő, de az igazi alkotói kedvemnek több köze van például ahhoz, hol tartunk egy holdciklusban, milyen napszak van, süt-e a nap, zúg-e egy tenger vagy folyó a közelben, mint ahhoz, hogy éppen dolgoznom kéne vagy államvizsgára kéne tanulnom, esetleg kimosnom néhány beposhadt cumisüveget. Mindez azonban más műfajú szövegekre és a szerkesztés fázisára már nem igaz.

– Több műfajjal próbálkoztál – a versen túl a próza- és a drámaírás is foglalkoztat. Melyikben érzed leginkább otthon magad?

– Egyelőre nyilván a versben, elsősorban verseket írtam és írok most is, de ez nem jelenti azt, hogy ne éreznék késztetést és motivációt, hogy mással is komolyabban megpróbálkozzak. Nemcsak azért, mert a műfajváltás önmagában is kihívás, hanem mert amit el akarnék mondani, az már egy ideje elkezdte szétfeszíteni a líra kereteit. Történetekben és nagyobb egységekben kezdtem gondolkozni. Az utóbbi évben ugyan csak egy hosszabb prózát fejeztem be, ami a Látóban jelenik meg hamarosan, de ezzel már kiléptem a komfortzónámból, lendületet kaptam.  

– Miként látod a női kortársirodalom jövőjét?

– A jövőjét nem látom, és nem is szeretnék jósolni. A jelenét illetőleg az mindenesetre nagyon pozitív tendencia számomra, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a kifejezetten női sorsot érintő kérdések, témák, konferenciákat, felolvasásokat, kerekasztal-beszélgetéseket szerveznek a női kortárs irodalmi művek köré. Sokkal nyíltabban lehet beszélgetni, írni eddig talán tabusított, de legalábbis elhallgatott, mellőzött kérdésekről, fontosnak tartom, hogy ennek az irodalom is egyfajta fóruma lett, ugyanakkor vigyázni kell, hogy ne essünk át a ló túloldalára. Valami attól még nem lesz irodalom, költészet, hogy divatos témákat dolgoz fel. 

– Egy teljesen új, formaversekből is álló kötetkézirattal készülsz, ebből olvashatunk szemelvényeket az Irodalmi Jelenben. Szerepel benne álom, nagyvárosi lépcsőház, szerelem, és fontos szerepet kap a nőiség.  Az új kötet megjelenése mikorra várható?

– Remélem, a Móricz Zsigmond-ösztöndíj lejártáig, azaz decemberig kész leszek a kézirattal, de ebben a mostani helyzetben még az átlagosnál is megjósolhatatlanabb, hogy mikor és melyik kiadónál fog megjelenni a kötet.