Léket kapott emlékek

Venetiis rosea 

Erősen szorítottuk
egymás kezét, te azért,
nehogy eless a macskaköveken, 
én azért, mert csak négyéves vagy,
nehogy elvesszelek 
az emberek és
víz sodrásában,
olyanok voltak a fogyni
nem akaró hidak,
mint háztető-ékezetek, mi pedig
kicsi pont és vessző,
csupa olyan szóban,
amiket szeretünk,
c’est trop bon ce chocolat, nevette valaki.

Mondd el belülről a versed,
ha kívülről nem tudod,
kérted, és odaszorítottad
orrodat egy 
ablakra, ahonnan egy kétszáz éves
gombszemű mackó 
bámult vissza rád,
bizonygattad rendületlenül,
hogy megmozdította a jobb fülét.
Közeledtünk és távolodtunk
egymástól, mint két 
aranyhal egy zacskó vízben, 
ahogy magunkra próbáltuk
a ránk hol szűk, hol bő tereket,
noszogattalak, de te nem 
szeretsz semmiféle
billentyűparancsot, és minden kis
mélyedésbe be kellett dugnod az ujjadat
a falon, egy ajtókeret tetején
fügeindát vettem észre, te lefelé néztél 
inkább a földre, így lettek belőlünk 
egymást húzó rés-  és
zárhangok, csupa olyan 
szóban, amelyeken álmélkodtunk,
lei mi a accolto così, suttogta valaki. 

Pikkelyeket dobtunk le magunkról,
és prizmákon szóródtunk szét, kétszer találtuk
magunkat esküvői menetben, így lettünk 
egyszeri koszorúslányok,
a ránk halkuló estében árnyékok 
vacsoráztak hahotázva a rózsaszín
homlokzatokon, ránk pislogtak 
a fényes ablakok, egy kéz 
félrehúzott egy függönyt, te 
kinyújtottad feléjük a karod, helyettük
csak a víz válaszolt, már a legfelső 
lépcsőfokoknál járt, némán 
és feltartóztathatatlanul, akár
egy álom, 
mint két kötőjel, úgy akasztottuk
meg magunkat ebben
az özönlésben, egybeírásnál lazább,
de különírásnál szorosabb 
menetünkben, de hirtelen
felkiáltójelekké barázdálódtunk, 
csupa olyan szó után,
amelyektől megijedtünk,
he’s falling, catch him! – sikoltotta valaki. 

Mire visszaértünk az állomásra,
már a karomban vittelek,
nyakamba szuszogtál mindenféle
félelmet, álmot és viccet, azt mondtad,
hívod az angyalokat, hogy 
csiklandozzák meg a fülem.
Összeakasztottuk a szempilláinkat,
és egymásba gabalyodtunk teljesen,
ahogy te körülfontad a nyakam,
csiklandozó tajték,
kérted, jöjjünk vissza holnap,
és elaludtál a vállamon.
Csak a hold látta kétfejű, négykarú
sziluettünket, ahogy még egyszer, utoljára 
megfordultam veled, olyanok voltunk,
mint egy fekete tollal fekete papírra 
vetett szabadkézi rajz, és
csak a felszálló vizek hallották
a kilencbetűs, hófehér szót,
amit a füledbe súgtam.

Nigeros 

A léket kapott
emlékek feketék,
éket adnak abban a nagy
fehérségben, amellyé a színek
tágultak ki,
mint egy pupilla
egy fordított szemben.

Egy sima, egy fordított, 
elkötnek és átkötnek engem,
ahogy megfeszült inakkal vágtatnak, 
mint a szánhúzó kutyák –
nyomaik olyanok a fehér csapásban,
mint egy magamnak címzett levélben 
az összetorlódott írásjelek.

Talán majd összekötnek újra
a tőlem fényévekre vetődött 
önmagaimmal, de egyelőre csak
a száguldás, a hideg, a szél 
a fülemben, a le-levetett 
bundák a kanyarokban
és egy elérhetetlenül messze
fénylő sarkcsillag az orvosi
szén ízű éjben. 

De néha olyan érzésem
támad, mintha a horizontot
szétnyitott tenyereimen vinném,
és egy felrázott hógömb csak 
ez a furcsa tél, minden hópehelyből 
csillag lesz ilyenkor, a sötét is 
ártalmatlan sablonokra esik szét –
ha lapozok a könyvben, az élei
alig kitapinthatóak,
a másik oldalon, olvasójelek
a fehér oldalak között, fénytengerben
ringó, fekete bóják.