A kutya csak metafora

Az elmúlt időszakban sokat gondolkodtam a határ fogalmán. Utazásaim nagy szerepet játszottak abban, hogy másképp gondolkodjam erről. Böszörményi Zoltán Regál című kisregényének újraolvasása egyre inkább arra késztet, hogy a határ többféle interpretációs lehetőségét a saját magam érzelmi és kulturális regisztere szerint újraértelmezem.

A Kolozsvár–Budapest vonatutat egy hosszú, összetett mondatnak látom, ahol az alany Kolozsvár, az állítmány Budapest, a mellékmondatok pedig Csucsa, Nagyvárad, Püspökladány, Törökszentmiklós, Szolnok.

Ez a hosszú mondat összeköt két pólust, amelynek akarva-akaratlan a részese vagyok.  Haladok az állítmányomtól az alanyomig, s igyekszem a mellékmondatokat mindig más tartalommal feltölteni. Az Episcopia Bihor és Biharkeresztes nevű állomások a mindent eldöntő kötőszavak. Látszólag egyformák. Két kicsi település, ugyanolyan földrajzi tájba simulnak bele, ugyanaz a szenvedés, ugyanaz az öröm alakítja az ott lakók mindennapjait. Mégis mennyire különböznek egymástól!  Episcopián le lehet szállni a vonatról és dohányozni a peronon. A hangulat balkáni és vad, felidézi azokat az időket, amikor a vámosoknak csúszópénzt kellett adni, amikor nem lehetett könyvet, festményt, népviseleti ruhát átvinni, de élelmiszert is csak módjával.  

Biharkeresztesnél az útjelző táblák színe a kékről zöldre vált. Románkékről magyarzöldre.

A peronon nem dohányzik senki, a magyarországi állomásokon tilos a dohányzás, a vámosok jól fésült, kedves emberek. Erdélyi magyarként a vámos és rendőr láttán az embernek óhatatlan görcsbe rándul a gyomra, ez olyan automatizmus, amelyet sosem növünk ki, akkor sem, ha fiatal korunkból adódóan nem volt kellemetlen élményünk a határátkelőn, és magyarságunk miatt sem szekírozott román rendőr.

Ebbe a hosszú mondatba, amelyet minden vonatútkor más tartalommal töltök meg, épült bele a kolozsvári rendező, Lakatos Róbert Ki kutyája vagyok én? című filmje is.

A rendező előző nagysikerű alkotásait jól ismerem, mindközül a legkedvencebb a 2008-as Bahrtaló című vígjáték, amely több nemzetközi fesztiválon díjat nyert, de említhetném a Csendországot vagy a Spílereket is.

Apropó, a Bahrtalót is be lehetne építeni ebbe a hosszú mondatba, és elutaztathatnánk a Szamos Intercity névre hallgató vonaton Bécsig, amely egyébként a cselekmény egyik helyszíne, de ez már egy egész más bővített mondat lenne. Ugorjunk vissza A ki kutyája vagyok én? című filmhez.

Bizarr sorsbéli fintor, hogy pontosan az alkotás kolozsvári bemutatójának napján tettem meg ezt a Kolozsvár–Budapest-utat, avagy a hosszú mondatot. Ezért nem egy magyar–román környezetben nézem meg a filmet, hanem a budapesti, impozáns Puskin moziban, javarészt magyarországi filmkedvelők között ülve. Mennyire befolyásolja mindez az interpretációt, más értelmezést kap a mű a vetítés helyszíne, a kulturális környezet miatt?

Amikor megérkeztem a mozi előcsarnokába, a Kossuth Rádió munkatársára, régi jó barátnőmre, Farkas Adrienne-re várva, rég nem látott erdélyi ismerősökkel, írókollégákkal futottam össze, sőt még az elzászi francia műfordító, Weiss Raullal is, akinek szintén vannak erdélyi kötődései. Egészen színes közegben ültem, amíg elkezdődött a vetítés, megfigyeltem az arcokat, a fiatalokat, az idősebbeket, a nőket, a férfiakat egyaránt. A film képes csak arra, hogy ennyiféle embert összehozzon, másképp hat, zsigeri, felkavaró módon. A mozgókép könnyebben beég az emlékezetünkbe, tükröt tart elénk, könnyebben felismerjük magunkat benne, mint egy irodalmi mű főhősének életét tanulmányozva. A Ki kutyája vagyok én? című filmre ez különösen igaz.

Műfajilag nehéz behatárolni. A dokumentumfilm, a játékfilm és a politikai szatíra között mozog, mindegyik filmműfajból hoz elemeket, jellegzetes vonásokat.

A rendező és egyben a filmbéli narrátor, Lakatos Róbert saját alteregóját építi bele a történetbe, azok az erdélyi identitással kapcsolatos kérdések, problémák, fájdalmak és örömök jelennek meg a film metaforikus nyelvén, amelyek őt foglalkoztatják.

Fontos elemet kap a humor, a tipikus erdélyi magyar humor, amely irodalmi művekben is megjelenik, elég csak Muszka Sándor székely humoreszkjeire gondoljunk, de említhetném Botházi Mária erdélyiséggel kapcsolatos, fergeteges humorú tárcanovelláit is. Mi, erdélyi magyarok szeretünk nevetni, akkor is, amikor semmi okunk rá, képesek vagyunk egész tragikus dolgokból viccet kreálni.

A sajátságos erdélyi humornak köszönhetően az első pár képsor után otthon érzem magam, elfelejtem, hogy a Puskin moziban ülök, beköltözik a széksorok közé Kolozsvár.

A film cselekménye javarészt Kolozsvárott zajlik, a rendező-narrátor szüleinek lakásában, a szülei, testvére szereplésével, és feltűnnek benne híres kolozsvári magyar állatorvosok is, akiket egykori kutyatulajdonosként jól ismerek. Olyan helyszíneken is járunk, mint a Gyimesek, Budapest és a Kárpátokon túli Argeș megye román miliője.

A cselekményt egy fontos aktus alakítja: a narrátor Talpas névre hallgató, fajtatiszta magyar kuvasz kutyája számára szeretne rangban és kutyafajtában hozzá illő menyasszonyt találni.

A főhősök kutyák: Talpas, Pufi, Adorján, a foltos, Radja, Dorka és Leni, a mellékszereplők emberek. Mindennek szimbólumértéke van, a négylábúak humanizálására hívja fel a figyelmet. Négylábú barátaink nem állatok, családtagok, érző lények, akikről úgy gondoskodunk, mint a gyerekekről.

A film elején a rendező-narrátor elmondja azt is, hogy manipulálni fog az alkotással bennünket, nézőket. Ez kicsit idegesít, nem szeretem, ha megpróbálnak manipulálni, főleg, ha valamilyen köze van az illető műnek a politikához, még ha csak szatirikus értelemben is.

Az erdélyi magyar embernek a politikus is pont olyan, mint a rendőr vagy Episcopián a vámos, óvatosak vagyunk velük kapcsolatosan. Úgyhogy igyekszem erre figyelni, és kritikus szemmel kiszúrni a manipulatív elemeket. Persze nem sikerül, rögtön az elején elbukok, a film elkezd az érzékeimre, az érzelmi világomra, a kollektív tudatalattimra hatni. Talpas kutya már az első jelenetben szimpatikus főhősé válik, sodor magával, erősen szurkolok neki, hogy megtalálja a mennyasszonyt. Amikor a magyar kuvaszt degenerált fajtának titulálják, felmérgelődöm. Úgy érzékelem, mintha az én erdélyi magyar identitásom forogna a kockán, a film nem a magyar kuvaszról, hanem rólam szól, Talpas az én alteregóm is. A kutyák, azaz kutyaszereplők ugatása fölé kis szövegbuborékok rajzolódnak, pontosan úgy, mint egy képregényben. A buborékokban azok a politikai klisék és sztereotípiák jelennek, amelyekkel az erdélyi magyarok gyakran találkoznak.  Például a 2022-es áprilisi országgyűlési választások kapcsán a Magyar Nemzet, a Magyar Narancs, a 444.hu, az Origo – hogy csak néhány példát említsek – online kommentfelületein, de gyakran az utcán, a bevásárlóközpontban, a hivatali ügyek intézése során. Mindezek mellett a román nacionalista klisék is megjelennek. Nincs olyan erdélyi magyar, akit legalább egyszer ne románoztak volna le az anyaországban, és ne neveztek volna a románok bozgornak (hontalan).

A szövegbuborékok ennél tovább mennek, a magyarországi politikai pólusok is kapnak hideget-meleget, mindkét fél ugyanolyan arányban, egy közéleti újságíró objektivitás terén megirigyelhetné Lakatos Róbert tisztánlátását.  A rendező nem elfogult, nem foglal állást, hanem rávilágít az emberi butaságra és az empátia maximális hiányára, amelynek csapdájába a vita hevében sokszor beleesünk.  Skatulyákban gondolkodunk, a románok ilyenek, a magyarok amolyanok, a pestiek táposok, a jobboldaliak nácik, a baloldal hazaáruló, a cigányok lopnak, és folytathatnánk a sort.

Miközben ezeket az ugatásbuborékokat figyelem, nevetek, és nagyjából a nevetések arányából ki tudom következtetni, ki az anyaországi néző, és ki az erdélyi. 

A narrátorunk belekóstol a román nacionalizmus eszméibe is, amikor a magyar kuvaszt rossz, lusta, degenerált egyednek mondják, majd a regionalizmusba, amikor megpróbálkozik egy új, erdélyi kevert fajta, a gyimesi kalibakutya kitenyésztésével. 

A film számomra sarkalatos pontja ez a jelenet. Kiderül ugyanis, hogy Romániában nem lehet erdélyi magyar kutyafajtát bejegyeztetni. Ha Romániában tenyésztik ki, román kutya lesz. Ilyen kategória, hogy erdélyi magyar kutyafajta, nincs. A filmekkel is hasonló a helyzet, a nemzetközi fesztiválokon egy kolozsvári rendező filmjét román filmként sorolják be, a sportolókkal is hasonló a helyzet. Elgondolkodtató, hogy mi, erdélyi magyar írók mennyiben tartozunk az összmagyar irodalomhoz. Hogyan kerülhet peremvidékre Dsida Jenő, és miért nem beszélnek annyit Farkas Árpádról, mint Esterházy Péterről. És akkor az irodalompolitikai szövegbuborékokról még nem is beszéltem, a klisékről, kirekesztő sztereotípiákról, ugatásokról, amelyek ugye nem hallatszanak fel a mennyországba, de egész szép kis földi poklot tudnak előidézni a budapesti vagy a kolozsvári irodalmi kutyafuttatókban. A bölcsebb ebek inkább válasszák a peremvidéket, ezt a hangzavart keveseknek van gyomra elviselni.

Ki kutyája vagyunk mi, erdélyi magyarok, hová tartozunk, és mennyire vagyunk kevert fajúak, hogyan viszonyulunk a román szomszédunkhoz, és ő mit gondol a mi „bozgorságunkról”, tudunk-e valaha egyszer a románokkal az erdélyi történelmünkről beszélni, az örömünnep és a gyásznap között hol vannak azok a közelítési pontok, amelyek két egymás mellé kényszerült nép normális együttélését megteremtik? Mennyire otthonos a budapesti főváros egy magamfajta székelynek, miért van bizonyos szavaknak más súlya, mint itthon, magunkénak érezzük-e Debrecent vagy Püspökladányt? Az anyaországi testvéreinkben tudatosul-e, hogy a nagyapáink adóforintjából is épült a parlament, hogy ugyanannak a fának vagyunk a gyökerei, és az a fa, amelyet többféle talajvíz táplál, égigérő fává nőhet?

A fizikai határ, amelyet átlépünk Episcopia Bihor–Biharkeresztes vagy Arad–Nagylak állomásoknál, érzelmi-kulturális határ-e? Amikor először Dunaszerdahelyre, Újvidékre, Beregszászra utaztam, úgy éreztem, hogy csak fizikai határt lépek át, Budapestre utazván mindig átlépem az érzelmi-kulturális határt is. Átrendezem magamban a nyelvet, nem használok regionalizmusokat, székely szavakat és székely akcentust, „sablonmagyarul” mesélem el a vágyaimat, de gondolkodni csak erdélyi magyarként tudok. Egy kuvasz vagyok, amelyet a kihalás veszélye fenyeget, ha nem találok fajtatiszta vőlegényt magamnak? Ki kutyája vagyunk mi, a Szamos Intercityn Kolozsvárról Budapestre utazók?

A budapesti mozikban több vetítést is szerveznek a filmnek, azt javaslom, nézzék meg, másképp fognak gondolkodni az identitásukról, és a nevetés is garantált!