Fehérebb vagyok a télnél

Az első alkalom 

Azokban a hetekben az Úr nagyon magányos volt és mérges. 
Hiába imádkoztam hozzá, továbbkattintott, mint egy reklámot,
ami nem érdekli. Naponta művelte ezt, 
csakhogy valami igényes tartalomhoz jusson. 
Szüksége volt egy demotivációs trénerre. 
Így egyedül maradtam a csenddel, s egyre csak a tűzhelyre meredt a szemem. 

Fehérebb vagyok a télnél, cserbenhagyó fagyosszentek. 
Egy molylepke vigyáz rám a konyhában. 
Két villanykörte árnyékot hizlal, 
gyűrűbe vésett percek, furcsa házasság lenne ez,
mégis elveszem. Szeretni így kell az időt. 
Kimásznak fejemből a gondolataim, 
búcsúban már nincs mit inni, ne félj. 

A világ felé nyitni kell.  

Holnap száműzöttek levegőjét vigyázom.

A második alkalom

Ropogós bagettre vágyom, fokhagymásra. 
Részegen az ember mindenre éhes,
ételre, nőre, jólétre. Válság van, nem feledem. 
Mégis, nagy a forgalom, van közönség, így hát elmesélném a
száguldó autóknak, hogy én leszek az a zongoraművész, 
akinek hamarosan levágják kezét. 
Megszokásból a tiedet keresem, hogy addig is megőrizd,
állott levegőt tapogatok. 
Test és bőr, az élet számos titka, tudatlanságom egyre csak nő. 
Nő. Az is szerette a ropogós bagettet. Fokhagymásat. 

Szívemből menekülne pulzusom, így lábam az útra nagyot lép.
Gyorsan fáradó kocsihang, a továbblétezés életnagyságú aberráció, véletlen. (?)

Lépfestékkel rajzolnak bolondot az aszfaltra a félárva gyerekek,
már egyikük sem él. Furcsa képzelgés a sokkban. 
Nedves szemhéjakat tereget estanyó,
s én verőköltő bodobácsokkal beszélem meg, hogy ma sincs sikerélményem. 
Kollégák, de rímelni nem szeretnek. 
Azt kérték, maradjak velük örökre. 
Így választottam a szoborlétet. Gyere, nézz meg. 

A harmadik alkalom

Egy jövő párbeszéde a megbocsátás.
Legalábbis akkor ezt gondoltam, 
pedig a negyedik emeleti zajokból nem ez szűrődött át.
Pesti lak. Nem volt béke. Bennem sem. 
A hidegben jócskán kifüstölöm a húsom,
így nemesedik igazán a büszke ember,
akaratlanul fülelek, a körömszakadásnak 
nyájas hangja van, aztán veszekednek,
kinek kell összevágni a krumplit,
mennyi majonéz illik a tejfölhöz, 
karácsony előtti vita a szeretet.   
Utóbb már mi is szerettük egymást, vajon
hány határt léptünk át a devianciáig?
Zöld szobás házikó, családillat. 
Olivabogyó, sajt, bor és legényfogó. 
Ölelés, cirógatás az ajtóban.
Sosem álmodtam valóságosabbat. 
Zsoltárhangom már csak esedezni képes,
hadd aludjak még egy keveset, drága Hüpnoszom! 

Nincs korlát, mely akadály lehetne, 
mákszállal a kezemben új világra készülök,
betegesen hamis nyugalom vesz körbe. 
Kicsit öregnek érzem magam mindenhez,
pár óra alatt évek teltek el, bizarr kamat, mintha az idő
valami nyomulós banki ügyintéző lenne.

Csoszognak a lépcsőházban. 
A férfi kidobta a krumplihéjat és némi szeretetet. 
Hallja, ahogy magamban beszélek. Valóság-törvény,
hallgatni kellene. Még a végén megkérdezi, hogy vagyok.