Mintha ugyanaz, pedig mindig más

Költő, szerkesztő és tanár. A sorrend persze nem rögzíthető. Innen is, onnan is megéli az alkotást. A szolnoki szerkesztőséggel működő Eső egyre nélkülözhetetlenebb szín a kortárs palettán, ahogy Jenei Gyula kötetei is egyre markánsabb hangot képviselnek a maguk fanyar-kontemplatív, tárgyiasan szubjektív történetmesélő verseivel. A beszélgetésen jelen volt a költő, a szerkesztő, a tanár, hiányzóként csupán a felhőtlen mindennapokat jegyeztük fel.

– Élnek nagyon erős képzettársítások a kortárs magyar irodalmi életben. Azt hiszem, ilyen az is, hogy Szolnok: Jenei Gyula. Felmerült valaha önben, hogy akár csak időlegesen is elhagyja szűkebb szülőföldjét, máshol éljen és dolgozzon?

– Persze. Sokszor és sokáig. Szolnok nem is igazán a szűkebb szülőföldem, mert kunhegyesi vagyok, a Nagykunság pedig kicsit más entitás Jász-Nagykun-Szolnokon belül is. Gyerekkoromban számomra sokkal inkább Karcag volt a közeli „nagyváros”, esetleg Kisújszállás. Érettségi után pedig hat évig éltem (tanultam, majd dolgoztam) Szegeden, s megszerettem azt a várost. Szolnokra szinte véletlenül kerültem. Stoppal mentem a szüleimhez, s egy teherautó a Kossuth téren tett le, a megyei napilap szerkesztősége előtt; bementem megkérdezni, van-e állás. Volt. Pontosabban a főszerkesztő-helyettes, Valkó Mihály azt mondta, írjak néhány cikket mutatóba. Írtam, és úgy vettek fel.
Aztán megnősültem, rövid ideig éltünk Nyírtelken, onnan Körmendi Lajos Karcagra hívott bennünket, vagyis vissza a megyébe, s ott is laktunk egy évig, de Szolnokon könnyebben lehetett OTP-s lakáshoz jutni. És ezek után volt még, hogy sokszor és sokáig. De aztán megszoktunk itt, kialakultak a szociális kapcsolataink, s ma már nem tervezünk továbbállni. Budapest sosem vonzott. Sem engem, sem a feleségemet.

– És amikor ahhoz a megyei napilaphoz besétált a nagyon fiatal Jenei Gyula, érett már benne a későbbi költő, vagy ehhez kellett az a közeg, a regionális szerkesztőségi központ, ami akkoriban – úgy képzelem – nagyon inspiratív és kapcsolatokban gazdag környezet lehetett.

– Akkoriban már publikáltam egyetemi újságban, Szegeden megjelenő napilapokban, de inkább zsengéket. Illetve azon a nyáron küldtem el néhány versemet Csoóri Sándornak, aki tulajdonképpen ajánlólevelet adott: vigyem be az írásaimat a Tiszatájhoz, és hivatkozzam rá, hogy ő küldött. Csakhogy mire bementem volna a szerkesztőségbe, betiltották a folyóiratot. Ez nyolcvanhatban volt.
A megyei lapnál sokféle ember összeverődött. Egyszerű lelkek és igazi egyéniségek, kisvárosi különcök. És igen, volt köztük több jó újságíró, akiktől sokat lehetett tanulni, akik szellemileg és emberileg is inspiráló közeget teremtettek. Szőke Gyuri például, de mások is. Szerettem ott dolgozni.
Persze lehetett az egészben valami reménytelenség, helyben toporgás, a nyolcvanas évek második felének furcsa légköre, de egyáltalán nem tartottam nyomasztónak. Huszonöt voltam, akkoriban éltem leginkább társasági életet. Az albérleti szobámba, ahol egyetlen ágy, egy szék meg egy rádió volt az összes berendezés, tényleg csak aludni jártam.
Ami az írás és újságírás kapcsolatát illeti, idős rovatvezetőm egyszer azt mondta: maga tehetséges, írjon irodalmat, innen viszont meneküljön, mert a szerkesztőségi lét szétforgácsolja, felzabálja. Máig nem tudom, komolyan gondolta-e, vagy csak ilyen álságos módon akart megszabadulni tőlem. Nekem fordított a tapasztalatom: az újságírás napi robotja egyfajta készültségben, edzésben tartja az írót.

– Nyilván nem véletlen, hogy a folyóirat-szerkesztés szerves része lett az életének... De most még erről az albérletezős, aludni hazajáró fiatalemberről: ezek szerint amolyan „duhaj” huszonévesnek képzeljük el? Néha megjelenik a verseiben ez a korszaka, de sokkal ritkábban, mint a gyermekkor, inkább amolyan rejtőzködő-nosztalgikus sorokban...

– Nem gondolom, hogy duhaj lettem volna, vagy ha igen, akkor nagyon óvatos duhaj. És nem tudom, mit mondhatnék a magánéletem bármely időszakáról, ami érdekes lehetne. Ami számomra fontos, így vagy úgy, beleírom versekbe, tárcákba…
De vicces is lenne, ha húszas éveim duhajkodásairól sztorizgatnék, miközben épp, amikor ezt az interjút csináljuk, túl a hatvanon, alig pár évvel a nyugdíj előtt portfóliót kellene írnom, hogy a „pedagógus kettőbe” kerülhessek a legalsó besorolásból. Mondjuk, pusztán a dicsőségért biztos nem is csinálnám. De fenyeget, hogy (miközben állítólag kevés az országban a tanár) akár ki is rúghatnának, ha záros határidőn belül nem veszek részt a minősítésben. Az pedig, hogy semmi értelmét nem látom ennek a procedúrának, rengeteg erőt, alkotóidőt elvesz tőlem. De hogy visszacsatoljak, azért lenne kedvem kicsit duhajkodni, ha azokra az aktatologató „innovátorokra” gondolok, akik föltehetően pedagógus végzettséggel kapaszkodnak valamilyen egyetemi, kutatóintézeti vagy minisztériumi íróasztalba, s az lenne a dolguk, hogy segítsék a magyar oktatásügyet, és normális javaslatokkal bombázzák a mindenkori kultúrpolitikát. De hát ennyi telik tőlük. Néha arra gondolok, hogy amikor ilyen minősítési rendszereket kidolgoznak, az nemcsak a képességeiket tükrözi, hanem némi rosszindulatot is. Elvégre lehet, hogy nemcsak a jobb fizetésért lettek kitalálóemberek, hanem azért is, mert számukra az iskola mint hely túlságos kudarcos terep volt.

– Ha már itt tartunk: hogyan került a tanári pályára? Ami mellett, úgy tűnik, minden képtelen nehézség ellenére kitart, tehát valódi elhívatásnak tűnik...

– Miért vagyok a tanári pályán? Amiért az útépítő munkás, a boltos, a kozmetikus, az ügyvéd a sajátján: a munkabérért. Valamiből élni kell. Hogy is van a Hobó-szöveg? „Nem akadt jobb neked, ezért vagy mellettem.” Így vagyok a pedagógiával, így lehet a pedagógia is velem.
Sőt így van ezzel a legtöbb tanár, és más szakmák képviselői is a maguk munkájával, csak nagyon sokan szégyellik kimondani nyilvánosan, gyakran önmaguknak sem vallják be. Mert mi van akkor, ha bevallják? Szakadék, belső űr, félresiklott élet.
Miért lettem tanár? A hetvenes évek végén a kunhegyesi gimnáziumban akadt néhány jó tanár, inkább mi, diákok voltunk kevésbé motiváltak. Nekem például fogalmam sem volt, mihez kezdjek érettségi után. Aztán másodikban kaptunk egy kitűnő, fiatal történelemtanárt, Pókász Endrét, és egy idő után magától értetődőnek tűnt, hogy tanárképzőre menjek. A történelem mellé kellett találni egy másik szakot, az lett a magyar. Olvasni szerettem, de eleinte az irodalomórák nem hoztak lázba, noha akkor is úgy gondoltam, s most visszatekintve is, hogy jó magyartanárom volt. Ahogy aztán a tananyagban közelebb kerültünk a mához, egyre jobban megszerettem az irodalomórákat is.
Szóval meg tudom érteni azokat a diákokat, akik idegenkednek az irodalom-tananyag bizonyos vagy akár nagyobb részétől.

– Volt olyan szerző (akár klasszikus vagy kortárs) vagy mű, aki (amely) már ebben a korai időszakban az írás felé „lökdöste”, és meghatározó maradt a későbbiekben is?

– Kosztolányi. Nem tudom, hogy az írás vagy az olvasás felé lökdösött-e, de tizenhét éves koromtól meghatározó szerzőm. Gimnazistaként találtam rá József Attilára, Pilinszkyre, Juhász Ferencre, Nagy László Lorcájára. Aztán ott volt Baudelaire. A dög. Szabó Lőrinc. Húszas éveim elején Sinka, Csoóri, Simonyi, Utassy, Buda Ferenc, Zalán Tibor, Farkas Árpád, Szilágyi Domonkos. Vagy például Thinsz Géza, akit teljesen elfeledtek, s valószínűleg a kismesterek közé tartozik, de én nagyon szerettem a versvilágát. Viszont régen vettem le könyvét a polcról. Persze ez csak egy hiányos felsorolás, máris tudnék újabb neveket mondani, de minek. Persze, volt Ady-korszakom is. Nőt nem is említettem… Ki emlékszik például Katona Juditra?
Egyénként nem voltam sosem rendszeres olvasó. Úgy értem, ritkán olvasok ki teljes versesköteteket, akkor is, ha vékonyak. Van, hogy csak néhány verset ismerek szerzőtől, akit egyébként szeretek. Például Somlyó Zoltántól nem tudom, olvastam-e összesen tíz-tizenöt versnél többet; igazából talán csak kettőre emlékszem, de azokat szinte könyv nélkül tudtam. Több novellát, tárcát olvastam tőle, mint verset.
És hát a próza. Márquez, Updike… Nem is sorolom.

– Már első verseskötetében „feltűnően” kiforrott hangú versek sorakoznak, a folytatást tekintve pedig különösen. Sok költőelődöt, -barátot, „földit” megidéz, de valahogy szerencsésen elkerüli, hogy átvegye a hangjukat, nem érzékelhetők túl erős hatások. Nagyon tudatosan kész költőként igyekezett színre lépni? Hamar megtalálta a saját hangját?

– Az első kötetekről eszembe jut egy pályatárs története, aki tizennyolc évesen (talán valamilyen kis kiadónál) megjelentetett versfüzetét széthordta, -küldte mindenféle könyvtáraknak, pár év múlva pedig kétségbeesetten próbálta visszalopkodni őket. Nem akarom letagadni az első köteteim verseit, nem is tudnám, de ha egy fiatal költő hasonló anyaggal keresne, hogy szeretné megjelentetni könyvként, lebeszélném róla. Persze bonyolultabb ez is. Hisz mégiscsak én írtam őket harminc-negyven éve – akkor az volt, most más, folyamatosan változik az ember ízlése is.
Egyébként voltak érzékelhető hangpróbáim más költők stílusában, s a köteteimbe is bőven kerültek ilyenek. Az is kérdés, megtaláltam-e hangomat. Az ugyanis, szerintem, folyamatosan változik. Igazából akkor szoktam megjelentetni kötetet, ha lezárok egy korszakot. Legalábbis idáig nagyjából így történt. A különböző köteteim versanyaga azért elég változatos, tematikában, szemléletben, képiségben, akkor is, ha esetleg a megszólalásomnak vannak olyan jellegzetességei, amelyek azonosítanak engem. Ha azt nézem, harminc-negyven év alatt a képekkel jobban telerakott, olykor rímelni is próbáló rövidversek patetizmusától a nyelvileg lecsupaszított, inkább tárgyilagos vagy ironikus hosszú-hosszú prózaversekig jutottam.
De a szövegekhez való viszonyomhoz visszatérve kicsit: sokszor előfordul, hogy ugyanazt vagy ugyanazokat a verseimet másként látom, másként ítélem meg. Másként szeretem vagy nem szeretem őket. Vagyis mondhatnám, hogy van egyfajta bizonytalanság bennem a saját szövegeim tekintetében, de azért ez sem teljesen igaz. És hát nem is az én feladatom, hogy megítéljem, amit írok, ugyanakkor azért elég pontosan tudom, mit adok ki a kezem közül.

– Érdekes kitapintani a kötetek sorában, ahogy a világ apró rezdüléseit, állapotait rögzítő, markáns, szenzitív, már-már impresszionista lírai képekre épülő szövegek – például a Grafitnap kötet sikátorok című versében: „boldog reggeli sétáimon / a birsalma szagát is / újratanulom / a meztelen fák csigolyaropogását...” – fokozatosan elmozdulnak az elbeszélőbb, szinte novellisztikus költemények felé. Ez utóbbi „műfaj” a Ha kérdenéd kötetben már határozottan megfigyelhető, például a címadó versben, ahol a nagyapa ezüst zsebórájának története mozdítja ki a jelenből a beszélőt, aki aztán vissza is tér a „versidőbe”. Ez a folyamat tehát korszakokon átívelőnek tűnik.

– Átívelőnek? Vagy inkább erősödőnek? Nem tudom, talán az a nyitja ennek, leegyszerűsítve persze, hogy valamikor azt gondoltam, az irodalomban a fontos, mély dolgokról kell beszélni szépen becsomagolva. Pedig tudhattam volna Kosztolányitól is, hogy mily sekély a mélység. Vagyis a nagy érzéseket, eszméket könnyedén fölülírják a kis hétköznapiságok, hisz végül is ezek vesznek körül bennünket, ezekben élünk, ezekbe halunk bele. És ezek az apróságok, hangulatok, élmények, életesemények jobban szeretik a sallangtalan, prózához húzó versek személyességét.

– És talán ott van a prózai hajlam is a költőjükben. Nagyon erős a gyerekkor hatása a verseiben, átitatják a régi emlékek, észleletek, élmények, felmenők történetei ezeket a monológszerű költeményeket. Ahogy olvasom őket, folyton próbálom tetten érni, hogyan ússza meg a nosztalgiázást, az érzelgősséget, hogy ne csússzon át édesbús révedezésbe – és mégis szíven üssék ezek a szövegek az olvasót. Van „módszere”, hogy távolságot teremtsen önmaga és a múlt emlékei között?

– Nehéz ügyek ezek. Volt egy pesti könyvbemutatóm, amikor feltűnően sok kérdésre kezdtem úgy a választ, hogy nem tudom, vagy nem igazán tudom, meg ha innen nézem, és ha onnan… Egy ifjú filozófus barátunk szóvá tette az est után, hogy ez nem volt szerencsés, pedig ő is beszállt egy fontos kérdéssel, de arra sem kapott érdemleges feleletet. Nem tudom már, hogy ott és akkor bevallottam-e neki, igazából a kérdését sem értettem, és talán nem azért, mert hülye vagyok, csak hát nem ültünk együtt filozófiaszemináriumon.
Most értem a kérdést, de bajban vagyok a válasszal. És ez nem ebből a kérdésből, hanem mindenféle interjúszituációból következik. Egyébként az író-olvasó találkozók alaphelyzete is ugyanez. Mondom ezt úgy, hogy magam is szoktam interjúkat készíteni, esteken beszélgetni, s kicsit mindig furcsállom is, hogy vannak, akik eljönnek rendezvényekre, ahelyett, hogy az író műveit olvasnák. Ráadásul úgyis jönnek, esetleg olvasnak beszélgetéseket néhányan, hogy az adott írótól még nem vettek kézbe egyetlen könyvet. Nincs ezzel baj, én is csinálok hasonlót… Így működünk.
Ezt most csak azért hoztam föl, mert zsigerből mondhatnám, hogy a gyerekkortól senki nem tud szabadulni, legfeljebb próbálja tagadni, hogy mennyire meghatározó a felnevelő környezet, s annak mindenféle viszonyai. De hát ez közhely. Viszont tudok-e többet mondani a közhelynél? Emlékszem, egyszer beültem egy neves író estjére, aki kellemesen szórakoztatta a közönséget, talán még egy-két süteményreceptet is lediktált, s beszélt a munkamódszeréről. Hogy hogyan ír. Bennem az ragadt meg, hogy a dolgozószobájának az egyik fala fehérre van festve, és azt szokta bámulni írás előtt vagy közben. Neki úgy jönnek a történetek, oda vetíti a belső moziját. Hogy tényleg csinálja, vagy ez csak egy geg, szinte mindegy. A lényeg, hogy milyen könyvet ír. Hogy jó író-e.
Szóval, ha úgy tűnik, hogy a szövegeimben van némi távolság a szirupos nosztalgiától, annak őszintén örülök. Mondhatnám azt is, az érzelemgyanús helyzeteket (márpedig az irodalmi művek tele vannak ilyenekkel) úgy kell kezelni, ahogy, mondjuk, Philip Roth egyik regényében ír egy érettségi találkozóról. Igen ám, de én nem ismerem az ő módszerét. Én csak az eredményt látom. És az nekem tetszik. Ha viszont Roth beszélt volna egy interjúban a módszeréről, mint ahogy lehet, hogy megtette, akkor vagy elhinném neki, vagy nem. Kicsit úgy viszonyulnék hozzá, mint annak a másik írónak a csupasz fehér falához. Lehet, hogy a módszert nem is az írónak kell elmondania. Lehet, hogy nem is tudja, nem is tudom, mert az írás egyszerre ösztönös és tudatos folyamat. Persze a módszer, ha van ilyen (legyen!), nevezzük annak, az benne van a szövegben, a mondatszerkezetben, a szavak válogatásában, az esendőségekben, túlhajtásokban, hibákban. Talán nem is lényeges, mit gondol az író a saját módszeréről, legfeljebb érdekes lehet, ha érdekesen tudja elmesélni, hogy neki mi a kabalája, vagy hogy spirálfüzetbe ír-e ceruzával, van-e gépírónője, esetleg egyből a számítógépbe viszi a mondandóját.
Attól tartok, nem tudok én erre a kérdésre jó választ adni.

– Úgy sejtem, nagyon is értem. Hiszen a módszer sokszor a magunk számára is megfoghatatlan titok, működésmód. Vagy valamiféle szentek szentje, ami nem arra szolgál, hogy idegenvezetést tartson benne az alkotó. Egy kicsit mégis maradnék még ennél a különös „tárgyias szubjektivitásnál”, ami a verseiben tetten érhető. Engem például újra meg újra felkavar Az időben rend van kötet anyaciklusa, amely a végső le- és elválás folyamatán vezet végig, és van valami (ön)kíméletlenség ebben a szembenézésben – ahogy a halál sem finomkodik velünk. Olyan dolgokat mond ki a verseiben, és úgy, ahogy sokan egy életen át nem merik kimondani – nemhogy másoknak, maguknak sem. Zsigeri ez az őszinteség, a költészete alappillére, vagy meg kell küzdenie érte önmagával?

– Miután megjelent az anyaciklust tartalmazó kötetem, fölhívott egyik ismerősöm, és hálásan köszönte ezeket a verseket. Rákérdeztem a miértre. Azt mondta, nemrég halt meg az ő édesanyja is, és nagyon hasonló gondolatai, érzései támadtak, ám nem merte őket kimondani a feleségének sem, sőt, önmaga előtt is röstellte, mert azt hitte, ilyesmiket nem illik gondolni egy anya haldoklásakor.
Vannak költők, akik ügyesen bánnak a formával, de közülük csak kevesen tudják azt hiteles tartalommal megtölteni. Ott van egy tökéletes torta, érzi az ember, hogy minden a helyén, kicsi marcipán zsonglőr, színek, formák, cukormáz, külön kérésre laktóz- vagy gluténmentesen, de ha beleharapunk, nem kívánjuk továbbenni.
Nem vagyok jó formaköltő, vagyis nekem az marad, hogy szabadversben próbáljak mondani valamit, ami hiteles lehet az olvasónak. Amiben magára, a gondolataira, érzéseire, szorongásaira ismer. Egy jó vers vagy irodalmi szöveg olvasása sokszor nyers, horzsolásokkal járó találkozás. Aztán meglátjuk, mi lesz belőle. A jó vers, szerintem, olyasmiről is beszél, amit valamiért nem akarunk tudomásul venni, amit elsőre talán nem is értünk, vagy akár zsigeri reakciót, fölháborodást vált ki. De valahogy mégis beleszól az életünkbe. Lehet, hogy idővel hozzánk szelídül, megszokjuk, de elképzelhető, hogy örökös ellenpontot képez a világunkban. Ám ott van. A jó vers velünk marad. Legalább valameddig.
Engem talán ez a „tárgyias” vagy távolságtartó szubjektivitás hitelesít, ha hitelesít. Mindenesetre ez áll a kezemre.

– A 2018-as Mindig más kötetet már egészében az elbeszélő jellegű prózaverseknek szenteli, szinte novellafüzérként olvashatók ezek a szövegek a gyerekkorról. Van azonban egy sajátos vonásuk, mégpedig a perspektíva: a jövőként vagy lehetőségként elbeszélt múlt. „hétéves múlok akkor épp. kórházban leszek, mert tornaórán elájulok, ám erre később nem emlékszem” – szól a Papucs felütése. Vagy a Kenyér című vers kezdete: „a gödrök közén mennék hazafelé a péktől...” A korábbi kötetekben is meghatározó szerepet játszik az idő, amely mintha egy csúszkán mozogna vissza és előre, de itt, úgy tűnik, végleg elmossa a múltat, jelent és jövőt elválasztó határokat, és mintha azt sugallná: egy én és egy élet van, folyamatos jelenben.

– Elbeszélni valamit hogyan lehet? Történetet, érzést, hangulatot, gyerekkort, a gyerekkor keretét... Számtalan módon. Én azt a nyelvi formát találtam, hogy jövő időben. Mintha az időegyenesen kijelölnénk egy a versbeszélő születését követő, de ahhoz közeli pontot, ahonnan be lehet látni a jövőt. Azt a pillanatot is, amikor évtizedek múlva a szerző írja a szövegét. S ez ad egy furcsa fénytörést az egésznek. Mintha a jövő íródna. Szóval csatangolunk, kicsit el is tévedünk az időben, ám ez nem gond. Miért ne lehetne eljátszani, hogy egy időpillanatból látjuk a jövőt (néha bizonytalanul, máskor visszavonhatóan), ami persze múlt, de ha a mából tekintenénk vissza, az ugyanilyen képlékeny lenne, mert az emlékek, az emlékek történetei, figurái megbízhatatlanok, szépíthetők, manipulálhatók, fölülírhatók. Vagyis mindegy, hogy valós vagy fiktív a dolog, megtörtént vagy sem, a lényeg, hogy akár meg is történhetne. Egyedül az érzés marad, a hangulat, a lírai benyomás.

– Talán nagyon profán a mondat, de azért megkockáztatom: mintha jóban lenne a halállal. Legalábbis a gondolatával. Legalábbis nincs rosszban. Isteni műhiba című versében például már-már játékosan veszi számba az amúgy halálosan komoly – hogy is fogalmazzak – kimeneteleket. De ez csak egy példa, voltaképp minden versének háttérzenéje a búcsú. Persze nem patetikus szimfónia, istent ments, mondjuk inkább, melankolikus jazz. Szóval, valóban nincs rosszban a gondolattal?

– Jóban lenni a halállal? Érdekes felvetés. Én, a hipochonder! Vagy talán éppen ezért? Gyerekkorom óta rettegek a betegségtől, elmúlástól, végül is megszokhattam ezt a hierarchikus viszonyt. Különben meg a félelembe is bele lehet fáradni. Popper Péter mesélte, hogy az ostromlott Budapesten egy idő után másként viszonyultak az állandó fenyegetettséghez. Megszokták, nem vettek róla tudomást, vagy legalábbis kevésbé.
Gyerekként érdekes volt szembesülni nagyanyám halálvárásával. Kiskorában, ugye, még az ember az örök élet reményét dédelgeti titkon, nagyanyám viszont kezdte unni az életet. Azt mondogatta, eleget élt már. Akkor nagyon nem értettem, ma már igen. Kiment alóla a világ, amit ismert, amiben szocializálódott; sorra meghaltak az ismerősei, akikhez képest önmaga lehetett. A generációs szakadék pedig akkor is létezik, ha tagadnánk. Nagyanyám egy idő után ugyan hajlott háttal, de egészségesen élt kilencvennégy évet.
Ami a halált illeti, talán már nem is a nem létezéstől félek, hanem a meghalás folyamatától. Rettegek a pillanattól, és az azt követő időszaktól, amikor, mondjuk, egy rutinvizsgálat után azt mondja az orvos, hogy hát akkor nagyjából ennyi volt, vagy hogy mennyi lehet még…
A készülő kötetemben egyébként valóban erősen ott van az elmúlás tematikája. Az lesz a címe: Isteni műhiba.

– Akkor talán rá is hibáztam, hogy ezt a verset idéztem fel, nem tudtam, hogy kötetcímadó költemény lesz. Egyébként a hipochondriát és az elmúlással való foglalatoskodást (ha van ilyen, szerintem van) magam nem érzem egymást kizáró dolognak, sőt. Éppen a hipochondriára vonatkozik a következő kérdésem, ugyanis Szabadulószoba című kötete egy különös járványnapló (természetesen a koronavírus-járvány idejéből), ami valójában a folyamatos belső rettegés detektálása, miközben zajlik az élet a maga csipcsup tennivalóival és történéseivel. Ebben a kötetben elillan az a bizonyos megbékéltség, a rezignált nyugalom, és a sorokon átüt a pánik. A mostból hogy látja az akkori lelkiállapotát? Alkotóként akár megújító ereje is lehet-e egy ilyen tartós stresszhelyzetnek?

– A szorongás élménye kétségtelenül megvolt, akkoriban a járvány, máskor más miatt. Mindig van valami, ami bizonytalansággal, félelemmel tölthet el. Most a háború, a gazdasági helyzet beláthatatlan romlása, a világpolitika tébolyai. Vagy magántermészetű dolgok. Mint például az öregedés. Bár az kollektív élménye is a soron következő nemzedékeknek. Szóval ezek így-úgy megjelennek, beépülnek a versekbe, viszont az írás maga nem a szorongás állapota. Nem a pániké. Az írás távolságot tételez a témától. Ha arról írok, hogy járványidőben hogyan és miért aggódom, az nem azt jelenti, hogy írás közben a láztól, a lélegeztetőgéptől, s meghalástól rettegek. Illetve akkor másfajta félelmek, bizonytalanságok adódnak. Hogy megtalálom-e formát, az odaillő szavakat, hol rontom el a szöveget, s ki tudom-e javítani. Esetleg, ha megrendelésre írok, nem futok-e ki a határidőből. Ám ezek az írás szorongásai, és nem a témából adódnak. Ráadásul összekapcsolódnak az örömmel, az alkotás, a munka, a csinálás örömével. Alkotás az is, ha sikerül megszerelni valamit, készíteni egy finom ételt, tartani egy jó órát vagy leúszni kétezer métert. (Tanári portfóliót írni nagyon nem az.) A járványnaplós jegyzetversek írása pont a mindennapi szorongásból emelt ki legalább arra az időre. Persze az olvasó attól még átélheti a szorongást, ha működik a vers. Én meg átélem a mások írásaiban. De a sajátjaimhoz teljesen más a viszonyom. Az elmúlásról szóló szörnyen borongós szövegeimet is képes vagyok vigyorogva olvasni.

– Izgalmasan kapcsolódik két fontos kötete: a Mintha ugyanaz és a Mindig más. Nemcsak annyiban, hogy az előbbi átvezet az utóbbi versvilágába, de nem lehet nem észrevenni a címükben rejlő „feleselést” sem. Ráadásul a Mintha ugyanaz tipográfiájában is megjelenik egy tükörjáték: a cikluscímek az adott lap verzióján mintegy áttűnnek, és fordítva olvashatók. Tehát hogy látja: ugyanaz vagy mindig más?

– Ha felesel, akkor csak véletlenül, mert mindig az adott kötethez próbálok címet találni, nemigen szoktam egybeolvasni őket. A nekem egyébként tetsző tipográfiai elem pedig a tördelő leleménye, én csak rábólintottam.
De hogy ugyanaz vagy más? Mondhatnám: mindig más. De ez az emlékezetre vonatkozik, arra, hogy a múlt történetei folyton felülíródnak. Gondoljunk csak egy érettségi találkozóra. A közösen megélt történetek mindenkiben másként élnek. Kicsit vagy nagyon másként. És kinek van igaza, ki emlékszik jól? Ha kapok egy pofont, az én mozimban a felém mozduló kezet, a másik indulatos arcát mutatják az emlékezés filmkockái, míg ő az én ijedt vagy csodálkozó tekintetemet látja és jegyzi meg. Ha régi történetekről beszélgetünk, egymásra kopírozódnak, elbizonytalanodnak a képek. Vagy máshová kerül a fókusz, más mozzanat élesedik ki. El is feledünk dolgokat, zárolja őket a tudat. Meg a szégyen, az érdek, a remény. És olyan fotót is biztosan látott már mindenki, amiből hiányzik egy darab, esetleg belevágták képkeretbe, vagy ami megfakult, rongálódott. Amit annak idején valamiért retusálta a fotós. Vagyis módosította a valóságát. A szemlélő pedig próbálja kiegészíteni a képet, belehelyezni a környezetbe, a pillanatba, ahogyan az emlékeket is próbáljuk. De azok mindig mások.
Legfeljebb úgy tűnik, mintha ugyanazok lennének. A Mintha ugyanaz címadó verse egyébként egy Tabák Lajos-szociófotóra íródott, s azt sugallja, hogy az ember, a világ nagyjából ugyanaz, ugyanúgy működik. Ugyanúgy jó és rossz. Csak a díszletek változnak. Vagyis nem is biztos, hogy a két kötetcím felesel.

– Az ugyanúgy működő világról eszembe jutnak a tárcái, amelyekből viszonylag rendszeresen elővesz régebbieket is a Facebookon, és az ember elámul az aktualitásukon. Publicisztikaíróként mindig rokonszenves visszafogottsággal és árnyalt véleménnyel nyilvánul meg az indulatokat felkorbácsoló kérdésekben is. El tud képzelni olyan témát a közbeszédben, amitől még ön is alaposan „kiakad”, és indulatos tárcát ír? A tanárok dresszírozásáról például már a beszélgetésünkben sem rejtette véka alá a véleményét.

– Ha aktuálisnak tűnnek a régebbi írásaim, akkor tényleg nem sok minden változik a világban. A közbeszédben egyébként rengeteg dolog bosszant. De tudomásul veszem, hogy a butaság, a naivság és a rosszindulat is állandó. Ugyanakkor zavarnak, amikor megtapasztalom őket szűkebb-tágabb ismerősi körben, mert veszélyesek, és előbb-utóbb valakik rám akarják erőltetni az ideáikat, a hülyeségeiket. Biztosan én is bosszantok másokat hasonló szempontok alapján, én sem látok át egy csomó dolgot, és nyilván kellően közömbös vagy gonosz is tudok lenni; így kerek a világ.
Alapvetően visszafogott figura voltam mindig, azt hiszem, most is, de régen is előfordult, hogy elszakadt nálam a cérna, mostanában meg egyre gyakrabban. Megöregedtem, egyre kevesebb az időm, és nem szeretném mások által rám kényszerített baromságokkal tölteni. Persze van egy csomó függésem, vagyis nem vagyok szabad, de legalább nem is hiszem azt magamról. Egyébként mi az, hogy független, szabad? Mi a szabadság? Mindegy. Sokan számon kérik rajtam ezt a kérdést is, mintha attól, hogy verseket írok, lobognom kéne, mint Petőfinek. És tűzön-vízen át! Mondjuk, szerintem Petőfi sem lobogott volna hatvanévesen. Kötözködő, kiállhatatlan vénember válik belőle. Jókat vitatkozott volna Jókaival. Illetve mégsem, mert szóba sem állnak, összevesznek a Kisfaludy Társaság pályázatain, meg a Baumgarten-díjon, kis színésznőkön, és hogy ki utasítja vissza a Téreyt, kinek tűz ordót a mellére a császár. Más szekértáborokból ármánykodtak volna.
Nem tudom, hogy mennyire visszafogottak a tárcáim, jegyzeteim, de rendszeresen kapok miattuk hideget-meleget. Általában tudom, mit írok le, és hogy kiknek nem fog tetszeni egy-egy (akár) visszafogott véleményem, s kik fognak megneheztelni, s kik csinálnak úgy, mintha mégsem neheztelnének. Mindent persze nem tudok kiszámítani, hiszen úgyis lesznek, akik félreolvassák, vagy félre akarják olvasni a szövegeimet, mert az az érdekük, vagy mert valamiért haragszanak rám, esetleg az identitásukat érzik veszélyben, ha valaki (nemcsak én, bárki) máshogyan merészeli látni a világot, a kulturális életet, a politikát, az aszályt, az őszt, Micimackót, mint ahogyan szerintük azt látni kellene, látni illene.

– Az Eső alapító-szerkesztőjeként aktívan tesz is a kulturális életért. Utánanéztem, és látom, hogy ’98 óta él a folyóirat, vagyis majdnem huszonöt éve. Hogyan jutott a lapalapítás gondolatára, és ha visszatekint, miként látja az eddigi útjukat? Sikertörténet, göröngyös út, hullámvasút, vagy egyre stabilabb hely az irodalmi életben?

– Ez így mind. És bármelyik állítás megkérdőjelezhető. Az élet beleforgatott különböző helyzetekbe, szerepekbe, munkákba, tevékenységekbe, lehetőségekbe. És majd ki is forgat mindenből.
Huszonöt éve újságíróskodtam, verseket írtam (utóbbit akkor kezdtem kicsit komolyabban venni), és valahogy ambícióm lett kipróbálni a lapszerkesztést („Milyen lehet – én Istenem – milyen?”). Outsiderként kezdtem, sok tekintetben az maradtam, hosszú volt a tanulás, most már kapiskálom, mit lehetne jobban, de végül, azt hiszem, sikerült jó lapot csinálni, mert sok kitűnő szerző ad remek írásokat. És mert nagyon sokan segítették, felkarolták a lapot (a feleségemtől, az olvasókon, az írókon, a szerkesztő- és munkatársakon át az anyagi támogatókig). Nagyon nehéz évtizedek voltak a működtetés szempontjából, kisebb-nagyobb hullámvölgyek, hullámhegyek – többször majdnem abbahagytam. Az utóbbi öt-hat évben stabilizálódott az anyagi háttér, és a szakmai színvonalat tekintve a legjobb korszakát éli az Eső. Azt viszont csak remélem, hogy ezt a mondatot nem kell visszavonnom, mert most szeptember végén még nem látom pontosan, hogy a következő hónapokban lesz-e pénz a lapra, s ha igen, akkor mennyi.
 
– Rendszeresen készít író/költőinterjúkat, amelyek megjelennek az Esőben, illetve kötetbe gyűjtve is napvilágot láttak már. Mennyire fontos önnek a barátság, a beszélgetés és az irodalmi kapcsolatok? Ez utóbbiak ápolását inkább szakmai kötelességnek tekinti, vagy belső szükséglete a szerteágazó emberi kapcsolatok fenntartása?

– A szerteágazó kapcsolatok túlzás, alkatilag inkább magányos alak vagyok, persze azért akadnak lazább vagy szorosabb baráti viszonyaim az irodalmi terepen is. A szerkesztés viszont nem barátság, hanem munkakapcsolat kérdése, s ez akkor működik jól, ha mindkét fél korrekt. A munkakapcsolatba persze beleférhet a hozott vagy a menetközben szerzett barátság, ami egyébként segítheti, de nehezítheti is az együttműködést, ahogy minden más szakmában vagy munkahelyen.
S ha már beszélgetés, irodalmi kapcsolatok, interjúk… Persze ott van az emberben a kíváncsiság a másik író, egyáltalán a másik ember iránt, hogy ő mit gondol erről-arról, akár konkrét könyvről, életről, halálról, illetve teljesen hétköznapi dolgokról, ami bizonyos tekintetben civil kíváncsiság, hiszen kívül esik az irodalmon, mert attól valószínűleg nem értjük jobban a Vörös Rébéket, a Tengeri-hántást, vagyis nem feltétlenül tesz hozzá a befogadásélményünkhöz, ha tudjuk, hogy Arany kecsappal vagy mustárral, esetleg mindkettővel kérte a hot dogot az akadémiai büfében.
Megfigyeltem, hogy amikor interjúkat csinálok, vagy irodalmi esteken, könyvbemutatókon vagyok beszélgetőtárs, vannak visszatérő kérdéseim, amelyek nyilván engem érdekelnek igazán. És amikor már a többedik író-olvasó találkozón teszek fel hasonló kérdéseket az újabb és újabb szerzőknek, kicsit félve nézek a közönségre (mert a közönség elég nagy fedést tud mutatni önmagával), nem unja-e még, hogy megint ugyanazt forszírozom. De nem kéne, hogy unja, mert a válasz mindig más. Amikor újságoknál meg a rádióban dolgoztam, akkor gondoltam végig, hogy ha, mondjuk, egy húszfős szerkesztőségben mindenkinek megvan a maga heppje, azaz van négy-öt-nyolc kérdése a környezetünkre, akkor azt fel kell szorozni hússzal (na jó, tízzel, mert mondjuk felének egy sincs – és akkor jóindulatú voltam a sajtóval), szóval az már sok kérdés, és ha mindig másnak teszi fel mindenki a maga kérdéseit, akkor a válaszokba belefér az egész világ. Van egy mondás, ha egy festőnek nem elég egyetlen négyzetkilométer, ahonnan ihletet merít az életművéhez, akkor az nem jó festő.
Az interjú pedig nyilván az alanyról kell, hogy szóljon, de benne van a készítő is. Már az is jellemzi az embert, hogy kit választ (ha van választási lehetősége) interjúalanynak, (munka)társnak, barátnak. Vagyis kivel és miért ül le egy kocsmaasztalhoz, kire ír rá cseten.

– Olykor viszont ön az alanya vagy inkább meghívott vendége az esteknek. Pár éve magam is jelen voltam egy írószövetségi esten, ahol Pécsi Györgyi kérdezgette, és szimpatikus volt az a tartózkodó, pózmentes fesztelenség, ahogy a kérdésekre válaszolt. Mennyire érzi magát komfortosan ezekben a helyzetekben?

– A kérdezett szerepében lenni gyakran komfortosabb, mint a kérdezőében. Legalábbis nekem. A kérdező irányítja a beszélgetést, vagyis olyan témából kell felkészülnie, amiben a másik, a kérdezett inkább vagy többnyire nagyon is otthonosan mozog. Ráadásul neki kell figyelemmel lenni arra is, hogy mi érdekelheti a közönséget, a találkozó résztvevőit. Szóval jól kérdezni nehéz. Ez persze nem azt jelenti, hogy válaszolni feltétlenül könnyű.

– Az előbb említett est végén egy kis csoportba verődve sorban álltak a volt tanítványai, hogy dedikálja nekik a friss verseskötetét. Hogyan viszonyulnak a diákjai ahhoz, hogy egy kortárs költő a magyartanáruk? Micsoda egyáltalán a mai tizenévesek szemében a „kortársköltőség”?

– Azért az ritka eset, amikor a diák dedikáltat, de előfordul. Emlékszem arra az estre, három egykori diákom is eljött, akkor már egyetemisták voltak, talán végeztek is; ők annak idején irodalmi szakköröseim voltak.
Ha így most belegondolok, végigfuttatom az arcokat, igen, akadtak diákjaim a kollégiumban (dolgoztam ott is) és a gimnáziumban is, akik érdeklődtek az irodalom, esetleg a dolgaim iránt. Némelyikük később kolléga lett; író, irodalmár, magyartanár, de mentek más pályára is, mondjuk, műszakira.
A diákok többségét persze nem érdekli, hogy a tanáruk verset ír, publikál. A vers ugyanis mindig is keveseké volt. Zalán Tibor szokta mondani, hogy a költészet a mandarinok játéka. Az irodalom is egy tantárgy, aminek a követelményrendszerét szinte mindenki bírálja, szidja, és a szakma, a magyartanárok évtizedek óta késhegyre menő vitát folytatnak arról, mit és hogyan kellene tanítani. A tantárgy maradék presztízsét talán csak annak köszönheti, hogy érettségi, vagyis pontvivő tárgy.
Egyébként érdekes a két szerep (tanár és költő) megkülönböztetése, illetve egymásba csúsztatása. Lehet, hogy valaki ragyogó sportoló volt, országos magasugróbajnok vagy válogatott csapatjátékos, de kegyetlen, kicsinyes, alkoholista tornatanár lett belőle, más meg, aki sosem volt élversenyző, megtalálja a hangot a gyerekekkel, tudja motiválni, mozgatni őket, s lehet, hogy az ő tanítványai lesznek bajnokok.
Vagyis, ha valaki kortárs költő, egyáltalán nem biztos, hogy jó magyartanár is. Másrészt, ha valaki nem szeret olvasni kortárs kötőket, vagy akár régieket, nem biztos, hogy jó irodalomtanár.
Egyébként mi az, hogy jó tanár? Vagy harminc éve volt egy kultuszfilm, a Holt költők társasága. Sokan máig emlegetik. Amolyan hivatkozási alap, hogy lám-lám, olyan az igazi irodalomtanár. Akkoriban én is majdnem elhittem ezt, mert még nem tanítottam, és mert fiatalon az ember hajlamos az idealizmusra. De egy idő után túlléptem az „Ó, kapitány, kapitányom” hazug, hollywoodi lelkesedésén. Egyébként minden élet- és társadalmi kornak megvan a maga sajátossága. Ideje és igazsága lehet a lázadásnak, de a konvencióknak, a hagyományoknak is.
Összességében talán az a legfontosabb, hogy ne különböző divatszerepeket cserélgessünk, hanem próbáljunk önazonosak maradni. Legalább a felismerhetőségig. Tanárként, költőként – a hétköznapokban. Nem könnyű.

Laik Eszter

Portréfotók: Székelyhidi Zsolt