Nádas Péter 80 – Szöllősi Mátyás: Kápolna
Mozdulatlan táj. Harminchat fok. Irgalmatlan szárazság. A fehér fénytől szinte irizál a levegő. Eső itt nem esett már hónapok óta.
Először az út vékony csíkja, majd a kopottas fűsáv, végül a kápolna tűnik föl.
Vakít, akár egy jelenés.
Jól emlékszel a tömegre. Hogy is lehetne elfelejteni. A kínzó hiányra. A tomboló napsütésre. A tömjénfüst nehéz, ellenállhatatlan szagára. Az izzadságtól foltos ingekre. A sok hunyorgásra. A virágok émelyítő illatára. A cipők surrogására. A tehetetlenségre.
Tébláboló várakozók, legalább százan lehettek. A vonuló tömeg gyűlik a kanyarban, majd hangtalanul halad a kápolna felé, mintha nekik is az utolsó út következne, amiből nem lehet, vagy egyszerűen csak nem érdemes visszatérni már. Verejtékező testek torlódnak egymásra a szűk kis kapuban. Mandzsettagombok. Nyakkendők. Fekete napszemüvegek. Sírástól ázott arcok. Még nedves szárú, egy szál virágok. Egymásra helyezett kézfejek, és zavart, óvatos tekintetek.
Emlékszel az épületre. A sok tátongó repedésre. A nyikorgó kapura. A márvány hidegségére. Az apró ablakokon beszűrődő, ezerszínű fényre. A padok sosem múló recsegésére. A pislákoló gyertyákra. Az örökmécsre. A hátul lappangó, dermesztő sötétségre.
Emlékszel a papra. A hangjára. Simára borotvált arcán lilás folt. A fekete, egyszerű ruhára. A vaskos Bibliára a kezében. Ahogy fénylik a bőr ritkásan nyújtózó hajszálai közt. Bizonytalan ujjak. Meg-megremegő száj. Izzadt halánték.
A szavak komótosan haladnak, mintha volna értelme lassítani, ami elkerülhetetlen.
Emlékszel a férfiakra, akik a koporsót vitték. A szürke egyenruhákra. A kopottas arcokra. A könyökökre. A színtelen, durva kötélre. A féltucatnyi, de egyféle pillantásra. A sok felsebzett tenyérre.
Minden mozdulat beléd égett, mintha billoggal jelöltek volna meg.
Emlékszel a hangokra. Az ütemes sírásra. A föl-föl hangzó nyüszítésre.
Hunyt szemmel is látod a virrasztás utáni arcokat.
Az első sorban szikár, kilencvenéves dédnagyanyádat, aki a lányát temeti. Mögötte túlsúlyos mostohanagyapádat, aki a második feleségét. Anyád huszonéves, fiatal féltestvéreit. Barna, kisírt szemüket, s ahogy állnak tanácstalanul, megilletődve.
Nem is a fájdalom, az értetlenség ríkatta meg őket.
Látod a kicsiny gyerekeket, akik a hűvös padlón ülnek. Mind egy-egy bizarr testtartásban mosolygó arc. A névtelen, távoli rokonságot. Az izzadságtól komor arcokat. A szél borzolta ruhákat. Hallod a suttogó beszédet.
Figyeled sovány apádat, és mindig-zavart tekintetét. Bizonytalan karja a teste mellett lóg. Az arca szőrtelen és barna. Üres, mint a bugaci táj. Figyeled a véreres szemét. A folytonos pislogást. A körültekintgetést. Őt, aki sosem tudta, mikor érdemes fájni. És látod anyádat, beesett arcát. Talán rá emlékszel leginkább, rá, aki a fájdalomtól akkor már sírni sem tudott. Csak ülni. Meredni maga elé. Magát okolni mindenért.
A legnagyobb kín, hogy emlékezni kell. Hallani a sercegő gyertyákat. A dobogó ütemét a távolból szűrődő zenének. Vajon hányan törtek össze idefelé menet? És hány arc szilárdult kőkeményre? A percek halott csöndjét egy-egy köhintés feketíti be. Valaki beszél. Talán a pap. Bizonytalan hang, el-elcsuklik. Nem érted a szavakat, hullámzó búgás az egész. Úgy tűnik, örökké tart a szenvedés.
És egyszer csak fölállnak, akik ültek, és elindulnak, akik álltak. A vonuló tömeg hangja, akár egy véget nem érő zuhanás. Beleszédülsz a tehetetlenségbe. A szabadban arcon csap a vakító fény, hogy aztán percekig ködként szitáljon a szem előtt fehéren. És egyetlen megcsillanó porszem sem marad észrevétlen. Haladtok. Te nem tudsz ellenállni. Visszanézel. A kápolna sárgás fala tündököl az égből áradó fényben. Lejt az út. Mészkő. Őszi kikerics. Szikkadt fűszálak kornyadoznak. Az útszéli porban macskák hemperegnek egymásba gabalyodva. A szél mozgása, mint egy hatalmas, ismétlődő lélegzet. Kanyarodik az út. Azt kívánod, sose érkezz meg.
A föltűrt ingujjú sírásók már készen állnak. Előtted tátong hatlábnyi mély menny vagy pokol. A frissen bolygatott föld szagának édeskés magánya. Szemben öreg arcok némán. Lehunyt szemmel várnak. A háttérben nem múló zokogás. A pap pedig már harmadszorra szól. Az érdemek és gyarlóságok sora után a közös ima lassan fölszálló füstgomoly. Meredt szemmel követed a sírgödör mellett tébláboló tömeg lassú mozgását, s ahogy a virágok egymást követve mélybe hullanak.
Szöllősi Mátyás
Az írás, főleg a versírás és a fotózás számomra tökéletesen kiegészítik egymást. A képalkotás mindkettőben igazán lényeges, és biztos vagyok benne, hogy erősen hatnak egymásra. Az alkotónak mindkét esetben egy „szűk” keretbe kell foglalnia a dolgokat; fókuszálnia kell, sűrítenie. Ha nem éltem volna át a sok szerteágazó fotós tapasztalatot; ha nem jártam volna azokon a tájakon, amelyek erős hatással voltak rám – például Baskíria, Indonézia egyes részei, vagy épp a magyar Alföld –, és nem jött volna létre az a sok találkozás a különféle emberekkel, akkor, biztos vagyok benne, nem tudtam volna megírni azokat a párbeszédeket, amelyek meghatározók a prózaköteteimben, vagy azokat a narratív jellegű verseket, amelyek a most megjelenő Szabad című verseskötetem utolsó ciklusában foglalnak helyet. Azt gondolom, a fényképezés nem olyan módon hat rám, hogy meglátok valamit, és akkor azt érzem, na, erről verset kellene írni, inkább a ritmus megtalálásában segít, illetve abban, hogy (vers)írás közben tágabb térben mozoghassak, egymástól látszólag távol eső dolgokat könnyebben legyek képes összekapcsolni.
*
Az Irodalmi Jelen arra kérte fel néhány, a fotóművészetben is otthonosan mozgó szerzőjét, hogy írjanak egy-egy szöveget Nádas Péter valamely fotográfiájának ihletésére.
Nádas Péter fotói a Petőfi Irodalmi Múzeum Digitális Irodalmi Akadémiájának virtuális kiállítási felületén tekinthetők meg:
https://pim.hu/hu/virtualis-kiallitoterem/nadas-peter-fotoi
Nádas Péter portréfotója: Niccolò Caranti, Wikipédia
Szöllősi Mátyás portréfotója: Todoroff Lázár
