Tájak gyermekkora

Nem csupán a gyermekkor ízei, formái is örökre beégnek tudatunkba. Kezdetben teljes világunkat jelentik az otthonhoz közel eső helyek, később pedig benső világunk alapkövévé válik az ismerős tér. Gyerekkoromban olyannyira nem tudtam még elképzelni, hogy létezik a mi utcánknál és a szomszéd utcánál nagyobb világ, hogy amikor elutaztunk valahová, azt valamiféle trükkfilmnek véltem, ahhoz hasonlóhoz, mint amit a régi mozifilmekben az autós jeleneteknél láthatunk. Felnőtt fejjel persze már mosolygok ezen az elképzelésen, ugyanakkor meglátom a hiedelem mögött a zsigerien emberit; azt, hogy amit gyerekként megismerünk, később minden más annak „sokszorozódása”, „módosulása” lesz.

Ma, amikor az emberek többsége albérletből albérletbe költözik vagy egyre nagyobb lakásba, házba, némi nosztalgiával gondolok vissza azokra a történelmi időkre, amikor egy-egy családi birtok, ház vagy kastély évszázadokon át szállt nemzedékről nemzedékre. Egészen másfajta otthonosság-érzet lehetett. Életvitelünk megváltozásával persze a tájakhoz, épületekhez való kötődésünk nem múlt el, szívesen olvassuk egymás otthon-élményét, tájtapasztalatát. Tágabb értelemben az otthonosság-érzetet az ismerős táj, növényzet, építészet adja, legerőteljesebben pedig azok a természeti létezők, amelyek tárgyi fenoménekként tanúskodnak emberi létünkről. Az ismerős fafajták, növények, a talaj jellegzetes színe, az évszakok összetéveszthetetlen illata, mind olyan jelenségek, amelyekhez valamennyien erősen kötődünk, talán éppúgy hozzátartozónknak érezzük őket, mint szüleinket, testvéreinket. Lehet, hogy sokszor csak úgy gondolunk a tájra, mint díszletre, mint mellékesre, háttérre, azonban sokkal elevenebben vonódik bele megéléseinkbe, mint sejtettük. A szeretteinkhez kapcsolódást és a történések tájba olvadását ugyanazzal a vallomásos hévvel mutatják be Oláh János versei. Érdemes ezzel a szemmel olvasni néhány költeményét.

A Három égtáj című versében nyomon követhetjük, ahogy lépésről lépésre teremt mítoszt és mítoszi világot a lírai elbeszélő. A hétköznapi képek és jelenetek felsorolásszerűen követik egymást, csupán néhány sor, kifejezés írja őket át utólag mitikus tájjá. „Gyerekkorom havasát járom / újra a zöld-zöld fák alatt: / rőt rókák, kék lovak / élnek e tájon, / és szénsötét lucerna zöldje / rejti – hűs éjjel a napot – / el napfény alakod, / magot gyümölcse.” – szólalnak meg bukolikus-vallomásos hangon a múltban idillivé nemesülő táj szimbólumai, beszélnek a természeti képek a versbeszélő helyett. A soroknak épp e szimbolikussága emlékeztet minket a népnyelv technikáira, amelyben évszakok, virágok és szokások képisége válik a jelentéstágítás eszközévé. A módszer tehát klasszikus, a megvalósítás viszont újszerű.

„Csak te gyökerek járhatatlan, / labirintus-vak otthona, / te ne hagyj el soha…” – folytatja Három égtáj című versét. A fentebbi sor pedig már kiváló példája annak, a vallomásos hangnak, amelynek köszönhetően egyszerre érezzük elérhető közelségben lévőnek és eposzok korát idézőnek a költői képeket. Ez a két, látszólag egymásnak ellentmondó esztétikai minőség azonban nem oltja ki egymást, használatukkal a szerző nem zavarja meg olvasóját, épp ellenkezőleg, rávilágít hétköznapi tapasztalataink megélésének távlatosságára.

Oláh János felnöveszti a tájakat, néhány sorral korábban még a gyermeket látjuk magunk előtt, később pedig már a meglett férfit. A táj Oláh János lírájában kivétel nélkül érző közegnek bizonyul, esetenként szakrális környezetnek is. Éppen ezért gondolom azt, hogy a versek részleteikben vagy egészükben mutatnak bizonyos ökoköltészeti vonásokat, annak ellenére, hogy keletkezésükkor még nem terjedt el ez a műfaji, tematikai megjelölés. Kortársaknál azonban gyakori elem az ember és természet egységének újraszövése, a természeti tárgyak újralelkesítése, gondoljunk csak például a Prae Kiadó gondozásában megjelent A ránk bízott kert című, ökoköltészeti antológiára, azon belül is a „lélegző táj” ciklusra. E líra természeti motívumai teljességeszményt tárnak fel, amely egyszerre táplálkozik a gyermekkor idilljéből és egy nem időben meghatározható „ősegész” érzetéből.

Oláh János ’80-as évek elején íródott verseiben, a Jel című kötetben már több a beltéri helyszín; családi otthon, konyha, szobabelső képei villannak fel, azonban vissza-visszatérnek itt is a természeti metaforák. A szubjektum kontúrjait az utak, az évszakok, a növények színei rajzolják meg, a szerző gyakorta öröklétű jeleket használ gondolatfutamai megfestésére. „Bezúg a szél körteszaga, / a szédítő hézagokon / dörögve száll a sok darázs, / és teknőpuha hó ragyog” – teremt idillt Villog a kés című versében. A kinti környezetet leíró sorokat azonban feszültséget sejtető megállapítás követi: „a konyhában villog a kés.” A zárlatban pedig már egyenesen diszharmóniába fordulnak a természeti jelképek is, érzékeltetve, hogy kint és bent között az ember számára nem létezik igazi határ.: „s hazavársz, habár nem tudom / lerázni vak bogáncsaim. / A kitárt, régi út-parázs / annyi éve nem alszik el.”

Gyakran jelenik meg a költeményekben a természetbe visszatérés óhaja is.: „A meggyfa és cseresnye / lombok mögött a fal, / az egész kert a forró, / morgó város hasában / lélegzetünknek épp elég.” Ezúttal a kert, mint édenkert toposzának hagyományát értelmezi újjá.

A Különös találkozás Kosztolányi Dezsővel című versben pedig a nagyságot a kerthez, a fákhoz való „hozzáférés” jelzi.: „A kertben ülsz egy árnyas szalmaszéken, / a fák, a fák, a fák / még leragyognak rád. / Te se tudhatod, aki milyen régen, / csak ülsz a hűvös almafa borában.”

Oláh János poétikai sokszínűsége persze nem merül ki a természeti metaforák ügyes használatában, munkássága jóval gazdagabb annál; tájlírájának ősi, magától értetődő szimbolikája azonban rámutat arra a nagyon fontos alapvetésre, hogy az ember nem csupán fizikai létezőként, hanem költőként, alkotóként sem választható el a természettől, melynek képei nélkül aligha tudná kifejezni magát.

A Poétikon adásaiban Viola Szandra műsorait, többek között a Bíró Gergellyel készített interjút a Karc FM-en lehet meghallgatni.