Útlevél a létezés túloldalára

 „… még meg kell találnom

a helyet abban a konstellációban,

ahol a Nagy Egészbe belegyökerezek.”

(Porleválás)

Lírai mélységek és filozofikus magasságok: ezek jellemzik Csontos Márta legújabb, tizedik verseskötetét, a Carpe diem-kísérleteket. A közel száz verset tartalmazó kötet a 2018–2021 közötti líratermését tartalmazza, amelynek a fele korábban publikált anyag (Agria, A hetedik, A Vörös Postakocsi, Együtt, Ezredvég, Helikon, Hitel, Napút, Nyugat Plusz, Tiszatáj, Újvárad, Várad). A kötet négy ciklusra tagolódik: Az embergép tragikomédiája, Naplójegyzetek, Kiszakított lapok, Carpe diem; mindegyik ciklust egy-egy mottó vezet be, Mészöly Miklós, Pilinszky János, Fekete István és Nemes Nagy Ágnes szövegeivel. „…hirdetem, hogy minden / szerepkörben a lét ajándéka vagyok, / túl akarom kiabálni a fájdalom / harangzúgását” – fogalmaz a szerző Látványterv című versében, amelynek kulcsszava az első és utolsó versszakaszban is feltűnő (belső) üresség. Az Értékmentésben Turczi István Türelem című versének három sorát (az 1., 8. és 9. sorokat) építi be saját költeményébe Csontos Márta, ezáltal teremt párbeszédet költőtársával. (Utolsó előtti sorában ez szerepel: „Tisztulni csendig.” Eredetileg: „Tisztulni a csendig.”) A fájdalom mellett a félelem érzése több versében is megtalálható (Monológ a félelemhez, Strindberg a félelem bűvöletében, Utazás a pupillám körül, Novemberi epekrízis, Porba némult éjszaka), itt egy igen expresszív képben szerepelteti: „tövig ráspolyozni a félelem / durva felületét”.

Két igazi filológiai csemegét tartalmaz Az embergép tragikomédiája című ciklus. A Bepillantás Platón barlangjának második és utolsó szakaszában szócseréket észlelhetünk, ha összevetjük korábbi verziójával. „…a falakon nem látszik a felületre rajzolt / szépségek lenyomata” (eredetileg: rajzolata). Egy másik szöveghelyen: „ott marad elhagyottan az érintés hiánya” helyett „elhagyatottan” szerepelt. Az első esetben a szóismétlés feloldása lehetett a cél, míg a második esetben inkább a ritmus vált egyenletesebbé.

A másik a Lényeglátó című költemény. Mindjárt az első versszakban „felhúzták a függönyt” helyett szórendcsere és igeidő-módosítás figyelhető meg, eredetileg: „a függönyt felhúzzák”.  Minden második versszakban sortördelési javításokkal találkozni, a 3. szakaszban „nevem” helyett „nevemet” állt korábban, az 5. strófában szövegtörlést látunk: „marad a nagy ellenség: az Örök Bizonytalan”, innen törlődik a „nagy ellenség” jelzős szerkezet. Ezek a szövegvariánsok még nem okoznak semmiféle törést a szövegben, ahogyan az utolsó szakasz végén a „mutassam” helyett korábban „megmutassam” volt, ugyanakkor a „fényjelenségem”–„fénytelenségem” szópárban már érezni valamiféle másfajta értelmezői attitűdöt. Véleményem szerint az eredetileg használt „Fénytelenségem nem értelmezhető” jobban illik erre a szöveghelyre, mint a „fényjelenségem”.

A szerző világromboló témakörébe tartozik A szürke új árnyalata című opusz, amelyben a szomorú természetfestésben megszólal a lírai én is: „már én sem / tudom, hány darabból vérzik / a megtámadott Ige, az ajkakon / csak statisztaszerepet tölt be / Isten messziről érkező lehelete.” Amikor már az Isten is elveszíti hangját, akkor lép be az utolsó képbe a szerző: „szárnyas hangom meg akarom / őrizni mindörökre.”

A magabiztosság hangjának éles ellentéte feszül a következő sorokban: „ha nem lehetek a minden, úgy érzem, / egyre jobban körülvesz a nincsen, / nem tudom az idő koordinátáit megadni, / nem tudom, hol állok én és hol áll az Isten.” (Ukrónia – A nemidő időtlensége) Ezen az ontológiai patt-helyzeten aztán a Multiverzumban (Stephen Hawking nyomán) sikerül felülkerekednie: „Egyszemélyes univerzum vagyok, / önértékem nyomán kikeverem / palettámon a napot”. Majd ismét önismereti válságban találjuk a szerzőt a Besokalltam című versének végén: „Jó lenne most már tisztázni, mennyire jó / az önismeretem, s végre megtudni, ki vagyok.” Aztán Az embergép tragikomédiáját így kezdi: „Én egy stigmatizált munkagép / vagyok…”, aki belátja ereje lankadását: „meglazult, testet vesztő csavarokkal / angyalröpt helyett jobb lelassulni.” Végül a ciklus vége felé olvasható szövegében létösszegző sorokra bukkanhatunk: „Valaha nyakláncot hordtam, – mindennap mást, s gyöngyöket; ma tablettákkal / játszok kirakósdit, ez a mindennapi élvezet.” De a vers végén helyére kerülnek a lírai alanyban a „dolgok”: „Hihetnéd, hogy lehangolt vagyok, / áldozat, az idő rései között fogoly. / Mégis, nem sírom el magam, nem szédülök test és lélek libikókájában, / tekerem Ariadné fonalát, s táncolok a porondon” (Hibajegyzék kipipálva). Ebben a ciklusban kaptak helyet még az úgynevezett evokáló versek, melyekben egy-egy kötőt idéz meg Csontos Márta (például Létköz – Ady Endre, Miért nem – József Attila, Női alakzatok – Esterházy Péter).

A második ciklus huszonhárom versében főképp az elmúláspoézis kerül a fókuszba. „Odaát tested majd / malomkövek lapján / megőröltetik…” (Variációk a megváltoztathatatlanságra); „ott lebegsz a nemlét fölött” (Monológ a félelemhez); „én ott botorkálok, / mint a Halál rokona”; „A mélypontról nem tudok a csúcsra lépni, / vaspánt szorítja nyakamat” (Ady Endre naplójából); „Megállt az élet, nincs több sora, / bezárt a pánik önmagam csapdájába” (Lédával a fehér csöndben). (Kiemelés az eredetiben. – L. N.); „A Nagy Számonkérő majd melegen fogad, / meglátja, mi bennem éteri és isteni” (Bennem vagyok boldog).

A cikluscímadó vers – Naplójegyzetek – Tóth Éva 1981-es Fohász című versének soraira reflektál. Fájdalmasan zárul a költemény: „Hazám… hadd váljak poroddá, / legyek röpirat a megszentelt emléken, / legyek aranyrög a televényem.” (Kiemelés az eredetiben. – L. N.) A román nemzetiségű filozófus költőt idézi meg Lucian Blaga árnyékban marad című versében. A költő két strófás Isten árnyékából veszi át az első sorokat Csontos Márta, aki ebben a szakrális térben a következőképp fakad ki költeménye végén: „felhasadnak a vihar-sebes / kövek, megremegnek a domboldalak, / s akkor a Nagy Egyedüllétbe beleolvad / az ostyából kiszakadó csoda.”

Az önmegszólító versek sorába tartoznak a Száműzetésben, a Strindberg a félelem börtönében vagy az Alternatív valóság. Ezekben a szövegekben a szorongó létérzés kerül a középpontba, amelyen a lírai alany csak úgy képes felülemelkedni, hogy elfogadja az életet, mint Nagy Kalandot. (Hasonló jelzős összetételek emelkednek a hapax legomenek szintjére: Nagy Pásztor, Nagy Ügyintéző, Nagy Úr, Nagy Számonkérő, Nagy Találkozás, Nagy Koporsó, Nagy Csúszda, Nagy Mángorló, Nagy Egész, Nagy Óraleolvasó.) „A megjelenített képek többnyire depresszívek, az elkeseredés és a magány rezignációjával telítettek. A szerző súlyos képei ellenére sem menekedik bele az önsajnálatba. Valami belső késztetés által sikerül önkezével kihúzni magát az alámerülésből” – fogalmaz Finta Éva a kötet utószavában. Erre példák a Bennem vagyok boldog következő sorai: „nem zavar bennem az egyedüllét, / sötétben is megtalálom az utat”, vagy a Kaiser László Elcsöndesültem című versének ihletadó soraira épülő A stratégia ünnepélye című költemény: „Világít bennem a félhomály, / valami fényt kap minden / ismeretlen, – mintha halálán / lenne már a magány, helyet / kapunk az égi sugárkoszorún…”

A Kiszakított lapok című harmadik szövegblokkba tartozó írások legfőbb jellemzője, hogy transzcendens szférába emeli a költő a verseit. Számos ilyen példát emelhetnénk ki. Például: „legyél tollpihe Isten tenyerében” (21. zsoltár-parafrázis); „leszakadt gomb lettem Isten kabátján” (Látástávolság-rövidülés); „Angyalok rajzolják meg az / Istenhez vezető utat…” (Itáliai tavasz 2020); „Isten pecsétje van az útlevélre.” (Padlásvers); „de szívem fölött / szorítom a karácsonyi kisdedet. // Isten mosolyog rám a transzcendencia fölött…” (Titkok a télikabátban). Egy-két filológiai észrevételem itt is van: a ciklust nyitó versben (Kérelem új világnap kijelölésére) a záró strófában tördelési változtatás és szövegtörlés található, az eredeti, Újvárad-beli megjelenéshez képest. Az anaforikus szerkesztésű Belépési tilalomban az ajánlás eredetileg „üzenet jóhiszemű esélyteleneknek” (most: próbálkozóknak). A világjárvány következtében meghozott maszkhasználati törvénykezésről és egyéb tilalmakról szól a negatív festést mint költői eszközt alkalmazó Vers az önmegtartóztatás kálváriájáról című költemény. „Nem mehetsz le játszani, / nem mehetsz iskolába / és a kocsmába sem ülhetsz be…”; „Nem mehetsz bulizni s demonstrálni, / nem mehetsz vírusba mártott tömegbe, / a túléléshez takarnod kell az arcod…” A Padlásvers a gyermekkori, „régvolt emlékek hullafödele alól párolgó romlott gondolatok” verse. Kiemelném belőle „a homály befércelte a sötétség szárnyait” megszemélyesítést és a „padlóra csendesítette a halál” eufemizmust. (A vers végén a kötetben jelen időt használ a költő: „Valami az arcomhoz ér” a korábbi „Most valami az arcomhoz ért” helyett.) Az „égig érő tévedésbe” beleszédülő költői alany úgy kúszik egyre magasabbra, hogy tudja: „a legfelső lépcsősor / már nem vezet sehova.” Megszemélyesítések sorozatából építkezik a Titkok a télikabátban című vers: „Az éjfélkék benyelte / a gyermekarcú reményeket”; „a köveket halálfélelmében / elnyűtte a hideg”. „Lepkefogó hálójával közeleg / a tél”; „A bokrok is hallgatnak, / takarodót fúj az öröklét.” Eme fenti sorokban használt trópusnak köszönheti a vers a képi gazdagságot. Az élet „napos oldalát” is észrevételező költő szólamát hallhatjuk ki a következő sorokból: „Szemem teleszalad édeni színekkel, / megmozdulnak a levendulák, kiolvadnak / a kertben a megfagyott füvek.” (Önrendelkezés egy különleges napon)

Végezetül Nemes Nagy Ágnes híres Fák című versét emeli be Csontos Márta az utolsó ciklus mottójául. A tárgyias költészet mintaversének is nevezett Fák elviekben kicsinyítő tükörként funkcionálhat. A Carpe diem címet viselő záró ciklus „Csontos Márta természettel összekevert, hol esőben ázó, hol a Napon fehéredő szavait rendezi verssorokba” – fogalmaz Finta Éva. A költőtárs arra is felhívja figyelmünket, hogy „az elégikus hangvétel megtévesztő, mert minduntalan kitör belőle a szerző társadalmi énje, szerepköre…” A ciklusba felvett huszonhárom vers közül csak egy pár darabban nem szerepel a ’fa’ vagy ’faág’ lexéma. Néhányat idézek, amelyekben viszont stilémaként is jelen van: „vérzik a csatában holt fák levele” (Elhagytál, Héliosz…?); a szél „nekidől a csupa-lomb császárfa / oldalának” (Napfelkelte a felhők alatt); „A kertben minden csupa torzó / nem támaszkodhatok a tört-karú ágakra” (Porba némult éjszaka); „A nyirkos / ágakon tollászkodik a magány” (Esőisten bosszúja);  „magabiztosan virrasztó fák” (Impressziók I.); „Sárga lapot adtam a fáknak” (Támadás az almáskertben); (Nyújtóznak a fák); A másik motívum a csönd: „szelíd csönd” (Esőisten bosszúja); „hűvös csönd” (Eljött az ő idejük…)

Írásom legelején a filozofikus alkatú Csontos Mártát említettem. A Begyűjtő című versében a kanti esztétika és a schopenhaueri pesszimizmus felszámolása után pozitív irányt vált a költemény: „vékonyodnak / a schopenhaueri körvonalak, / s érzem: növekszik bennem a tavasz.” A kötet záró verse (Porleválás) egyfajta öntanúsító vers, melyben a költő egzisztenciális léttapasztalata igen bizonytalan mezsgyén mozog: „Nem tudom, honnan jövök / s merre megyek, csak azt tudom, / egyszer majd felolvasásom / lesz a hegyek felett.” A Szentírás alaptézisével zárul a szöveg: „Porból lettél… porrá válsz.”

„Kísérletek. Jelzi a kötet címe. Nem azt mondja, hogy tudom a megoldást, hanem őszintén és szerényen azt mondja: kísérletezek, keresek…” – írja a fülszövegben Csernák Árpád. A horatiusi mottó (carpe diem) a címben arra buzdítja az olvasót, hogy élje az életét, ragadjon meg minden adódó alkalmat, ami szebbé, jobbá, nemesebbé, békésebbé teheti lelkét. Addig is, amíg nem kapunk útlevelet a létezés túloldalára, olvassuk Csontos Márta érzékeny tónusú verseit.

Csontos Márta: Carpe diem-kísérletek. Napkút Kiadó, Budapest, 2021.