A fikció archeológiája

„Képzeljen el egy olvasót Emil, aki nem tudja, mit jelentett az ötvenes évek, kik a szereplők, akinek fogalma sincs, hogy miféle rettegés uralkodott itt” – osztja meg a regény fogadtatásával kapcsolatos kétségeit az elbeszélő a regény egynegyedénél, és ezzel jól összefoglalja a Páternoszter kétarcúságát. Orosz István nagyepikai vállalkozása egy kéziraton dolgozó és azt regénnyé alakító művész-szerelmespár történetén keresztül a szocialista korszakot és Rákosi titokzatos alakját, legendáit tárja fel. A kortárs magyar irodalom egyik kedvelt témája a rendszerváltás előtti világ bemutatása, úgy tűnik, az időbeli távolság már van akkora, hogy művészeti témaként, hitelesen lehessen róla beszámolni, értékítéletet hozni. A Páternoszter gazdagítja ezt a kánont a kevésbé reprezentált Rákosi-korszak feldolgozásával, illetve a különféle regénytípusok (krimi, történelmi regény, aparegény, művészregény stb.) keverésével. És bár számos megoldását, történetszervezői eljárását invenciózusnak tartom, katartikus olvasmányélményt úgy érzem, nem volt képes kiváltani.

A nemzetközi hírű és méltán elismert grafikus-festő a vizuális kultúra hagyományaihoz hűen egy gazdag jelentéstartalommal bíró címet választott. A páternoszter, másképpen örökmozgó felvonó, olyan tárgy, mely a szocialista éra reprezentatív eszközének tekinthető, éppen ezért válik a regényben lévő kézirat (és ezzel a regény) központi témájává. A könyv egy Rákosi-ellen tervezett merényletre összpontosít, melyben jelentős szerephez jutott volna egy mozgó kiállítássá átalakított páternoszter, a címbe emelt eszköz tehát jóval több, mint hétköznapi tárgy – lehetőség a szabadságra, és a művészet szuverén hatalmának jelképe. A szerző nemcsak fontos helyszínné avatja (itt csókolózik először a két főszereplő, kiknek születése több szállal kapcsolódik egy bizonyos örökmozgóhoz, de erről később), hanem további asszociációkat kapcsol hozzá: a „páternoszterezés” a szükségvégzésre utal (a profán pólust kialakítva), de a Miatyánk kezdősorait is felidézi a regény (erősítve a szó szakrális tónusát). A leginkább mégis az elbeszélői technika önjellemzéseként olvasható: a regény körkörösen építkezik, az egyes jelenetek folytonosan variálódnak és vissza-visszatérnek, szűk és behatárolt pályán mozog (Rákosi személye és a páternoszter a két főszereplő rögeszméjévé válik), és mindig „mozgásban van” a szöveg, értem ez alatt, hogy a kezdeti kevés információ laponként bővülő tudáshalmazzá válik a mű végére.

Mint az örökmozgónak, a regénynek is két iránya van. A cselekmény fő szála egy újságírónőt követ, ő ismerkedik meg egy utcai festővel, Emillel, aki apja (Varjú Sándor) kézirat-hagyatékát szeretné publikálni; a munka során egymásra találnak, összeházasodnak, gyermekük is születik, mindeközben – a kézirat miatt – a Rákosi-érát és a politikus kultuszát próbálják felgöngyölíteni, a lehető legmélyebben megérteni. Gide és Ottlik hagyományához kapcsolódva a nagyregény másik iránya az írás folyamatának, az irodalmi alkotás és a fikcionalizálás mibenlétének feltárására törekszik. „Ne várd tőlem, olvasóm, a szokásos közhelyeket […] és ne várd a szokásos szépelgő hazugságokat sem. […] Regényt írok, és a regényt a való élettel ellentétben az igazmondás terrénumának tartom.”

A fenti idézethez hűen Orosz István nagyregénye megteremt egy komplex, valószerűnek ható világot. A regény különböző szintjei átfogják az élet és a történelem legtöbb területét, könnyen olvasható a Páternoszter valódi visszaemlékezésként, történelmi beszámolóként. Emil, az utcai festő, apja kéziratát ajánlja fel a regény anyagául, ami a kihallgatási jegyzőkönyvek és édesapja autofikciós írásainak különös elegyeként jelenik meg a dőlttel szedett fejezetekben. E kézirathoz kötődnek a kapcsolat- és kortörténeti rétegek, sőt Emil (ön)megértéséhez is elengedhetetlen ismeretük. A kor nyomasztó hangulata szinte tapinthatóvá válik, amikor a kézirat láttatni engedi, mennyire áthatja az egymás iránti bizalmatlanság a kapcsolatokat (Varjú Sándor besúgó volt, Emil megfigyelt és róla is jelentettek, az elbeszélőről sejtjük, hogy nyugati kém lehetett). Izgalmas, hogy Rákosi nem a megvetés tárgyaként áll előttünk, hanem hús-vér emberként, rejtett titkaival, misztériumával – az elbeszélő elragadtatás nélkül, de kellő kíváncsisággal kutatja a „vezér” életének momentumait. Kibogozva a merénylet szálait, egyre jobban elmélyül a Rákosi-dublőrök és a politikai érdekből konstruált valóság problémáinak felderítésében. A Páternoszter arra tesz kísérletet, hogy a fekete-fehér közhelyek helyébe szürke zónákat léptessen, ahol Rákosi nem egyszerűen gonosz diktátorként jelenik meg, hanem komplex személyiségként; ahol a rendszerváltás nem pusztán „jó”, hanem fény derül arra, hogy a varázslatosnak hitt korszak helyett új keretek között, de javarészt folytatódik az addig élt világ. A páternoszter utáni nyomozás a regény szintjén az igazság történeteként artikulálódik, ennek megfelelően a beépített elbeszélés szintén feltárja valós és nem szépített, tiszta és nem közhelyes történelmünket, a dolgok alapos átgondolására késztetve az olvasót.

A Páternoszter hangsúlyos rétege az aparegény, amely a történet végére családtörténetté szélesül. Mindennek kulcsa az apa kézirat-hagyatéka, amely létre hívja a különböző metafikciós eljárásokat. Bár az írónő leszögezi, hogy „ez Emil könyve lesz”, valójában egy véget nem érő dialógust épít ki az olvasóval: folytonosan érezteti, hogy elbeszéléssel, irodalmi fikcióval állunk szemben, sőt, lánya az átdolgozáskor és megjelentetéskor szintén értelmezésekkel és kommentárokkal bővíti a kéziratot. A kritikusnak különösen nehéz dolga van, ugyanis az elbeszélők szemlátomást tisztában vannak a szöveg gyenge pontjaival (például amikor olvasás közben lejegyeztem, hogy hiányzik a bonyodalom, csak párat kellett lapoznom, és az elbeszélő ugyanezt nehezményezte). A fikcionalizálás a regény interpretációjának kulcsszava, hiszen miután leszögezte, hogy az irodalom az élettel szemben az igazságot viszi színre, a regény végéig azt a játékot űzi, hogy újabb és újabb módon leplezi le a kézirat (és a regény) fikciós mivoltát. Röviden: Varjú Sándor elmeséli a vele történteket, melyeket barátja, Rév regényesít, a megtalált iratok sérülése miatt olykor Emilék beleköltenek, majd a kézirat elég; az írónő ezt emlékei szerint újraírja, majd a szöveg közlője, lánya is magyarázatokkal tűzdeli, és elbeszéléssé alakítja. A szöveg igazsága éppen a fikciós mivoltból ered, a történteket minden változat ugyanannyira hűen – vagyis a legkevésbé sem valósághűen – őrzi meg.

A Páternoszter ezzel az eljárással a valóságról, a történelemről tesz erős és tanulságos állításokat. Ahogy párhuzamosan fut egymás mellett és kölcsönösen hat egymásra a rekonstruált dokumentum és a dokumentum rekonstrukciójának története, minden részletre és titokra fény derül (legalábbis látszólag), de egyre kétségesebbé válik ezek megbízhatósága. Orosz István regénye az anekdoták és misztikus történetek felszámolására tesz kísérletet, miközben létrehoz egy összetett alternatív családi történetet. A szöveg a szubjektív történelmi elbeszélés mintapéldája, nem hagyományos nagyregény, inkább egy hamis mikrotörténelmi esemény leírása és a történelmi hitelesség dekonstrukciós kísérlete – egy irodalmi alkotás, amelyből sok ismeretet nyerhetünk Rákosiról és a rendszerváltásig tartó időszakról, de egyszersmind kételkedni kezdünk e tudás realitásában. Az újságíró-narrátor maga hívja fel a figyelmet a történet megbízhatatlanságára, amikor önmagát kitalált karakterként láttatja. „Mi van, ha kitalált szereplői vagyunk egy könyvnek, amit talán majd megír valaki, ha elég érdekes dolgok történnek velünk […] mire Emil valami olyasmit válaszolt (a hangomon) […] ha nem fog kiderülni hamarosan, akkor nem is fog soha […] mire én azt feleltem (az ő hangján) […] hogy ha kitalált szereplők lennénk, akkor képtelenek lennénk ilyen bonyodalmas dolgok végiggondolására.”

  Kritikám elején megjegyeztem, hogy minden játékossága és erőssége ellenére sem vált katartikus olvasmányélményemmé a Páternoszter. A szöveg szándéka talán az lehetett, hogy a valóság állandó körforgását és szétforgácsolódását érzékeltesse, megmutatva, hogy a történelem és saját történeteink lezárhatatlanok, ám e törekvés túlírtságba csapott át. Izgalmas nyomozásnak, intellektuális kalandnak ígérkezik, ám nemegyszer nehézkessé válik az olvasói érdeklődés fenntartása, monotonná és kiszámíthatóvá válik a szöveg. A főszereplők életének minden megjelenített szegmensét áthatja az örökmozgó utáni keresés, a Rákosi-merénylet felgöngyölítése, ebből adódóan a cselekmény bizonyos elemei motiválatlanok maradnak (például a korábban leszbikusként ábrázolt írónőt váratlanul, előjel nélkül megcsókolja Emil; s ugyanilyen súlytalan az, ahogy, bár a gyász nyomai kevésbé fedezhetők fel az elbeszélőn, öngyilkossági kísérletet követ el Emil halálát követően). A regény szerkezete sem mentes a problémáktól: a történet szempontjából kitüntetett pozícióban lévő Rév levelét közli a szöveg, de mintha a szereplők meg sem kapták volna; a regény lezárását a 350. oldal környékén kezdi meg az elbeszélő, majd újabb fejlemények következtében későbbre halasztja, és végső befejezését is követi még egy hetven oldalas függelék és újabb berekesztés… Átlátszó és túl gyakori a véletlenek „játéka”, főként az első lezárási kísérletnél találunk szinte minden oldalon egy-egy újabb véletlent, ami a történet minden homályos részét „gyorsan lerendezi”. Azért furcsa ez az átgondolatlanság, mert a történet egyszerűbb színterein (például a szerelmi kapcsolat esetében) váratlan és meghökkentő fordulatokat dolgoz ki, melyekkel szinte sokkolja az olvasót. Ezekről többet nem mondhatok, mert elveszne az az elementáris erő, ami ezekben rejlik, és amely végső soron – a gyengeségek ellenére – végigolvastatja a könyvet.

Orosz István: Páternoszter, Helikon, Budapest, 2021.