Egy jó kritika a reggeli mellett a konyhában is beszédtéma lehet!

Lázár Kinga 2001 júliusában született, Baróton. Minél távolabb kerül Erdővidéktől, annál többet emlegeti. A sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemenbe járt, majd Kolozsvárra költözött, hogy a Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészhallgatója legyen, magyar irodalommal és nyelvészettel foglalkozzon, valamint remélhetőleg megtanuljon finnül. Idén októberben lesz harmadéves.

Írásait közölte az Előretolt Helyőrség, a Helikon, az Irodalmi Jelen, a Magyar Napló és a Székelyföld. Szerepelt az Irodalmi Jelen 20. születésnapi különszámában és Az év versei (2022) című antológiában is.

Gyakran az az érzése, hogy „kitalált történetekben él”[1], ezért sokat alszik, és a kelleténél sűrűbben álmodik. Az indokoltnál gyakrabban ír a gyermekkoráról és az elképzelt isteneiről, mindenféle folyó-, álló-, sós és édesvízről, arról pedig viszonylag ritkán gondolkodik, hogy mit is kellene írnia egy rövid bemutatkozó szövegbe.

A kritikaírás, úgy gondolja, nagy felelősség, hiszen sok esetben a kritikus determinálja az olvasói értelmezést. A friss kiadvány olvasottságát egy pozitív kicsengésű, de akár egy erősen bíráló hangú kritikai visszhang is növelheti.

Olyan reflektálásokat szeret olvasni, amelyek képesek elindítani egy termékeny párbeszédet, építő vitát a szövegről, túl tudnak lépni az adott alkotáson, és olyan irányba terelik a gondolatmenetet, amelyben akár egymástól nagyon eltérő, ellentmondásos perspektívák is érvényesülni tudnak. Bízik abban, hogy a kritikarovat szövegei a nyomtatott lapon és az Irodalmi Jelen naponta frissülő portálján túl is érvényt szerezhetnek maguknak, helyet kapnak a baráti beszélgetésekben, a kocsmateraszon, a reggeli mellett a konyhában. Úgy gondolja, a könyv a kiindulópont, amit a kritika enged az útjára, de az interpretációt nem végezheti el más az olvasó helyett.

– 2001-ben születtél Baróton, a kolozsvári bölcsészkaron tanulsz magyar–finn szakon. Minél távolabb kerülsz a szülővárosodtól, annál többet beszélsz róla – írod. Azaz folyamatos otthontalanságot élsz meg az erdélyi fővárosban? Miért?

– Az otthontalanság talán erős kifejezés, és semmiképp nem tudnám Kolozsvártól eredeztetni. Tizenöt éves koromig éltem Erdővidéken. Ezt követően a líceumi tanulmányaimat már Sepsiszentgyörgyön kezdtem el, így megrövidültek az otthon töltött időszakok. A tény, hogy nem rendelkezek „korlátlan” idővel a szülővárosomban, segített újraértékelni mind az itthon köttetett kapcsolataimat, mind a tájat. Erdővidék egy mitikus térséggé fejlődik a fejemben, azáltal, hogy a hiány tárgyává válik. Erős indíttatást érzek, hogy beszéljek az értékeiről, az egyszerűségéről, arról a természetközeliségről, ami a nevében is markánsan megjelenik. Az itthoni közösségre jellemző társas interakciók számomra a legotthonosabb módját nyújtják a megnyilvánulásnak, a helyi közösségi dinamikában biztonságosan mozgok. Ennek ellenére Kolozsvárt sokkal inkább tobzódó lehetőségek lelőhelyeként látom, mintsem elkeserítő kihívásnak. Az otthontalanságra hajazó érzés talán abból eredhet, hogy ebben az életszakaszban a kétlakiság állandó mobilitást igényel.

– A kellemetlen érzések, impulzusok motiválnak az írásra? Sokan a bántó élményeket, élettapasztalatokat dolgozzák fel verseikben. 

– Nehezen barátkozom azzal a gondolattal, hogy az írás csak negatív impulzusokból táplálkozna, az inspirációt nem korlátoznám a kellemetlen tapasztalatokra. Úgy gondolom, hogyha terápiás jelleggel írnék, könnyedén belecsúsznék az öncélúság csapdájába, olvasóként nehéz lenne rezonálni egy ennyire konkrét, személyes tárgyú írással, emellett indokolatlan és következetlen lenne. Bár természetesen a személyességet fontosnak tartom a saját írásaim esetében is, ezt igyekszem inkább a nézőpont sajátosságán keresztül érzékeltetni, mintsem az írások tárgya által.

– Az Irodalmi Jelen látóterébe a Csikófogat-antológia és a Magyar Írószövetség rendszeres, középiskolásoknak rendezett nyári táborai kapcsán kerültél, ekkor figyeltem fel a verseidre, aztán közöltél a Debüt rovatban, majd állandó szerzőnkké váltál, a 20. születésnapi antológiánkban is szerepelsz. Az irodalomhoz vezető utad ennél biztos hosszabbra nyúlik vissza. Az első versek, élmények, inspirációk érdekelnének, amelyek elindítottak a pályán. A Csikófogatra, a debütközlések jelentőségére is reagálj, kérlek.

– Édesapám irodalomszeretete a bátyámat és engem is a rendszeres olvasásra sarkallt. A történetek ezáltal állandó jelenléttel bírtak nálunk, a saját karakterek és események megalkotása önmagam szórakoztatására történt. Kezdetben a gyermekkori játékok helyét vette át az írás: egy olyan tért alkottam meg, amelyben teljes szabadságot kaptam. Az első írásaim apukám és a testvérem olvasmányaihoz igazodtak. Rendszeresen megmutattam a szövegeimet a családomnak. Ez még most is így van, a verseimet mindig anyukám olvassa elsőként.

Az Orpheusz Kiadó és a Gutenberg Pál Népfőiskola szervezte tábor jelentős változásokat hozott az irodalmi pályakezdésben. A pályázatot határon túli középiskolások számára hirdették meg. Erős Kinga és Pánczél András személyes ügyének tekintette azt, hogy tisztában legyünk a lehetőségeinkkel az irodalmi pályát illetően, emellett mind szakmai, mind baráti támogatást nyújtottak és nyújtanak a mai napig. A két első publikációm szinte egyszerre jelent meg: a Csikófogat-antológiában 2019-ben és a központi Előretolt Helyőrségben. Rengeteg új dologgal találkoztam akkoriban: a tény, hogy az irodalmi pálya elérhető távolságba kerülhet egy jó íráskészséggel rendelkező diák számára, már önmagában meglepő volt. A tudat, hogy még nagyon sokat kell tanulnom az irodalomról, azóta is változatlan.

– 2020 óta az Előretolt Helyőrség Íróakadémia diákja vagy, a szakmai fejlődésedre hogyan hat a közösség, a foglalkozások, az oktatód, az olvasmányok, egyéb szakmai tapasztalatok?

– Az Íróakadémia szakmai tapasztalatok terén jelentősen formálta a nézőpontomat. Az oktatóm, Sántha Attila tanított többek között a rendszerességre, a hitelességhez való ragaszkodásra. Neki köszönhetően tanultam meg az egyéni szemléletek értékét, valamint, hogy hogyan érvényesíthetem a kevésbé egyértelmű meglátásaimat is a versben. Ferencz Nagy Zoltánnal sokat dolgozunk közösen azóta is. Annak ellenére, hogy nagyon eltérő írásmódokat választunk, hamar megtanultuk dekódolni egymás kedvelt motívumrendszerét, ami sok esetben nagy segítséget jelent. A közösség motiválóan hat rám, szeretek bekapcsolódni a közös munkafolyamatokba, egy-egy szakmai hétvégét követően mindig új ötletekkel térek haza. Az Akadémia elérhető távolságba helyezi a szakmai segítséget, mindez nagy jelentőséggel bír számomra.

– „Leginkább az az érzése, hogy „kitalált történetekben él”, ezért sokat alszik, és a kelleténél sűrűbben álmodik. Szabadidejének nagy részét mostanában vonatokon tölti. Az indokoltnál gyakrabban ír a gyermekkoráról és a kedvenc isteneiről, mindenféle folyó-, álló-, sós- és édesvízről, arról pedig viszonylag ritkán gondolkodik, hogy mit is kellene írnia egy bemutatkozó szövegbe” – írod a rövidke életrajzodban. Megálmodod a verseidet?

– Az álmaimhoz hasonlóan a verseimben is találok olyan elemeket, amelyeket nem célszerűen jelenítek meg. Ezeket a motívumokat csak később, a szöveg egészét tekintve kapcsolom össze bizonyos korábbi tapasztalatokkal. Fenntartom az állítást, hogy az alkotás tudatos folyamat, de gyakran érzem azt, hogy az írás a tolmácsolás eszközeként működik, a tárgyát nem mindig tudatosan választom meg. Csakúgy, mint ahogy az álmokét sem.

– Prózát is írsz, nem? Hiszen kitalált történetekben élsz.

– A prózaírás szerintem a lehető legnagyobb alkotási szabadság. Igyekszem úgy élni vele, hogy az ne csak számomra legyen szórakoztató.

– Mi volt eddig a legbizarrabb kitalált történeted és karaktered?

– Írtam történeteket utópisztikus társadalmakról, amnéziás családanyáról, egy férfiról, aki őzgidának képzelte a kedvesét. Ezeket sosem mutattam meg senkinek.

– Visszatérő motívumod a víz, gyakran jársz Európa északi tájain, írsz gleccserekről, mitológiai szereplőkről. Voltál valaha a Skandináv-félszigeten, vagy minden csak a fikció műve?

– Sosem jártam a Skandináv-félszigeten, de erős vonzódást érzek az északi kultúra iránt. Mivel magyar-finn szakos vagyok, az egyetem viszonylag megkönnyíti a dolgom abban, hogy az állandó látókörömben maradjon ez a tájegység.

– Kik a kedvenc isteneid, miért ők, és hogyan kerültél kapcsolatba a mitológiával?

– Az olimposzi történeteket gyerekkoromban sokat olvasták nekem a szüleim. Vágyam, hogy egyszer több időt szánjak arra, hogy elmélyüljek különböző népek mítoszaiban. Nem tudnék kedvenceket kiemelni, de ha sorozatot gyártanának a görög mitológiából, biztos főleg Hermész miatt nézném.

– Hogy látod a kortárs irodalom helyzetét, vannak-e csoportosulások, generációs tömörülések?

– Érzékelem, hogy nem egységes a kortárs irodalom, többféle irodalomszemléletnek van létjogosultsága. Szerintem azáltal, hogy egy mű illeszkedik egy adott megszólalásmódhoz, kiválasztja a saját célközönségét.

– Hol kap ebben helyet az olvasó, eljut-e hozzá a kortárs mű, és mit tehetünk mi, szerzők, szerkesztők, hogy biztosan megtalálja minden szöveg az olvasóját?

– Számos próbálkozást, projektet látok arra, hogy az olvasó közelebbinek érezhesse magához a kortárs irodalmat. Egyik formája ennek a közösségi médián történő számos olvasásnépszerűsítő kísérlet. Ezek a próbálkozások hatékonyak, de úgy gondolom, hogy korlátozott azoknak az alkotásoknak a száma, amelyek esetében nem csonkul a szöveg információs értéke a közösségi média által. Kedvelem azokat a törekvéseket, amelyek belehelyezik az irodalomkedvelők életterébe a szövegeket, akár a kocsmakultúrára való tekintettel, akár médiaközi átjárások által. Persze szükség van a befogadó aktivitására is, a mi felelősségünk olyan térbe helyezni a műveket, amely bárki számára megközelíthető és élő, élményszerű tapasztalatot nyújt.

– Milyen klasszikus könyvek határozták meg a pályaindulásodat?

– Valószínűleg erre majd csak jónéhány év múlva tudnék válaszolni, amikor újraolvasom a mostani verseimet, és visszafejtegetem az állandó jegyek eredetét. Mindig az aktuális olvasmányélményem bűvkörében vagyok. Csáth-novellákat olvastam a legutóbb.

– Hogy fogadod azt, ha költőnőnek szólítanak?

– Egy tanárom az egyik szövegem kapcsán azt mondta nekem, döntsem el, hogy író akarok lenni, vagy írónő. Egészen odáig nem éreztem ezt a megkülönböztetést degradálónak.

– Háttérben vannak manapság a nőírók?

– Nem érzékelem azt, hogy háttérben lennének, nagyon sok fiatal nőírót olvasok. A folyóiratok és az antológiák jól szemléltetik ezt a tendenciát.

– Sorolj fel öt olyan könyvet, amelyet soha nem olvasnál újra, de muszáj volt kézbe venned, és egyszer átrágnod magad rajta!

– Bölcsészként szerintem ez gyakori tapasztalat. A középkori prédikációkat például nem olvasnám saját magam szórakoztatására.

– A legutóbbi álmodban hová utaztál?

– A közvetlen környezetem már kifejezetten unja, ha az álmaimról beszélek, úgyhogy itt szívesen megosztom, hogy a legutóbb egy spanyol partszakaszról álmodtam.

– Van-e képzelt, nem létező tájad, ahová gyakran látogatsz el?

– Az előző kérdéshez kapcsolódva térképet tudnék rajzolni az álmomban megjelenő helyszínekhez.

– Kulcsszavakat, irodalmi irányzatokat, irodalmi fogalmakat, folyóiratokat sorolok fel, reagálj rájuk, fejtsd ki a véleményed röviden!

   Múzsák az irodalomban, akik maguk is írtak.

– Vágyott-e többre annál egy múzsa, hogy múzsa legyen?

– Feminizmus és irodalom.

– Kérdések jutnak eszembe, amelyekre én is keresem a választ.  Hogyan változott a nők irodalmi reprezentációja az évszázadok során? Hatással van-e ma az irodalom a nők megítélésére? Mit jelent a női testről írni manapság? Milyen szerepe van az irodalomnak abban, ahogyan mi, nők a saját testünkhöz viszonyulunk? Hát abban, ahogy a többi nem viszonyul hozzánk?

– Szomjas oázis-antológia.

– Remélem, hogy a női test olyan téma tud maradni, amelyhez mindig hozzárendelhető egy eddigiekben szokatlan perspektíva.

– Költőnő. Írónő.

– Nem szoktam használni ezeket a kifejezéseket.

– Avantgárd.

– Hogyan lázadna a XXI. század alkotója? 

– Szövegirodalom. Cselekményközpontú próza.

– Mozgásterek. Van-e átjárhatóság közöttük?

– Lektűr.

– Jó, hogy van, és hídként tud funkcionálni sok esetben.

– Címtelen föld-antológia. Ezredévkönyv-antológia. Enumeráció-antológia.

– Mindhárom esetben igaz, ami az antológiák esetében általában: a kontextus fontos többlettartalom, egy adott mederbe tereli az egyéni műveket.

[1] Virginia Woolf: Saját szoba