A Közös vizeink első verseit olvasva megijedtem: vajon Szabó Gergely szándékosan szorította háttérbe a kreatív nyelvhasználatból, a lírai képalkotásból és a ritmikai lehetőségekből építkező versmodelleket, vagy szövegei nem is próbálnak a lírai én aktuális érzelmi állapotán kívül mást rögzíteni?

A kritikaírás, úgy gondolja, nagy felelősség, hiszen sok esetben a kritikus determinálja az olvasói értelmezést. A friss kiadvány olvasottságát egy pozitív kicsengésű, de akár egy erősen bíráló hangú kritikai visszhang is növelheti.

A párbeszéd kéne álljon a közösségi irodalombefogadás középpontjában, s a párbeszédnek a kritikák adhatnak utat, vagy éppenséggel összegezhetik a már kibontakozó párbeszéde(ke)t. Ez az akár polemikus, de mindenképpen dialogikus folyamat vezethet oda, hogy továbbfejlesszük magunkat a világunk ingereire való reagálásban.